Negyven éve ítélték életfogytiglanra a német szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) vezetőit. A történetük utcai politizálásnak indult, városi gerillaharccá fajult, végül terrorizmusba torkollt. Harminc év alatt több mint harminc emberrel végeztek: követségeket, áruházakat és lapkiadókat robbantottak fel, illetve politikai kulcsfigurákat gyilkoltak meg.
Efrájim Kishon, a sztálinista Magyarországról Izraelbe emigrált humorista szerint a huszadik század második felében „egyetlen rizikó nélküli életforma létezett: kommunistának lenni a Nyugaton”. Semmi kétség, párizsi kávéházakban vitatkozni a marxizmusról Jean-Paul Sartre-val tényleg szórakoztatóbb lehetett, mint egy Ötéves terv a Vasfüggöny innenső oldalán.
A második világháború utáni jólétben több baloldali diákszervezet alakult Nyugaton. A hatvanas években divat volt baloldalinak lenni; a szocialista eszme laza közös nevezője lehetett a vietnami háború elleni tiltakozásoknak, az amerikai LSD-kultuszt ünneplő hippiknek, az emancipációnak és a szexuális forradalomnak, illetve a radikális Fekete Párducoknak. Az 1968-as párizsi diáklázadások is a jobboldali-kapitalista nézeteknek üzentek hadat: a fiatalokat az egyenlőség és az igazságosság eszméjével jobban meg lehetett szólítani, mint egy Ayn Rand-összessel.
Csakhogy Nyugaton a kommunizmust tűzzel-vízzel irtották. Ennek az egyik szélsősége az ötvenes évek mccarthyzmusa volt Amerikában, amikor minden baloldali értelmiségiben potenciális szovjet kémet láttak. (Az Oscar-díjas regény- és forgatókönyv-író Ring Lardner Jr.-t államilag feketelistázáták és letöltendő börtönre ítélték, amiért nyíltan támogatta a kommunizmust.) Persze, a baloldaliság sem csak az egyenlőség eszméjéből állt, hanem kubai rakétaválságból és Ernesto Che Guevarából is.
A fiatalok lázadása Nyugat-Németországot sem hagyta érintetlenül. A baloldali fiataság tiltakozott az autokratikus, jobboldali berendezkedés, a vietnami háború és a fejlődő világ elnyomó hatalmai ellen. A diákmozgalmak sosem látott erőre kaptak, amikor 1966-ban a Német Kereszténydemokrata Párt nagykoalíciót kötött a baloldali SPD-vel. Egy karizmatikus vezető, Rudi Dutschke összefogta a parlamenten kívüli ellenzéket: úgy látta,
a politikának az utcán a helye, ha a parlamenten belüli ellenzék tehetetlen.
A jobboldali sajtó, köztük az Axel Springer-csoport újságjai dühös hangvételű, elítélő cikkeket írtak a diákokról. Rudi Dutschkéről úgy beszéltek, mint az állam ellenségéről. Az antikommunista mozgalmaknak ez csak új lendületet adott.
Nyugat-Berlinben jóval idegesebben fogadták a balos mozgalmakat, mint Nyugat-Németországban. Az egykori főváros elzárt része Kelet-Németország enklávéjaként működött: a Nyugathoz tartozó miniállamot a berlini falon túl mindenhol a kommunista Németország vette körül. Nem lehetett tudni, hogy a marxista világnézetű aktivisták nem a Stasi ügynökei-e. A keletnémet titkosszolgálat szerteágazó besúgóhálózata mindenhová beépült, és az egykori NDK területén kívülre is küldtek ügynököket.
1967. június 2-án Reza Pahlavi iráni sah Nyugat-Berlinbe látogatott. Az iráni elnyomást kritizáló baloldali tüntetők összeverekedtek a sah támogatóival és a német rendőrséggel. A csetepaté végül vérbe fulladt: a rendőrség lelőtt egy diákot, Benno Ohnesorgot. A Szocialista Diákszövetség egyik tagja, Gudrun Ensslin kijelentette: a német rendfenntartó erők Auschwitz nemzedékéhez tartoznak, így nem lehet velük tárgyalni.
A baloldali diáklázadásoknak óriási lendületet adott Ohnersorg meggyilkolása, és a helyzet csak fokozódott, amikor egy konzervatív meggyőződésű fiatal diák fényes nappal, a nyílt utcán többször rálőtt Rudi Dutschkére. A Konkret című német folyóirat szerzője, Ulrike Meinhof ugyanarra a következtetésre jutott, mint Ensslin a Diákszövetségben:
erőszakra csak erőszakkal lehet válaszolni.
„Hogy hatalommá válhasson, az ellenhatalom útja veszélyeken át vezet, ahol a rendőri brutalitást a megalkuvó törvények támogatják, ahol a tehetetlen düh a maradék észszerűséget is eltörli, ahol a rendőrség paramilitáns bevetésére paramilitáns eszközökkel válaszolnak. A tréfák ideje lejárt.” – írta Meinhof a Konkret vezércikkében.
