1991. január 27-én kezdődött a 25 éve tartó káosz Szomáliában. Az országot két évtizede irányító Sziad Barre elnök, kisstílű diktátor megbuktatása után egy nappal már törzsi hadurak vetélkedtek a hatalomért. Demokrácia helyett az Egyesült Államok, az ENSZ és az Afrikai Unió katonai beavatkozását, valamint az al-Kaida rettegett helyi szárnyának megerősödését hozta a hatalmi vákuum. A szomáliai polgárháború történetéből legtöbben csak azt a rövid felvonást ismerik, amit a Sólyom végveszélyben című film mutat be. Pedig az elnyúló harcok miatt kialakult anarchia, éhínség és szegénység hozta el a világnak évekkel ezelőtt fejtörést okozó szomáliai tengeri kalózbandákat is.
Szomália legnagyobb sikertörténete, hogy bár 2008 és 2013 között a világ legtörékenyebb állama volt, most már csak a második Dél-Szudán mögött a Fund for peace listáján. Az ország az 1991 óta tartó polgárháború kezdetétől fogva kimondatlanul, de két külön államra szakadt. Már csak magát a Szomáli-félszigetet és az attól délre eső területeket nevezhetjük Szomáliának, az Afrika szarvától nyugatra eső, korábbi brit gyarmati területek lényegében Szomáliföld államához tartoznak.
A két területben csak egy közös van: mind a két országrész egy nagyon rossz utópiához hasonlít. A törvény gyakorlatilag attól függ, hogy ki ugrott le nagyobb fegyverrel a boltba, vagy kit kísér több harcos. Az országnak – legalábbis annak a területnek, amit a nemzetközi diplomácia elismer – 2012 óta ismét szabadon választott kormánya van, de a közrendre vajmi kevés hatással. Az al-Kaidából kinőtt as-Sabáb dzsihadista szervezettel szemben pedig jóformán tehetetlen.
Nem véletlen, hogy a világ egyik legnagyobb menekültkibocsátó országa ma Szomália: a becslések szerint közel 1,5 millió szomáli él külföldi diaszpórában, nagy részük Kanadában és az Egyesült Királyságban, de már az Egyesült Államokban is komplett városnegyedeik vannak több helyen.
Szomália teljesen beillik az afrikai országok sorába azzal, hogy az európai gyarmati politika mesterséges konstrukciójának szüleménye. A XIX. században területei brit és olasz fennhatóság alá tartoztak. De a lakosság egyik területen sem volt homogén. Nomád klánok és törzsek harcai jelölték ki a területhatárokat. Őket próbálták összefogni a gyarmattartók. De a birodalmak szétesése és a függetlenedés kivívása után kiújultak a régi konfliktusok.
Ebből a fegyveres konfliktusból emelkedett fel Sziad Barre, az ország történetének harmadik elnöke. Barre 1969-tól irányította diktatórikus eszközökkel az országot, de hatalmát csak a katonasággal tudta biztosítani. Ellenfelei bebörtönzése, erős karhatalmi fellépései és értelmetlen háborúi miatt kódolva volt, hogy egyszer megpuccsolják.
Barre a ‘80-as években üzent hadat Etiópiának a szomszédos Ogden régió megszállásával. A fenntarthatatlan háborúskodás pedig a központi hatalom folyamatos gyengüléséhez vezetett. A katonaság sorozatos vereségeivel Barre befolyási területe is csökkent, és ez egy újabb felkeléshez vezetett az országban. Az évek alatt a lázadók egészen a fővárosig, Mogadisuig törtek előre, és az elnöknek 1991. január 26-án el kellett menekülnie az országból.
A felkelők győzelme után egy nappal, január 27-én már egymás torkának estek a forradalmat vezető tábornokok. A következő időszak pedig már Mohamed Farah Aidid és Ali Mahdi Mohamed hatalmi harcáról szólt.
