A leginkább Apponyi-hintónak nevezett óriási halottaskocsi majdnem négy méter magas öt és fél méter hosszú, a világon csak egy csehországi gyászhintó van, ami néhány centivel még ennél is nagyobb. Célja, mint manapság a limuzinoknak, egyértelműen a reprezentáció volt, gazdag, barokkos díszítésével lényegében műtárgynak tekinthető.

A Fővárosi Temetkezési Intézet rendelte meg a húszas években az állami dísztemetésekhez, azzal a megkötéssel, hogy méreteiben és megjelenésében is uralkodói pompát tükrözzön. Időközben újabb és újabb igények fogalmazódtak meg, ennek is köszönhető, hogy csak négy év után, 1932-re készült el Jordán Károly kocsi tervező mérnök irányításával a végleges verzió. Kézműves, ipartörténetileg is fontos darab, barokkos faragványokkal, bonyolult szerkezeti és díszítő megoldásokkal, melyet elkészülte után egy évvel, Apponyi Albert temetésén használtak először.

A századelő, majd a Horthy-korszak első felének meghatározó politikusa, akiről mára azt szokás elsősorban tudni, hogy ő vezette a trianoni béketárgyalásokon a magyar delegációt, temetése a Horthy-korszak egyik jelentős politikai reprezentációs eseménye volt, a korabeli tudósítások szerint több százezres gyászoló tömeggel. A revíziós szellemben az alkalom Apponyi mellett az ország megcsonkításáról is szólt. Mint az újság írta:

A halott Apponyi még egyszer a szenvedő Magyarország felé fordítja a világ résztvevő figyelmét.

A gyászhintó ennyiben akár a Horthy-korszak mementójának és a Trianon-kultusz újabb darabjának is tűnhetne, de értelmetlen monománia lenne egy régi hintóban is politikát keresni, főleg, hogy az a maga nemében kivételesen szép. A gyászhintót most a Nemzeti Örökség Intézete restauráltatta, és mint hangsúlyozzák, az „nemcsak a nagy állami temetéseknek állít emléket, de a hazai kocsi – és hintógyártó iparnak is”, amelynek ez az egyik utolsó remekműve.

A nagy reprezentatív gyászhintók közül ez az utolsó, ami megmaradt. A dísztemetések számára fenntartott hintókat a Fővárosi Temetkezési Intézet Egressy úti járműtelepén őrizték. Itt voltak azok a halottaskocsik is, amelyeken Kossuthot, Rákóczit, Thökölyt-t, Bem Józsefet és Munkácsyt vitték utolsó útjára. A nagy temetések és újratemetések már a dualizmusban is a magyar politikai rituálék jellegzetes eseményei voltak, nem beszélve a Trianon utáni időszakról, amikor még inkább a nemzethalál és a nemzeti feltámadás uralta a nemzeti képzeletet, és így a nemzeti gyász jelentősége is megnőtt – az állami dísztemetések fénypontja pedig a gyászmenet volt.

Az első halottja után Apponyi-hintónak nevezett halottaskocsi a józsefvárosi Misura kocsigyárban készült a Magdolna utcában. A felvidéki Misura Mihály igazi self-made man volt. Fiatal kovácslegényként, legendája szerint egy üllővel a hóna alatt érkezett a Budapestre még a XIX. század végén Árva megyéből, hogy aztán hamarosan saját üzeme legyen. Egyszerre próbálta folytatni a kocsikészítés régi hagyományait és kereste mániákusan az új lehetőségeket.

Miközben a Monarchia összeomlása után Bécsben felvásárolta az elárverezett Habsburg-hintókat – 70 hintót úsztatott le a Dunán Pestre uszályokon –, az üzem a fogatos kocsik mellett már elkezdett autókarosszériákat is gyártani. Készítettek „kombinénak” nevezett leszerelhető felsőrészű autókat (hogy a vászontetőt ősszel zárt szerkezetre cserélhessék a tulajdonosok), próbálkoztak autóbuszokkal (ők csinálták az IBUSZ városnéző buszainak a felépítményeit is akkoriban), de a legextrémebb vállalkozás az Asbóth Oszkárral való, kudarcokkal és tragédiákkal teli együttműködés volt. 1928-ban, éppen abban az évben, amikor a nagy gyászhintót elkezdték készíteni, ebben a gyárban, Misura tőkéjével kezdte el Asbóth híres-hírhedt (hogy a legendás magyar feltaláló miért meglehetősen kétséges megítélésű, arról itt és itt olvashatnak) helikopterépítési kísérleteit. A legenda szerint az A.H.I. számmal jelölt helikopter a gyár udvarán emelkedett a magasba, néhány méterre a készülő gyászhintótól), sőt, Asbóth itt egy légcsavaros hajtású repülő autóval is kísérletezett.

A Misura-cégnek azonban a harmincas évek már a leépülést és tönkremenetelt jelentette. A magyar autóipar nem jutott el arra a szintre, hogy egy középméretű karosszéria-üzem elegendő megrendelést kapjon, és közben a hintó- és kocsigyártás fölött is elszállt az idő. Misuráék utolsó híres fogatos kocsija éppen ez a gyászhintó lett, amit igazi kézműves alapossággal, a részletekre rendkívül figyelve készítettek el. A fafaragványokat szobrász készítette, egy bizonyos Ludvig. A hatalmas hajlított üvegtáblákat a Geldner cégnél, a sarok díszlámpákat Regenbachnál gyártatták, a kerekekre pedig különleges szelvényű gumi került, amelyeket a Magyar Ruggyantaáru Gyárban csináltak. A hintót az üzem legjobb kézügyességű dolgozói készítették, különösen a kovácsmunkák számítottak kivételesnek.

Az Apponyi-hintó kivételével egyetlen régi nagy halottaskocsi sem maradt meg, a második világháborúban a Bécsből hozatott Habsburg hintókkal együtt ezek mind eltűntek, megsemmisültek – többel egy tűzvész végzett a telepen. Ez a hintó is ismeretlen helyen volt két évtizedig; csak a hatvanas évek után találták meg – azóta a Közlekedési Múzeum raktárában volt.

A világ egyik legnagyobb gyászhintóját felújítva múlt hétvégén szállították át a Fiumei úti Sírkertbe, ahol egy külön a számára épített üvegpavilonban állítják ki – ez már a Múzeumok Éjszakáján is látható lesz. A Nemzeti Örökség Intézetének közleménye szerint „az emblematikus jármű a nemzet valamennyi nagy halottjának emlékét idézi a legnagyobbak temetőjében”.