Kelet-Közép-Európát és benne Magyarországot a szovjetek eredetileg csak biztonsági ütközőzónának szánták, hogy a teljes sztálinizmust is ránk erőltetik, csak 1947 táján dőlt el – bár Sztálin fejébe nem láthatunk bele. A Nyugat csak lassan kapcsolt, de nem tellett több tőlük lanyha tiltakozásoknál. Mindenhol ugyanúgy ment végbe a szovjetizálás, melyik országban másolták legszolgaibban a sztálini receptet? Sztálin árnyékában: a Parlamentben tartottak nemzetközi konferenciát a térség bolsevizálásáról.
Amikor 1944 nyarán Sztálin ahelyett, hogy a Vörös Hadsereggel a varsói felkelők segítségére sietett volna, megvárta, amíg a németek módszeresen leverik a felkelést, öt év után másodszor játszott össze a nácikkal Lengyelország ellen. A ‘39-es Molotov–Ribbentrop-paktum (ez az, amiről ma a többség nem hallott Oroszországban, az orosz felelősséget firtatókat pedig bíróság ítéli el) után a lengyel Honi Hadsereget és a demokratikus Lengyelországot megint elárulták; Sztálin nem akarta, hogy maradjon „lengyel alternatíva”, és természetesen ekkor sem sajnálta az emberéletet. Bár az amerikaiak és a britek tiltakoztak, Sztálin világosan látta, hogy ez a szavak szintjén marad, érdemi ellenlépésekre nem kell számítania.
Néhány hónappal később, az európai háború végnapjaiban Eisenhower az Elbánál megállította az általa parancsnokolt amerikai csapatokat. Bár csak három napnyira voltak Berlintől, nem akarták a német fővárost bevenni a szovjetek előtt. Ugyan a stopnak akkor az amerikai vezetők sem látták át teljes jelentőségét, az utólag történelminek tekinthető: az angolszász szövetségesek tartották magukat a jaltai megállapodáshoz, a térséget meghagyták Sztálin kívánságainak megfelelően szovjet érdekterületnek. Nem csak akkor, ez lett Kelet-Közép-Európa sorsa a következő fél évszázadban, és ki mondaná, hogy a bipoláris világfelosztás szempontjából ma már tünetmentesek lennénk?
Kelet-Közép-Európa 1945 utáni szovjetizálásának mi elsősorban a magyar vonatkozásait ismerjük testközelből a kommunista pártbefolyástól a sajtó, a civil társadalom és az egyházak ellehetetlenítésén át az elcsalt választásokig és a hetven évvel ezelőtti hisztériakampányokig, de az alapmetódus az egész térségben hasonló volt. De hogy hogy nézett ez ki a gyakorlatban, az a magyar Országgyűlés felsőházi termében pénteken rendezett nemzetközi konferencián (Sztálin árnyékában – A szovjet modell exportja Kelet-Közép-Európába) derült ki.
A műfajban nálunk kötelező Nagyívű Politikusi Megnyitó ezúttal Kövér László tisztje volt, és az Országgyűlés elnöke, mint az a fideszes, akinek meggyőződéses antikommunizmusában senki nem szokott kételkedni, ideális választás is erre. Kövér még szabadkozott is, hogy nem tud kilépni a politikusi szerepéből, és okkal tette: a bolsevik ideológiáról villámasszociációval tért át a mai ideológiai frontokra.
A hatalmi technikák exportja nem Sztálinékkal kezdődött, és nem is velük végződött. Manapság is erőteljes az uralomtechnikai export, és kérdés, hogy ez mennyire gyökerezik a bolsevizmusban.
Kövértől megtudhattuk, hogy manapság nem a békeharc, hanem a terrorizmus elleni, valamint „a korrupció elleni harc populista lózungjaival” támadnak ránk valakik. Bár Soros nevét most nem mondta ki, „közhatalmak struktúráiba is beépülő magánhatalmak”, láthatatlan hálózatok fenyegetéséről értekezett, és a budapesti konferenciára érkezett magyar és külföldi kutatók rövid eligazítást kaptak a nemzetállamok, keresztény egyházak és a hagyományos család elleni támadások állásáról is.
„A félelem mindig a hatalom eszköze, enélkül a kollektivizálások idején parasztlázadások is lettek volna.”
Ebben a régióban ez a béklyózó félelem a politikai hagyomány része
– ezek már a konferencia egyik lengyel előadójának, Marcin Zarembának a szavai. „Elkezd melegedni az idő, és érezni a hullák szagát. Attól félünk, hogy kitör a kolera” – idézte 1945-ből, de a félelem banditizmustól éhezésig terjedő számos tárgya közül mind közül a legalapvetőbb, az össznépi rettegés igazi oka a Szovjetunió volt, tette hozzá; a lengyel falu egészen Sztálin haláláig pánikban volt.