A baloldali ideológiával nem volt összeegyeztethetetlen az imperializmus fegyveres megdöntése. A rendszerrel elégedetlen fiatalok különféle mozgalmi sejtekbe tömörültek. Ilyen volt a Június 2-a Mozgalom (Bewegung 2. Juni), ami a nevével az Ohnersorg-gyilkosság dátumára utalt; a Forradalmi Sejtek (Revolutionare Zelle), és a Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, röviden RAF). Úgy gondolták, a városi gerillaharc – ahogy ők nevezték a terrorizmust – majd megmutatja a kapitalista rendszer igazi arcát: hogy a rendfenntartó erők semmiben sem különböznek a náci erőszakszervezetektől.
A RAF 1968. április 2-án hajtotta végre első akcióját: az antikapitalista harc jegyében gyújtóbombát rejtettek el egy frankfurti áruházban. A hatóságok napokon belül elkapták az akció szervezőit, és a két vezetőt Andreas Baadert és Gudrun Ensslint börtönbe zárták. Itt látogatta meg őket Meinhof, aki bírósági tudósítóként figyelt fel a két fiatalra. Baader világéletében a rosszfiút adta; barátnője, Ensslin hatására mélyedt el a marxista ideológiában. Baader és Ensslin harcias érvei meggyőzték Meinhofot, aki később a RAF fő ideológusává vált.
1970-ben a csoport egyes tagjai Jordániába utaztak, ahol a Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom, a Fatah egyik táborában képezték ki őket fegyveres harcra. A RAF ügynökei a dzsungelekben alkalmazott gerillaharcot ültették át modern városi környezetre. Ők nem az erdőkben állítottak csapdákat és helyeztek el láthatatlan taposóaknákat, hanem bankokat raboltak, bombákat gyártottak, túszejtő akciókat indítottak, és a nyílt utcán lőtték agyon a hatalom embereit. Így akarták segíteni a harmadik világ harcát az elnyomóik ellen.
A RAF latin-amerikai példákat követve alakult meg, ebből lett aztán a városi gerillaharc. Nem mi kezdtük, a kérdés csak az volt, miként lehet a kapitalizmus akkori formái ellen Nyugat-Európában fellépni.
– mondta az újságíró Astrid Proll, aki korábban maga is a Vörös Hadsereg Frakció tagja volt.
Ugyanebben az évben a RAF fegyveresei kiszabadították a börtönből a foglyokat –éppen akkor, amikor Ulrike Meinhof interjút akart készíteni Baaderrel. Június 5-én a RAF kiadta az első közleményét, az Agit 883-at; ebben használták először a városi gerilla kifejezést. A szervezet kiáltványait Meinhof fogalmazta; harcias kirohanásai jól illettek a RAF logójához, a szocialista vörös csillag előtt látható Heckler & Koch MP5-ös géppisztolyhoz.
Bár a mozgalomnak soha nem volt egyszerre húsz-harmincnál több aktív tagja,
Az autoriter rendszerekből kiábrándult, 25 évnél fiatalabb németek harmada szimpatizált velük. Nem véletlen, hogy a tagok között is sok volt a fiatal: a szervezet egyik tagja, Petra Schelm - aki szintén részt vett a Fatah jordániai kiképzésén - még csak húszéves volt, amikor egy összecsapásban lelőtte egy rendőr.
A RAF tevékenysége 1972-re egyre erőszakosabbá vált. Május 11-én bombát robbantottak az 5. Amerikai Hadosztály frankfurti támaszpontján, 12-én pedig az augsburgi rendőrörsön. 15-én bombamerényletet hajtottak végre egy karlshruhei bíró ellen – rajta akarták megtorolni, hogy milyen rosszul bánnak a börtönökben a RAF tagjaival. Május 19-én bomba robbant a Springer hamburgi irodájában, 24-én pedig Heidelbergben, az amerikai csapatok európai főhadiszállásán.
A városi gerilla akciói sohasem irányulnak a nép ellen. Azok mindig az imperialista apparátus elleni akciók. A városi gerilla az állam terrorizmusa ellen harcol.
– írta 1975-ben Meinhof. A RAF akcióinak azonban voltak ártatlan áldozatai is.
A terrorakciók miatt a rendőrség felállított egy speciális osztagot a RAF ellen. Hajtóvadászatot indítottak Meinhof, Baader és Ensslin után. 1972. június 1. és 15. között letartóztatta a RAF vezetőit. A rendőrség azt hitte, sikerült felszámolniuk a terrorszervezetet, de csak hároméves tűzszünetet sikerült kiharcolni. A letartóztatott RAF-tagok az igazságtalan bánásmód elleni tiltakozásként éhségsztrájkba kezdtek, a rácsokon kívül pedig akcióba lépett a terroristák második generációja.
