Az őcsényi panziós esete jól mutatja, hova vezet egy ellenségkép sulykolása, a KDNP-s Aradszki András sátáni felszólalása pedig azt jelzi, hogy a kormánypártoknak eszükben sincs abbahagyni a migránsozást és sorosozást. Az ilyesmi, ismeretlenebb emberek miatti félelem okozta tömeghisztériára pedig nagyon hasonlít egy történelmi példa: a 16. századtól váratlanul hevesen fellángoló boszorkányüldözések tanulsága.
Ott is erős központi kampánytól durvultak el a dolgok, amit leginkább rövid távú politikai előnyökért indítottak. A keretsztorit ott is bárgyú rémmese adta, amit a média fújt ténylegesen életveszélyesnek tűnővé, amihez tudott csatlakozni a számtalan egyéb helyi félelem, fura hiedelem, idegenellenesség, gazdasági kudarc és korábban felgyűlt frusztráció.
A vádlottak kivételesen nem voltak felebarátaink, velük nem kellett emberként viselkedni, sőt, az már gyakran társtettessé tette az irgalmasabb lelkületűeket. A totális hisztériában pedig megbeszélni sem lehetett az ismert tényeket, mert aki érvelni akart volna a fanatikus óbégatókkal, az hamar bajba kerülhetett a közösségében.
Az eredmény viszont biztosan borzalmasan sikerült hosszú távon, pár száz év alatt nagyságrendileg százezernyi értelmetlenül kínhalált halt ember mellett rengeteg megkínzott vagy rettegő érintett, egymást feljelentgető közösségek és máig tovább élő káros babonák vannak a közvetlen veszteséglistán.
Pedig nem kizárt, hogy pár felelősebb döntéssel már több száz éve ott lennének a megérdemelt helyükön az unikornisok és az égig érő fa mellett. Ahogy, ha nem állítják le a rettegést hatalmi szóval, akkor a babonásabb magyarok máig vámpírokat vadásznának közösségileg, mint épp most a vidékiek Malawiban.
A migránsok jelenleg a következő jellemzőikben teljesen azonosak a boszorkányokkal:
Nézzük is végig, hogy ez a négy pont hogyan került a elő a boszorkányoknál. Korábban is érezhető volt a vezetőink részéről az erős visszavágyódás a 100-150 évvel ezelőtti világba, de az 500 éves, késő középkori propagandával dolgozni tényleg egészen különleges ma Európában.
A 14. század előtt is leöltek néha embereket boszorkányság miatt, de ez nem volt igazán gyakori, inkább népi hiedelmek formájában élt az egész. Az egyház előtte Szent Ágostonra hivatkozva évszázadokig hivatalosan mesebeszédnek tartotta a varázslást és boszorkányságot, és azt büntette, aki mindezt elhiszi. Több egyházi és világi vezető mellett például Könyves Kálmán is bemondta, hogy a háromból a legdurvább, az ördöggel kokettáló boszorkányfajta nem létezik (a másik kettő a méregkeverő és nagyjából a falusi gyógyító-jövendőmondó).
Félnótások, gyógyító füvesemberek, zsidók, gazdag deviánsok, templomosok bármikor lehettek varázslók, boszorkányszerűségek, de csak viszonylag ritkán zaklatták őket komolyabban vagy rendszerszerűen. Akkor is döntően inkább világi oldalról, a gyakoribb esetben azzal a nem kimondott céllal, hogy kirabolják őket. A vádlók ilyenkor jellemzően nem is erőlködtek különösebben leplezni a nemzeti oldal erőszakos feltőkésítését, gyakran elég volt, hogy a gyengébb áldozatok valami pletyka miatt eretnekek és kész.
Igen ám, de a 14. századra drámaian megváltoztak világgazdasági körülmények. A történelem egyik legnagyobb katasztrófahulláma söpört végig a kontinensen, amihez képest a 2008-as válság leginkább viccnek is gyenge.