A lengyel történet nem csak a hagyományok miatt érdekes nekünk; a szovjet érdekszférába kerülő kelet-közép-európai országok közül Magyarország helyzete a lengyelekéhez hasonlított a leginkább. Erről már a konferencia egyik leginkább megvilágító előadását tartó Mitrovits Miklós beszélt. Mint a történész-polonista kiemelte, a két országban egyaránt erős volt az orosz- és szovjetellenesség, (a történelmi okok mellett nálunk Horthyék propagandája, a lengyeleknél meg Katyń miatt, többek között), és a szovjetek mindkét országban a gyenge államban voltak érdekeltek – miközben Budapest azért stratégiailag jóval kevésbé volt Moszkvának fontos, mint Varsó.
A lengyelekkel, de a térség más országaival is közös pont, hogy a Szovjetunió nem törekedett arra, hogy rögtön mindent a kommunisták irányítsanak. Bár Kelet-Közép-Európát akár már 1945-ben erőből sztálinizálhatták volna, először mégis inkább némi legitimitást próbáltak szerezni a helyi kommunistáknak. A kommunista pártoknál ekkor még általánosak voltak a nemzeti és demokratikus jelszavak, igaz, nemzeti tartalmat elsősorban úgy próbáltak adni a programjuknak, hogy a németeket elüldözték , és elvették a földjüket.
Sztálin vajon reálpolitikusként úgy látta, hogy még nem jött el az idő, de titokban már ekkor is az volt a célja, hogy a térséget totalitárius, bolsevik módon szervezze át, avagy ekkor ez még nem is volt komplett terv, csak menet közben változott a cél? Ez az egyik fő, de végső válasz nélküli kérdés az 1945-48 közötti Kelet-Közép-Európával kapcsolatban. Mint Mitrovits hangsúlyozta, a nemzetközi helyzet sem kívánta meg feltétlenül az azonnali szovjetizálást, hiszen ekkor még megvolt az európai nagykoalíció a szövetségesek között, a szovjet hadsereg pedig Bécsben és Berlinben állt. Így volt módjuk kivárni, arra azonban mindenhol figyeltek, hogy a belügyet és lehetőleg a hadsereget ők irányítsák, miközben az oktatás és a propaganda területén is teljesen tudatosan építették a pozícióikat.
Bár Sztálin a háború után eleinte azt remélte, hogy fenn tudja tartani az együttműködést a nyugatiakkal, ez hamar megváltozott, és inkább a keményebb kelet-európai politikát választotta – mondta a konferencián az intézményi háttere szerint legnagyobb tekintélyű előadó, a Harvardot képviselő Mark Kramer. Ő az egy időben meghatározó rendszerkritikust, a kommunista ideológusból ellenzékivé váló jugoszláv Djilast idézte azzal kapcsolatban, hogy ez a (vagyis a II. világ)háború más, mint a régebbiek, mert aki most elfoglal egy területet, az egyúttal a saját társadalmi rendszerét is rákényszeríti arra a régióra.
A Harvard kutatója szerint a szovjet belső dinamika és a külpolitikai együtt vezetett Kelet-Európa sztálinizálásához. Kramer ennek kapcsán a növekvő sztálini paranoiát emelte ki, azt a folyamatot, ahogy a szorításon engedő háborús éveket követően a szovjet rendszer gyorsan visszatért a harmincas évek terrorjához.
Sztálin attól félt a háború után, hogy a sok hazatérő, „idegen eszmékkel” megfertőzött katona és hadifogoly miatt a Szovjetunió sebezhető lesz.
Egyre jobban tartott a nyugati fenyegetéstől is, ezért 1947-re arra utasította a kelet-európai vezetőket, hogy „erősítsék az osztályharcot”, és az átmeneti népfrontosabb politika után határozottan forduljanak szembe a nem kommunista pártokkal. Ekkor tiltja meg a Marshall-segély felvételét a kelet-európai országoknak, attól fél, hogy a jobb életszínvonallal a térség kicsúszna a kezei közül, de ugyanezzel függ össze az is, hogy a nagyjából még demokratikus választások (mint nálunk az 1945-ös) után immáron engedélyezi a nagyléptékű választási csalásokat is – nem csak nálunk, a „kékcédulásokon”, Lengyelországtól Romániáig máshol is.