A nemzetközi közösség aggodalommal figyelte Szomália szétesését. Az ENSZ-ben már 1990-től humanitárius katasztrófáról beszéltek, az aszályos időjárás miatt százezrek haltak éhen, a harcok pedig nem csillapodtak. 1992. december 3-ig kellett várni, hogy a világszervezet közgyűlése megszavazza a segélyszállítmányok célbajuttatását segítő katonai beavatkozást. Az Egyesült Államok az Operation Restore Hope nevű műveletével pedig nyíltan beavatkozott a konfliktusba.
Amerikai elitkommandók vadásztak Aidid tábornokra, aki eddigre már az ország elnökének kiáltotta ki magát, és a diplomaták benne látták a békekötési folyamat legfőbb akadályát. 1993-ban a felderítők megtudták, hogy a tábornok két politikai tanácsadója október 3-án egy tanácskozásra tart Mogadishu belvárosába. A Delta Force kommandósait küldték a helyszínre, hogy fogja el a célszemélyeket. Tőlük várták, hogy elvezeti őket Aidid rejtekhelyéhez.
Az akció részben sikerrel járt, több tucat embert vettek őrizetbe, és egy katonai konvojjal megkezdték a helyszín elhagyását. A támadásról azonban a szomáliai törzsi harcosok is tudomást szereztek, és kelepcébe csalták az amerikai katonákat. Utcai harcok kezdődtek, melyekben két amerikai MH-60-as, Black Hawk típusú helikoptert is lelőttek. Ezzel egy egésznapos utcai harc kezdődött, amely amerikai részről 18, szomáli oldalról több száz halottat követelt. (Az eseményekről Ridley Scott 2001-ben forgatott filmet, Sólyom végveszélyben címmel.)
A mogadisui csata kisebb méretű, de meghatározóbb és gyorsabb pofon volt az Egyesült Államoknak, mint a vietnami-háború. Az esemény után a közvélemény követelte az amerikai csapatok kivonását, amire 1994. március 25-én került sor, az ENSZ békefenntartói pedig szinte napra pontosan egy évre rá követték őket.
Szomáliában a polgárháború szünet nélkül folytatódott, mindösszesen annyi változatossággal, hogy a felkelők közötti szövetségrendszerek időnként átfordultak az erőviszonyokhoz alkalmazkodva. 2006-ban állt be jelentősebb változás, amikor dzsihadista míliciák kezdték átformálni a polgárháború képét.
Már Barre megbuktatásakor több olyan iszlamista lázadó harcos volt, akiket az al-Kaida képzett ki. Sokukat afganisztáni tálib veteránok készítettek fel a harcokra. Az elkövetkezendő 15 évben pedig egyre nagyobb tömeget nyertek meg maguknak.
2006-ban megalakult az Iszlám Bíróságok Uniója (ICU), és néhány hónap alatt megszállták az ország területének 65-70 százalékát. Mivel a lakosság egységesen muszlim, és az iszlám szélsőséges vahabita irányzatát követi, sokan várták tőlük egy új, erős állam létrehozását, ami véget vet a folyamatos háborúnak.
Az Egyesült Államok ekkor éppen Irakban és Afganisztánban harcolt a terrorizmus terjedése ellen. Semmiképpen sem engedhette meg, hogy Afrika közepén – a világkereskedelmi szempontból kiemelten fontos Ádeni-öbölnél – egy újabb szélsőségesen iszlamista ország jelenjen meg. Viszont egy újabb fegyveres konfliktusra már nem volt kapacitása. Sokáig kerestek egy olyan felet, aki beavatkozik helyettük. Végül Etiópia, az Afrikai Uniót maga mögött tudva felvállalta a fegyveres konfliktust. A beavatkozó országok katonái villámgyors és könnyed sikert arattak: 2006 decemberében bevonultak és 2007 tavaszára szinte teljesen felszámolták az ICU haderejét.
