Emlékezetpolitikai táborok szerint ma élesen különbözőképpen ítélik meg az életművét. Magasztalják vagy kiátkoznák, rendkívüli szellemi tekintélynek mondják, vagy az egyházi antiszemitizmus fő ideológusának és konzervatív erkölcscsősznek – mintha két különböző emberről beszélnének. Ugyanez a jelenség persze másoknál is jellemző, a mostani beszédek alapján úgy tűnhet, hogy Hóman Bálint is egy többszörös, hasadt személyiség lett volna, az egyik a vehemens antiszemita, a másik a remek szaktudós, és bennük csak a név lenne közös.

A Ravasz László életét ellentmondásaival együtt bemutató, most megjelent kötet nem szemezget az életműben érték- vagy politikai alapon, és éppen ez teszi izgalmassá. Hatos Pál könyve azt is segíthet kicsit jobban megérteni, hogy hogyan lehetett a Horthy-korszak meghatározó figurája egyaránt konzervatív és reformer, autonóm szellemi lény és a politikai kurzus kiszolgálója, antiszemita ideológus és szociálisan érzékeny gondolkodó.

„A legjobb emlékmű, ha valakinek az életművéről vitatkoznak” – mondta a Kaposvári Egyetem Művészeti Karát vezető szerző, amikor az kérdeztem, ő állítana-e szobrot Ravasz Lászlónak. Ez tűnhetne akár a válasz megkerülésének is, de inkább a kérdés rossz, hiszen alig képzeli azt valaki ma már a politikusokon kívül, hogy az ilyen típusú szoborállításnak van még akárcsak propagandaértéke is, ezenkívül meg inkább amelletti kiállás, hogy próbáljunk kicsit normálisabbak lenni. A mostani emlékezetpolitikai háborúk ugyanis a vagy-vagy típusú ítéletekre sarkallnak, miközben a XX. századi magyar történelemben csak keveseknek mondható annyira fekete-fehérnek a pályája, hogy az egy bináris kóddal (szobor/nem szobor) kipipálható legyen.

Jézusnál többször

Vannak persze világos kivételek, a megtörhetetlen erdélyi püspök, Márton Áron egyértelmű pozitív hős például, de egyébként az egyházi-ideológiai körökben nagy tiszteletben részesített figurákkal szemben is könnyen megfogalmazódnak ellenérvek: Prohászka Ottokár, a katolikus egyház Ravasz Lászlóval műveltsége, hatása, modernsége és antiszemitizmusa miatt is összevethető püspöke még ellentmondásosabb, de mostanában a Zalaegerszegen épülő zarándokközpont apropóján Mindszenty Józseffel kapcsolatban is hangzottak el harcias kritikák.

Ravasz Lászlónak egyébként már most is vannak szobrai, az egyiket a Károli Gáspár Református Egyetemen emelték 2013-ban, a másik Hegedűs Lóránt Szabadság téri templománál áll, együtt Horthy Miklós közbotrányt okozó mellszobrával. Ravasz a magyar protestantizmus egyik legfőbb kultuszfigurája, a könyv szerint az egyháztörténeti munkákban többször szerepel a neve, mint Jézus Krisztusé. A politika környékéről Tőkéczki László a hősének nevezte Ravaszt – nem említve meg a püspök antiszemitizmusát, amint azt Ungváry Krisztián kritizálta.

Ravasz László a nem létező református panteon kiemelt alakja – írja könyvében Hatos, ami ugye annyiban ironikus, hogy a protestánsok egyébként határozottan elutasítják a bálványállítást – ehhez képest némi túlzással „református szentként” tisztelik a püspököt. Egyházi kultusza szellemi nagyságának, a két világháború közötti időszak vallási konjunktúrájának és a kommunista időszak alatti üldöztetésének is szól – mivel egyszerre mártír és ideológus, értelmiségi és a politika kiszolgálója, szabadon lehet választani, hogy ki hogyan szemezget önkényesen az életműből, mit emel ki és mit hallgat el belőle.