A század elején extrém esőzések közt beköszöntött valószínűleg a kis jégkorszak, és Nyugat-Európában fokozatosan 1-2 fokot csökkenhetett a hőmérséklet. Ez leírva egyszerűnek hangzik, de az biztos, hogy valójában bibliai mértékű éhínséget jelentett Európa jó részén, szakadozott hullámokban. 1315-től töredékére estek a terméshozamok, Angliában nem nagyon termett meg utána a szőlő pár száz évig vagy Skandináviában már a gabona se sokáig.
Az akkori technológiával nem volt már érdemben új, termelésre fogható terület, így a búza ára sok helyen akár a 3-4-szerésre szökött. A meglévő területek is elmocsarasodtak, sok helyen hamar öngyilkosok lettek az idősek, a legyengült emberek közt tüdőgyulladás és más járványok pusztítottak, bizonytalan hírek terjengtek kannibalizmusról, délebbre vonultak a halak is, az éhes farkasok emberre is vadásztak. Az emberek 1317-ig megettek mindent, amit ki tudtak kaparni, emiatt például a briteknél egész dülledt szemű, csontsovány falvak hallucináltak a gyökerektől és a gombás rozskenyértől.
Teljes faluk haltak ki, még a nemesek és a papok is hullottak, a kisebbre vett udvartartásokból elbocsátott szolgák jellemzően kéregetőként helyezkedtek el amíg tudtak, de Észak-Nyugat-Európa egyes nagyvárosai is lakosságuk 10-20 százalékát vesztették el viszonylag rövid idő alatt.
Ezekből az évekből származhat az egész kontinensen ismert elküldött gyerekek meséje, a Jancsi és Juliska. Itt is a szüleik elzavarják a testvérpárt, mert nem tudják tovább etetni őket. Az erdőben belefutnak egy ételekkel látványosan felszerelt házzal bíró kannibál boszorkányba, aki rögtön meg is enné gyerekeket, de átverik és győznek. Banya helyett északabbra ogre szerepel, a szlávoknál Baba Yaga.
A gazdag főpapok és a búcsúcédulák fénykorában ráadásul elég erősen terjedtek már az alternatív keresztény nézetek, a misztikusok, flagellánsok, egyháztagadók, katarok, valdensek, mindenfélék önszerveződtek az egyház mellett, aminek a népszerű ferencesek puritán prédikációi még további motivációt adtak. Az éhínség miatt ráadásul sok főúrnak kézenfekvőnek tűnt ebben az esetben extra terheket rakni a jobbágyokra, polgárokra, ezért egymást érték a komolyabb felkelések, miközben 1337-től a drága százéves háború is elkezdődött.
Majd mintha ez nem lenne elég, a 1348-ban megérkezett az emberiség egyik legnagyobb pestisjárványa, a délről érkező fekete halál. Igazából ez egy sokáig tartó járványsorozat volt, mert a pestisfajtákat sem sikerült teljesen legyőzni, és azokat is követték például a tífusz- és kolerajárványok. Egész települések haltak ki napok alatt, Európa lakosságának fele is odaveszhetett az évtizedekig újra és újra előtörő járványokban, aminek az okát és a gyógymódját se ismerték.
Itt talán már elég csak annyit bemutatni, hogy az éhínségek előtt az angol királyi család átlagos megélt életkora 1276-ban 35,3 év volt,1301-25 közt már csak 29,8-évre csúszott, 1348-75 közt pedig pestises időszakban 17,3 év volt. Ez magas gyermekhalandósággal is igen erős, hiszen ők éltek a legmagasabb színvonalon az országban. Egy szegényebb családban egy működőképes hétéves gyerek már szinte felnőttnek számíthatott. Magyarországon is átment a pestisjárvány, Nagy Lajos is elkaphatta, Margit királyné bele is halt. Nálunk is egész falvak pusztultak ki, de itt éppenséggel jól jött, hogy nem voltak igazán tekintélyes városaink, amiket a legdurvábban érinthetett volna.