Amikor 1947-ben meghamisított eredményekkel a lengyeleknél is győztesnek nyilvánítják a kommunistákat, ez eleinte még csak nemzetközi visszhangot sem kapott. Maciej Korkuć, a krakkói Nemzeti Emlékezet Intézetéből (ez az a „kommunista bűnök feltárásával” foglalkozó intézmény, amelyet Magyarországon is szokták példaként állítani komoly jogosítványai, kutatási lehetőségei és az állambiztonsági iratok feletti kontrollja miatt) szerint csak ezután derült ki Trumanéknak is, hogy miként is zajlik a szovjetizálás.
Ekkorra azonban már az esetleges szándékoktól függetlenül késő volt. Stanisław Mikołajczyk, az emigrációs kormány volt feje, akit ‘45 után hazacsábítanak Lengyelországba és miniszterelnök-helyettessé teszik, ekkor már szovjet szempontból felesleges, meg is indítják ellene az eljárást. Mikołajczykot végül 1947 októberében amerikai követségi segítséggel menekítik ki Lengyelországból – a Nyugat nagyjából ennyit volt képes tenni, miközben az egész térség totális szovjet uralom alá került.
Miközben az agresszív szovjetizálásssal kapcsolatban a közép-európai országokban van nagyjából egy tudományos konszenzus, Putyin Oroszországában az egész szovjet örökség megítélése sokkal ellentmondásosabb. Bár 1917 e havi centenáriumát hivatalosan nem ünnepelték, a birodalmi nosztalgiák ma is erősek, és Sztálin emlékezete is legalábbis kettős.
Ezt kiválóan példázta a budapesti konferencián az Orosz Tudományos Akadémiát képviselő Tatjana Viktorovna Volokityina előadása. Miközben az orosz történész a kinti levéltárak rendszerváltás utáni részleges megnyitását dicsérte, ezekből az újabb forrásokból is egy apologetikus, a felelősség kérdését elkenő képet rajzolt fel. Nála „a dokumentumok igazolják, hogy a német veszélyt Nyugaton is reálisnak tartották, a fő cél egy európai szovjetellenes koalíció kialakulása volt, a szovjet koncepció pedig arra épült, hogy „minél nagyobb a terület, annál nagyobb a biztonság”, és az ezzel kapcsolatos igényeiket a világháborús győzelem után mások is elismerték.
Kövér László azzal kezdte az egész konferenciát, hogy milyen szép, hogy itt ma együtt vannak orosz és amerikai történészek, és „jó lenne, ha a politikusok is követnék a példájukat”, most másokkal együtt azt hallhatta, hogy Volokityina szemében a németek kitelepítése is csak arról szólt, hogy a szövetségesek együtt hozták meg a döntést a német nemzetiségek „háború alatti destruktív magatartása” miatt, ezért a felelősséget nem lehet egyetlen országra terhelni. Különben is, látni kell, hogy Sztálinék milyen pragmatikusak voltak – lásd a finlandizáció engedményét.
De hol volt a legdurvább 1945 után? Stefano Bottoni (az olasz-magyar történész új könyve a térség sorsáról néhány hete jelent meg Amerikában) szerint egyértelműen Romániában. Miközben Csehszlovákiában több mint másfél millió párttag volt (ez nem azt jelenti, hogy ott erőszak nélkül ment volna a hatalomátvétel, sőt, az 1948 februári csehszlovák „kommunista puccs” más országokban is katalizálta a folyamatokat), Romániában az állami erőszak tömegessége az egész térségben páratlan.
A „román gulágként” emlegetett börtön- és kényszermunkatáborokkal, a börtönök átnevelő rendszerével, a Duna-csatorna építésének embertelen körülményeivel, a kitelepítésekkel és a kijelölt kényszerlakhelyeken ellátás hiányában tömegével életüket vesztőkkel Kelet-Európában Románia lett „a sztálini modell leghívebb követője”, hogy aztán a magyar ‘56 miatt Romániában is a magyarországihoz hasonló léptékű megtorlások legyenek. Mint Bottoni mondta:
Az erőszak beépült a romániai mindennapokba, a desztalinizációt követően az erőszak normálissá vált.
És hogy mit nem akart semmiképpen megengedni a térségben Sztálin? Leginkább egy olyan, a szovjettől eltérő kelet-közép-európai modellt, akár baloldalit, mely annak az alternatívája lehet. 1947-48-ra le kellett számolni az illúziókkal, és fokozatosan egyértelművé vált, hogy csak a szovjet modell elfogadható. Ez aztán az egész korszakra kivetíthető: mint Mitrovits Miklós mondta, 1968 egyik tanulsága is az, hogy a reformokat csak addig engedik, amíg azok nem kezdik ki a szovjet modellt. Amikor ez nem teljesült, a nyolcvanas évek végén, az egész rendszer és a világbirodalom szétesett.