Szabadkőművesből lett Horthy személyes csodálója, aki keresztény szempontból időnként már-már blaszfém szövegekkel táplálta a kormányzó kultuszát. Ő csinálta meg a magyar protestantizmus konzervatív szellemi fordulatát, miközben a kurzus megkérdőjelezhetetlen morális tekintélyeként is nyitott volt a szociális szempontokra és a rendszer szempontjából ellenzékies népi mozgalom gondolataira; profin használta a kor új médiáját, milliónyian hallgatták a heti rendszerességgel sugárzott beszédeit a rádió hőskorában,

Ellentmondásossága legalább annyira a korból, mint a személyiségéből következik; empátiával talán még tragikus hősnek is mondható: élete annak is lehet a példája, hogy a szellemi légkör hogyan asszimilálja és teszi akár bűnrészessé a legtehetségesebbeket is – miközben ez nem jelent felmentést sem, hiszen ezt a légkört részben ő maga teremtette meg.

Kezedre adjuk lelkünket is

Erdélyiként, a már Trianon előtt is egyértelmű román többségtől félve, természetes útja lett a magyar szupremáciára építő nacionalizmus. Mai szemmel hajmeresztő nemzetkarakterológiai fejtegetésekbe bocsátkozik az elképzelt magyar kultúrfölényről („az oláh pszichéje kondenzált butaságból áll”) – ez vezeti egyébként a kolozsvári szabadkőműves páholyba is, ami ugyan ma talán hihetetlennek tűnik egy egyházi vezető esetében, akkor azonban a karrierépítéshez is jól jövő networkingen túl leginkább a konzervatív magyar politika egyik terepe volt.

A szabadkőműveseket Ravasz 1917-ben a szervezet növekvő ateizmusa és a Jászi-féle polgári radikalizmus térnyerése miatt hagyta ott. Az epizód kicsiben a magyar értelmiség ekkorra végletessé váló szakadását jelzi, ahol az egyre inkább áthidalhatatlan törésvonal már a nemzeti-konzervatív és a nyugatos-polgárias körök között húzódik. Ennyiben a mai kultúrharcok eredettörténeteként is olvasható Ravasz életrajza, amiben ugyanakkor több olyan pont is van, ami nem illik bele az egydimenziós politikai elvárásokba. A szabadkőművességen kívül ilyen zavaró elem lehet Ravasznak Fülep Lajosra gyakorolt hatása; az anarchistának induló művészetfilozófus, Lukács György barátja nagy részben az ő hatására tért meg és lett református lelkész; de a református püspökről Szerb Antal is elismeréssel írt, csak éppen ezeket a bekezdéseket 1990 előtt kihagyták az irodalomtörténetéből.

Bár sajnálta, hogy nemzedéke legtehetségesebbjeit az irodalmi baloldal vonzotta, ő a konzervatív, offenzív kultúrkritika képviseletében találta meg a szerepét. Fő célja a szekularizáció visszafordítása, a keresztény szellemiség megerősítése volt, és ez tulajdonképpen sikerült is ugye a Horthy-korszakban. Ez persze nem egyetlen püspök eredménye, a Trianon miatti trauma és a Horthy-rendszer egész „keresztény kurzusa” is jócskán benne volt ebben. Ravasz azonban nem pusztán a politikai konjunktúrát akarta kihasználni – ahogy Prohászka sem –, az értelmiség számára valóban vonzóvá akarta újra tenni az egyházat, a származásra való büszkeségen túlmutató aktív vallásosságot terjesztett, és olyan új társadalmi szférákban akart evangelizálni, mint az ipari munkásságé – a szociáldemokrácia versenytársaként is.

Valódi vallási céljai és programja volt, eközben azonban a politikai kereszténységet sem utasította el különösebben, és az egyik fő ideológiai támasza lett a Horthy-rendszernek. „Kezedre adjuk lelkünket is” – mondta a kormányzó felé egyik neki szóló dicshimnuszában, és személyesen Horthy bűvkörébe került. Annak ellenére, is, hogy Horthynak alig volt fogalma a vallásról: amikor Horthy konfirmálása óta 54 éves korában először vett úrvacsorát, Ravasznak el kellett neki magyaráznia, hogy a szertartás alatt le kellene csatolnia a pisztolytáskáját.

Egyházi antiszemitizmus

Ravasz nyitott volt a felekezetközi egységfrontra (jóval inkább, mint a protestánsfóbiás Serédi Jusztinián hercegprímás), a közös platform azonban modern ökumenikus gondolat helyett végül a elsősorban az antiszemitizmus lett. „A magyar keresztény egyházak máig fel nem dolgozott közös traumája, hogy ez a közeledés a zsidóellenes közhangulat kialakításában és antiszemita törvényhozás támogatásában valósult meg” – írja Hatos Pál.