A katolikus egyház a saját sebességéhez mérten viszonylag gyorsan fel is ismerte, hogy kéne valamit lépnie. Egyrészt valószínűleg a rohamos népszerűségvesztés ügyében, és már csak azért is, mert iránymutatásra szorulnak a hívek, miközben összeomlik a világ. XXII. János pápa részben ezért is (aki egy varázs-kígyóbőrt tartott a mérgezések ellen) jegyezhette meg némileg váratlanul 1326-os bullájában kicsit lazán megfogalmazva, hogy azért vannak olyan keresztények, akik szövetségre léptek a pokollal, és boszorkánykodnak, őket pedig kiátkozza.
Az új, zűrzavaros helyzetben különleges büntetésének érezhette minden hívő a körülményeket, és mivel teljesen ismeretlen volt szinte minden előkerülő nagy probléma, kézenfekvő is volt szörnyű bűnöket, bűnbakokat keresni a háttérben. Ráadásul mindenki gyanús volt, aki csodával határos módon egyáltalán túlélte a megrázkódtatásokat, pláne ha bárhogy máshogy élt, mint az átlagosabb népek.
A pestis után például először egy európai szintű mészárláshullámmal a zsidókon próbálgatták sátános bűnbak szerepét, azzal a jelszóval, hogy bizonyára megmérgezték a kutakat. De a vad vallásos bűnöskereséssel hamar megtalálták a cigányokat, leprásokat vagy koldusokat is. De még nem lehetett kielégítő a szisztéma, ezek nagyon hasonlíthattak még a klasszikusabb eretnekvadászatokhoz, amikhez hasonló volt a pestis előtt is.
Közben az egyházi szabályozásban volt némi leállás, már csak azért is mert egy ideig az avignoni pápákkal és ellenpápákkal egyszerre kicsit sokan akarták irányítani az anyaszentegyházat. De érezhetően elterjedt a felfogás, hogy a sátáni boszorkányság tényleg valami erős dolog, ha a pápa is elismerte. Galamb (2005) alapján többek közt teológusok és prédikátorok segítségével kezdett is összeállni a titokzatos boszorkányokra egyfajta szabványosítás.
A négy fő nyugati rémhírtípust gyúrták össze a szuperboszorkányba: hogy éjjel incubusokkal és succubusokkal (hím- és nőstény démonokkal) orgiáznak, állattá változnak és embervért szívnak, gyerekeket gyilkolnak és a sátán segítségével ismeretlen gonosz varázslatokkal foglalják el magukat. Mégis, még az inkvizítoroknak is kisebb része hitte, hogy ha van is ehhez hasonló dolog, az egyáltalán komoly bűnnek számítana.
A sátán szervezett boszorkány hadseregének elterjesztése jelentős részben egy emberhez kötődhet. Ő az erősen támogató szabályozással és a média erejével még középkori információs lehetőségek mellett is létre tudott hozni egy századokon átívelő őrületet, amitől mindenkinek rettegnie kell
Heinrich Kramer egy kétségtelenül lelkes, viszont brutalitásban kiemelkedő főállású inkvizítor volt a XV. század végén, a salzburgi érsek területén (Behringer alapján). Az ötvenes éveiben járó, tehát akkor már igen öregnek számító fanatikus dominikánus szerzetes nem volt igazán okos, de 1484-ben már tíz éve égette az embereket és különösen érdekelte az új irány, a boszorkányok felkutatása. Abban az évben Svájc és Németország környékén dolgozva viszont összeveszett helyben lényegében minden fontos emberrel. Ezért azonnal elment komolyan panaszkodni VIII. Ince pápához, hogy csináljon valamit, őt nem hagyják vallatni, a boszorkányok meg közben a markukba röhögnek.
