150 éves a Meidzsi-restauráció, ami után minden más lett, mert a Napisten ükunokája megparancsolta, hogy mostantól mindenki legyen modern. Miért találták ki a szamurájkultuszt, amikor éppen betiltották a keményvonalas szamurájkodást? Miért importáltak maguknak nacionalizmust Európából, ha egyébként utálták a nyugati barbárokat? Átmennek a buddhisták egy igazi japánságteszten? És mi köze az egészhez egy elfajult közlekedési konfliktusnak?
1862-ben egy angol kereskedő tartott társaival Jokohamából Kavaszakiba. Miután az amerikai Perry pár évvel korábban hajóival kikényszerítette a japán kikötő megnyitását, Jokohama lett az európaiak főhadiszállása – valóságos vérontás nélkül, kereskedelmi támaszpontként, de puskaporos hangulatban. Az angolt, bizonyos Charles Lennox Richardsont, aki amúgy Sanghajban folytatta ügyleteit, erőszakos fráternek, mondhatni bunkó kalandornak ismerték honfitársai is, aki brit öntudatával ellentétesnek érezte volna levetni magáról egy pillanatra is a mellényt.
14 éve élek Kínában. Tudom, hogy kell bánni ezekkel az emberekkel
– hangoztatta, kevélysége azonban hamarosan az életébe került. Amikor népes kíséretével egy szamuráj jött szemből, Richardson nem volt hajlandó leszállni a lóról, megadni a kellő tiszteletet, ő fennhéjazva az út közepén poroszkált tovább; már pedig a Tokugava-korszak Japánjában egy szamurájjal szembeni tiszteletlenség törvény szerint halált vont maga után. Igaz, a Japánra kényszerített nemzetközi egyezségek értelmében az európaiakra ez ekkor már éppen nem vonatkozott, a szamurájbecsület és a feudális előjogok azonban ezúttal erősebbnek bizonyultak: Richardsont a szamuráj testőrei előbb csak úgy pragmatikusan, majd rituálisan is lekaszabolták, legalább tíz halálos sebet ejtve szeplős testén.
Ami miatt ez érdekes, az persze az utóélet: az elfajult közlekedési incidens egy erőteljesebb pillangó-szárnycsapásnak bizonyult Japán egész modern történelme szempontjából. Mint a drámai eseményekbe általában, nagy világfelfogások és rendszerek sorsszerű szembekerülését lehet belelátni – az egyiknek sikerül, a másik meg elterül, ugye.
A kínai ópiumháborúk, a Mennyei Birodalom fájdalmas megalázkodása az új idők új dalaival turnézó európai barbárok előtt félelmetes figyelmeztetés volt Japánnak. A két és fél évszázados bezárkózás, amikor halálbüntetés mellett tiltották a külföldre utazást és az idegenek érkezését, és válogatott kínzásokkal irtották a szigetekről a kereszténységet, nem volt tovább tartható – a Tokugava sógunátus (másik nevén Edo-korszak) az utolsókat rúgta. A földgolyón végigsöprő kereskedelmi kapitalizmus és gyarmati erőivel szemben nem lehetett megmaradni a fenséges izolációban, és hogy ez a találkozás mennyire életveszélyes, azt Kína sorsa tette egyértelművé.
Miután 1853-ban Matthew C. Perry fekete hajói, tágabban pedig az amerikai ágyúdiplomácia és a nyugati hatalmak fölénye kikényszerítette Japán részleges megnyitását, a sógunátus permanens válságba került: a nyugati kereskedelem előtti behódolás, a versenyképtelenség felismerése, a lemaradás és megalázottság érzése uralkodott. Még az angol kereskedő esete is ezt erősítette: miután a britek hiába követeltek kártérítést alattvalójuk halála miatt, a Brit Királyi Haditengerészet erődemonstrációs és rekvirálási hangulatban beugrott Kagosima kikötőjébe, aminek a vége az lett, hogy komolyan megbombázták a korabeli, nemlétező prospektusokban „a keleti világ Nápolya” néven futtatott várost. A szamurájok Japánja katonailag nem lett volna képes komoly ellenállásra.