Az Iszlám Bíróságok Uniójának megüresedett helyét viszont az al-Kaida helyi szárnyából kinőtt as-Sabáb terrorszervezet vette át. Az új erő katonai taktikája az afganisztáni tálibok és az afrikai gerillák harcmodorának ötvözete. Határokat nem ismerve, kis csoportokban végrehajtott merényletekkel dolgoznak, fokozva a káoszt, ami már amúgy is a szomáli minden napok része volt közel 20 éve.
Jelenleg 10-12 ezer fősre becsülik az as-Sabáb fegyvereseinek számát. Jelen vannak már Ugandában, Djiboutiban és Kenyában is. A szervezet 2010-ben volt hatalma csúcsán, akkor Mogadishu több városrészét is uralta. A 2011-es kelet-afrikai aszáj és éhínség miatt hatalma és népszerűsége jelentősen csökkent. Több ezer gyerek halt meg amiatt, hogy nem engedték be a területeikre a nemzetközi segélyszállítmányokat. Az as-Sabáb tavaly 40-45 terrortámadást követett el, a leghíresebb ezek közül a kenyai garissai egyetemen végrehajtott merénylet: 147 keresztény diákot végeztek ki.
A központi kormányzat gyengesége, a Szuezi-csatornán áthaladó kereskedelmi útvonalak közelsége és a fegyverekhez való könnyű hozzáférés miatt szinte adta magát, hogy kalózbandák alakuljanak Szomáliában. Az 1990-es évektől kezdve évente átlagosan 5-10 alkalommal fosztottak ki teherszállító hajókat helyi kalózok. Gyors gumicsónakokról támadtak gránátokkal és gépkarabélyokkal. Többnyire könnyen mozdítható értékeket vittek el.
A kalózkodás szerves része lett a szomáliai társadalomnak. A központi hatalom gyengesége arra is alkalmatlan volt, hogy a környező országok illegális halászaival szemben fellépjenek. A helyi halászok ezért a szabadságharc részének tekintették a külföldieket fosztogató kalózokat, akik szerintük igazságot szolgáltattak a számukra.
Legaktívabb és leghatékonyabb időszakuk 2005 és 2008 között volt. A kenyai külügyminisztérium 150 millió dollárra becsüli a kalóztámadások okozta károkat. Ekkor már váltságdíjakat követeltek a kereskedelmi hajók legénységéért.
Szomália környékén hajózni olyan, mintha orosz rulettet játszana az ember" - jellemezte a helyzetet Pottengal Mukundan, a Nemzetközi Tengerészeti Hivatal (IMB) vezetője a Le Monde francia napilapnak. Évenként 22 ezer hajó mégsem tehetett mást, mint beszállt a játékba, mivel a Szuezi-csatorna gyakorlatilag kiválthatatlan más útvonallal.
A szomáliai kalózok egységbe kovácsolták a nemzetközi közösséget: az Európai Unió országai, Oroszország, India és az Egyesült Államok is küldött katonai hajókat a térségbe, hogy visszaverje a támadásokat. Ennek eredményeként 2011-ben még 237, egy évvel később 75, 2013 már csak 15 támadást regisztráltak Afrika szarvánál – a Nemzetközi Tengerészeti Iroda adatai szerint.
2012-ben végre ismét nemzetközileg elismert vezetése lett az országnak. A helyzeten ez mégsem változtat sokat, de lassan javul a szomáliai helyzet. Az utcai viseletnek ettől még sok helyen továbbra is része a gépfegyver és a töltényöv.
Az etióp hadsereg és az Afrikai Unió 2007-es bevonulása átmeneti sikert hozott. 2013-ra az as-Sabáb rendezte sorait, mostanra a déli országrészen újra aktívabb. A terrorszervezet leverte a lázongó klánokat, és inkább a terrortámadásokra koncentrálva harcol a kormányerők ellen. Az Európai Unió és az AMISOM erői éppen ezért az állam katonáit képzi ki, hogy önállóan képesek legyenek az ország megvédésére. (A feladatban magyar katonák is részt vesznek, róluk és Mogadisuról szoló helyszíni riportunkat itt olvashatja.) De az nem látszik, hogy erre mikor lesz képes a szomáli haderő.