VIII. Ince pedig erre váratlanul erőset húzott: egyrészt kiadott egy hosszú bullát (kötelező iránymutatást), hogy hagyják dolgozni az inkvizítorokat a boszorkányügyekben, mert ez egy igencsak fontos probléma. Másrészt adott egy felhatalmazást az inkvizítoroknak, hogy a német egyházmegyékben ott rendezhetnek boszorkánypereket, ahol csak akarnak.
Kramer erre fel is lelkesült, és elhatározta, hogy megcsinálja a karrierjét, elmegy a központi Innsbruckba, és ott rendez egy különösen szép, mintaértékű boszorkánypert. Amikor viszont elkezdte kontroll nélkül kínozni a gyanúba fogottakat, megtagadni tőlük a jogi védelmet vagy épp meghamisítani a vallomásaikat, a város polgárai, nemesei és papjai is egy emberként ugrottak neki Kramernek. Ő pedig hiába lobogtatta a felhatalmazását, az elképzelései még XV. századi mércével is elképesztő eljárásnak számítottak. A helyi püspök minden vádlottat gyorsan felmentett, szenilis vén hülyének nevezte az inkvizítort és megfenyegette, hogy kidobatja , ha nem vonul ki a területéről azonnal.
A megsértett Kramer erre visszavonult, és korabeli szinten elképesztő gyorsasággal, másfél év alatt összedobott egy összefoglalást a boszorkányok jellegzetességeiről és egyben használati útmutatót a boszorkányperekhez, a hírhedt Malleus Maleficarumot. Ez akkori mércével mérve is fércmunka volt, teli hamisításokkal, súlyos csúsztatásokkal és nevetséges logikátlanságokkal. Ami persze némileg érthető, hiszen egy nem létező dolgot kellett volna igazolni, és eredményeket szállító eljárásrendet kidolgozni hozzá.
A legvadabb hiedelmek összefoglalása és a részletes, kínzásokat is tartalmazó használati útmutató mellett Kramer hozzáadott értéke volt a műben, hogy szerinte a boszorkányok szervezett támadása volt pillanatnyilag a világ legsúlyosabb bűne és gondja. Illetve mivel problémás bizonyítani, és egyébként se olyan emberek, mint mi, ezért elhagyhatjuk rendes embereket megillető hozzáállást és jogokat náluk. Szintén súlyos hatása volt a Malleusban megjelenő paranoiás nőgyűlöletének, ami még a kor szintjén is extrémnek számított.
A Malleus kezdetben nem hozta a várt eredményeket, a kor szűk teológiai és tudományos elitje egyszerűen kiröhögte az öreg fanatikus nagy művét. Viszont Kramer az elsők közt érzett rá az akkor kibontakozó könyvnyomtatás fontosságára, és százszámra nyomatta a könyvét, 1523-ig legalább 14-féle kiadásban szórták a világnak a kiadók. Eleinte azokban a térségekben bizonyult közvetlenül hasznosnak, ahol korábban soha nem volt boszorkányper, így viszont már megtudták, hogy mitől kell igazán félni és mit lehet ellene tenni.
Az olvasni tudó, egyébként is épp a reneszánsz okkultizmussal ismerkedő nagyközönségnél viszont egyfajta bestseller lehetett az első tényleg nagyokat mondó, könnyebben elérhető démonológiai útmutató. Ezáltal pedig óhatatlanul az ilyen ügyekben végül eljáró világi bíróságokat is erősen befolyásolta. Az első elszórt boszorkányperek után ezért az igazán brutális boszorkányüldözések hullámokban érkeztek. Hogy aztán a 17. századra érjék el a csúcspontjukat, amikor szerte Európa városaiban akár ezreket is bevádolhattak egy nekifutásra. 1526-ban például még kiadta a spanyol inkvizíció, hogy a Malleus minden szava baromság, de 1611-ben Baszkföldön már egy kezdő inkvizítor is begyűjtött majdnem kétezer beismerő vallomást a sátánnal szövetkező boszorkányhadsereg tagjaitól.