Ravasz toleráns közegben nőtt fel, a protestáns sajtóban mégis ő tette hivatalossá az antiszemita hangot – szakítva a filoszemita protestáns hagyománnyal. „A magyar kálvinistaság (...) irodalmi lapjában a legszilajabb antiszemitizmust űzi egy Ravasz László nevű s jobb sorsa érdemes volt ember” – írta a rá jellemző kegyetlen kíméletlenséggel Ady Endre 1916-ban. Ez a modern világ válságtüneteiért a zsidóságot okoló antiszemitizmus alapvetően ideológiai volt és elég korán jelentkezett – cáfolva azt a közkeletű nézetet is, hogy az elharapódzó zsidóellenesség csak a Tanácsköztársaság utáni reakció lett volna.

Az egyházi antiszemitizmusról a könyv szerint azért sem könnyű beszélni, mert azt kétféleképpen is instrumentalizálták utólag. 1945 után a kommunisták ezzel is igazolták az egyház kicsinálását, a püspök védelmezői pedig 1989 után hallgatják el antiszemitizmusa súlyosságát és mindig csak Ravasz emlékiratainak az önfelmentő érveit veszik elő. Pedig a püspök a többi, felsőházban ülő egyházi vezetővel együtt megszavazta az első és a második zsidótörvényt is, parlamenti beszédében pedig gúnyos képekkel hergelt a „hernyósapkás, kaftános zsidók” ellen, akiknek „a szájában habzik a jiddis”; „ez a magyar, ez Árpád népe, ez Arany János népe?” – kérdezte szónokian 1938-ban. A felszólalást késő, a népbírósági tárgyalásán a deportálásokat végrehajtató Endre László is felhozta védekezésül, mondván, az rendkívül megerősítette antiszemita nézeteiben.

Ravasz a híveit ugyanakkor méltányos bánásmódra szólította fel a zsidókkal szemben: gondoljunk rájuk szeretettel, miközben mély fájdalmat okozunk nekik – javasolta. A zsidóságot eközben óva intette, hogy nyugati demokráciákban izgassanak a magyar törvények ellen – „mily ismerős szituáció”, jegyzi meg a szerző.

Embermentés és bolsevizálás

A harmadik, faji alapú zsidótörvényt a többi egyházhoz hasonlóan már Ravasz is elutasította, majd az auschwitzi jegyzőkönyv megismerése után, 1944 májusában fordult nagyot a magatartása: a keresztény egyházak vezetői közül ő tiltakozott a leghatározottabban a deportálások ellen, miközben támogatta az embermentést a Sztehlo Gábor-féle, a zsidó származású lelkipásztor, Éliás József irányította református Jó Pásztor Misszióval. Mégsem jutott el odáig, hogy az életveszély minden mást felülír: a tömeges kikeresztelkedések idején az egyházába való betérést megnehezítette a zsidóknak. Élete végéig kitartott amellett, hogy a zsidóság „menekülési rémülete” ellen joggal védekezett, és bármilyen hihetetlen – írja Hatos Pál – még 1945 után is indított fegyelmit a vészkorszakban könnyen keresztelő lelkészek ellen.

Három évbe telt, hogy a kommunisták elmozdítsák „Horthy-Magyarország keresztyén főpapját”. Addigra teljes szakítást hirdetett a háború előtti világgal, ami a megváltozott véleménye szerint rettenetes visszaélést űzött a vallással, és hatalmilag kisajátította azt. Először bűnbánatot hirdetett, de az újból erősödő antiszemita közhangulatban mégsem vállalt egyháza nevében felelősséget a zsidók elleni bűnökért. „A hamis önfelmentés útját választotta” – áll Hatos Pál könyvében.

Rákosi személyesen zsarolta bele a lemondásba, családtagjait kitelepítették (vejét, Bibó Istvánt később börtönbe zárták), ő pedig Mindszentyvel szemben nem is vágyott rá, de egyháza szempontjából sem tartotta célszerűnek, hogy mártír legyen belőle. A keményebb katolikus ellenállással szemben a református egyházat még inkább meg tudták törni, az új püspökök egytől egyig besúgók voltak, a politikai hátszéllel érkezett protestáns vezetők sikeresen bolsevizálták az egyházat – miközben az egyik MDP-s püspök (Péter János) a Kádár-rendszerben még külügyminiszter is lett. Az egyház évtizedekre megtört, és küzd a múltjával azóta is, benne Ravasz László feldolgozatlan örökségével.