A RAF 1975-ben elrabolta a CDU berlini főpolgármester-jelöltjét, Peter Lorenzt, akit végül fogolycserével (a Június 2-a Mozgalom betörtönzött aktivistáinak szabadon engedésével) sikerült kiszabadítani. Április végén a RAF elfoglalta a stockholmi német követséget, és azt követelték, hogy engedjék szabadon a bebörtönzött vezetőket. Amikor Helmudt Schmidt német kancellár visszautasította a tárgyalást, a RAF kivégzett két túszt, és a kommandósok támadása alatt felrobbantottták az épületet.
A RAF-vezetők tárgyalása 1975. május 21-én kezdődött. A terroristák igen rossz állapotban voltak a folyamatos elszigeteltség és az ennek megszüntetéséért folytatott éhségsztrájkok miatt. Az egyik fő vádlott, Holger Meins ezt már nem élhette meg – belehalt az éhségsztrájkba.
A tárgyalásra a német állam több törvénymódosítással készült, hogy mindenképp megszülessen az ítélet. A tárgyalásokat botrányok kísérték: a RAF-vezetők az elnököt fasiszta seggfejnek nevezték, így gyakran kellett rendreutasítani őket.
A hivatalos vizsgálati eredmények szerint öngyilkos lett; a cellájában egy törülközőre akasztotta fel magát. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy Baader és Ensslin fokozatosan átvették a szervezet irányítását, és Meinhofnak egyre kevesebb szerep jutott. „Senki nem tett vallomást, máig nem tudni, mi történt pontosan velük. Ulrike Meinhofot a halálba küldték, szörnyű körülmények között tartották fogva, nem volt ereje a túlélésre” – jegyezte meg Astrid Proll.
A RAF nem hitte el, hogy Meinhof öngyilkos lett. A szervezet letartóztatott ügynökei és vezetői gyakran panaszkodtak a fogvatartóik brutalitására. A RAF bosszúból meggyilkolta Siegfried Buback államügyészt, de a pert ez sem állíthatta meg. 1977. április 28-án a bíróság az életben maradt fő vádlottakat - Baadert, Ensslint és Jan-Carl Raspét – életfogytiglanra ítélte.
A Frakció úgy döntött, elrettentéssel és fogolycserével próbálkozik. Július 30-án elrabolták a Dresdner Bank elnökét, Jürgen Pontót, majd szeptember 30-án Hans Martin Schleyert, a Német Gyáriparosok Szövetségének az elnökét. Schleyert, aki korábban a náci párt tagja volt, a RAF ügynökei fogva tartották. Egy palesztin terrorszervezet október 18-án eltérített egy Lufthansa-gépet, és azt követelték, engedjék szabadon a német foglyokat, valamint a Törökországban fogva tartott PFLP-terroristákat. Az akció balul sült el: a Kilencedik Határvédelmi Csoport, a Grenzschutzgruppe Neun kommandósai a túszejtő akció összes terroristájával végeztek.
A túszejtő akció kudarcának hallatán Baader, Ensslin és Raspe öngyilkosok lettek a börtönben. Baader és Raspe az ügyvédjük által becsempészett (magyar gyártmányú) pisztolyokkal végeztek magukkal, Ensslin a cellájában akasztotta fel magát. A RAF terroristái bosszúból kivégezték Schleyert; a holttestét egy kocsi csomagtartójában hagyták, a francia-német határ közelében.
A RAF működése a vezetők halála és a második generációs terroristák eltűnése után is folytatódott. Későbbi akcióik a nagy hatalmú kapitalistákat és az imperialisták létesítményeit támadták. A RAF ügynökei ölték meg Ernst Zimmermann hadiipari gyárost, Alfred Herrhausent, a Deutsche Bank elnökét, illetve a csillagháborús projekt kulcsfigurájának számító Karl Heinz Beckurstot, a Siemens elnökét, és további terrorakciókkal, elsősorban robbantásokkal szabotálták az amerikaiak jelenlétét.
A RAF harminc éven át működött. Ezalatt 32 embert gyilkoltak meg és 26 tagot veszítettek. Az azonosított tagok többsége börtönben ül, a harmadik generációs terroristák közül néhány után még mindig nyomoz a rendőrség.
A szervezet ma már inaktív. A Vasfüggöny leomlása, Németország társadalmi-gazdasági átalakulása és az új baloldali pártok feltűnése végképp eljelentéktelenítette őket, és a keleti blokk széthullása után a Szovjetunióból sem kaptak támogatást. 1998. április 20-án a Frakció nyolcoldalas közleményben jelentette be a saját feloszlását.
(Borítókép: A stockholmi nyugat-német nagykövetség felrobbantott épülete. Fotó: Keystone/Getty Images Hungary)