A világ szinte bármely problémájánál kényelmesen felmerülhetett a boszorkányok okolása, hiszen így a jobbágyok rossz életkörülményei miatt nem a nemesség vagy az egyház volt hibás. Épp ellenkezőleg, ezzel az új ellenséggel pont ők lehettek a megmentők. Ráadásul tökéletesen illeszkedett az emberekben alapvetően meglévő idegenellenességhez vagy az ismeretlentől való félelemhez, ahogy a reformáció okozta vallási és sokszor háborús szembenállás is csak olaj volt a tűzre.
Az áldozatok számát nehéz felmérni, a százezres nagyságrendtől a több milliósig terjednek a becslések, valószínűleg inkább az előbbi állhat közelebb az igazsághoz. Sok helyen óriási kínzássorozattá fajultak a boszorkányüldözések, a bevádoltaknak ugyanis más boszorkányokat is fel kellett jelenteniük. A közönség jó része pedig nem a láncreakciót érzékelte ebből, hanem, hogy tényleg óriási lehet a boszorkányveszély. A Malleus után már szinte kizárólag nőket égettek el, szülésznőket, hajléktalanokat, bevándorlókat, másképp kinézőket vagy mondjuk csak házsártosabb idős asszonyokat.
Olyan elképesztő hisztéria lehetett időnként a boszorkányok körül, hogy az értelmes vita lehetősége is megszűnt, rendszerint azt is titkolni kellett, hogy ha valaki hülyeségnek tartotta az egészet. Friedrich Spee jezsuita szerzetest például velejéig megrázta, amit gyóntatóként a nyugatnémet boszorkányüldözésekkor tapasztalt, de az ez ellen írt alapos könyvét csak álnéven merte kiadni még 1631-ben is.
Az elszabadult indulatokat mindenhol hatalmi szóval kellett betiltani a felvilágosodás közepette is, nálunk például Mária Teréziának kellett 1768-ban, második nekifutásra. De Poroszországban még a XIX. században is végeztek ki nőt boszorkányság miatt.
Mindez arra figyelmeztethet minket, hogy kellő reklámmal több száz éve meghaladott gondolatokat is újra el lehet hitetni, ha életveszéllyel riogatunk, és megengedjük, hogy bizonyos embereket ne tekintsünk embereknek, hanem valami másnak. Olyankor pedig már bőven kevés, ha Navracsics bevallja, hogy ez csak egy vicc, nem komoly, csak kitalálták a sátáni összeesküvést a választásokra, esetleg Lázár jelzi, hogy csak cirkusz az egész, értelmes embereknek nem kell ilyesmivel foglalkoznia.
Vagy ha például a katolikus egyház nálunk pápával szembefordulva is látványosan behunyja szemét az uszítás alatt, akkor utána már bőven kevés lesz a fanatizált híveknek, ha egy-egy püspök érvelni próbál a kereszténység lényege mellett. Borzasztóan nehéz is lehet visszajönni abból, ha az igazi kereszténység helyét átvette már valami vad klerikalizmus.
A migrációs válság annyiban persze különbözik a boszorkányválságtól, hogy gonosz bevándorlók vagy terroristák tényleg vannak, boszorkányból pedig egy se volt soha. De pont a létező probléma miatt lenne fontosabb gondolkodva döntenünk az egyes részletekről, beképzelt halálfélelem, általánosítások és bugyuta jelszavak helyett. Ahol a fanatizált bepörgött embereknél a logika helyét átveszi a beszűkült érzelmi reakció, ott azért is az ördögi Soros-terv lesz a felelős, ha nem találjuk a papucsunkat, vagy rosszul üzemeltetik a büfékocsikat.
Ettől pedig kizárólag csak mi lehetünk hülyébbek. Száz év múlva pedig az unokáink megrökönyödve találgathatják majd, hogy a 21. század elején nálunk mégis hogy retteghetett a sátáni összeesküvés fenyegetésétől ennyi, korábban normális ember is.