Mint tudjuk, ebből a szorításból a szigetország történelmileg szinte páratlan előrerukkolással menekült ki. A Meidzsi-restaurációként ismert hatalmas léptékű váltással elzárkózás helyett a szabadkereskedelem előtti nyitást, a nyugati intézmények átvételét, távoli minták adaptálását és a globális nagyhatalommá válás útját választotta.
Egy ország persze csak a politikai reklámokban választ, tesz valamit, változtat egységesen – a Meidzsi-restaurációban sem az átlagparaszt szállt dalolva síkra a vízálló Casio óra meg az ükunokáknak majd állampolgári juttatásként járó szexbaba reményében. A fő aktorok a déli, periférikus Kjúsú szigetének földesurai, a Szacuma és Csosú daimjók voltak, akik egymással szövetségre lépve győzték le a sógun csapatait. Hőseink a győztes forradalom után el is nyerték méltó jutalmukat: ők lettek a modern Japán legnagyobb oligarchái és új hatalmasai – a forradalmak, ha nem falják fel gyermekeiket, már csak ilyen szép oligarchisztikus hepiendekkel szoktak végződni.
Mindehhez jól jött a fű alatti brit segítség; az angolok ugyanis ezt a gárdát támogatták a sógunpárti franciákkal szemben. A polgárháborúban (mert hogy a békés Meidzsiről szóló híresztelésekkel szemben volt háború, meg is haltak benne pár ezren) a császár hívei egy éven belül győzedelmeskedtek. A Tokugava-pártiak a ritkán lakott északi Hokkaidóra menekülve megpróbálkoztak még az Ezo Köztársasággal. Ez nem egy szívcsakrás-coelhoiánus titkos társaság volt, hanem a japán történelem egyetlen respublikája, igaz, meglehetősen rövid életű: a császáriak győztek, és ezzel eljött a szép új világ minden táján bájos Japánországnak.
Az 1868-as korszakváltás (az év január 3-án adta ki történelmi ediktumát az alig 15 éves császár, ennek van most a 150. évfordulója, a Meidzsi „hivatalos” kezdete pedig októberben lesz) a modernizáció kivételes, felülről kezdeményezett, viszonylag békés forradalmával új pályára állította Japánt, hamarosan alapvető változásokat hozva Kelet-Ázsiában és a világpolitikában is.
Elzárkózás helyett nyitás, középkorias, feudális társadalom helyett egységes nemzetállam és gyors fejlődés, szamurájetika helyett az iparosítás japán modellje – effélék a legfőbb Meidzsi-asszociációk, és az óriásprojekt sikere ma sem igazán kérdőjeleződik meg Japánban sem. Nagy 150 éves emlékünnepek nincsenek az országban, nem költenek állami milliárdokat óriásplakátokra és kétes személyazonosságú kiotói srácra, és zenei hulladékhasznosításról sincs hír, pedig hol dúdolhatnának igazán halszagú országról, ha nem egy oszakai feldolgozóban.
A Meidzsi körül elég nagy a konszenzus, kicsit olyan ez a japánoknak, mint nekünk az alapvetően sikeresnek látott dualizmus és a „boldog békeidők”. Bár azt hihetnénk, hogy a modernizáció inkább a konzervatívok szemét szúrhatja, a Meidzsi-restaurációt inkább balról szokták bírálni, mondván, ezzel kezdődött az a folyamat, ami később a japán birodalmi eszme kivirágzásához és militarizmushoz, közvetve a II. világháborús katasztrófához vezetett.
A Meidzsi valóban elég összetett és ellentmondásos változáscunami volt. Amellett, hogy kinyitotta Japánt, a modern állam mellett a modern nacionalizmust is megteremtette, méghozzá annak egy európai mércével mérve elég radikális, kvázi vallásos változatában.
Az új Japán eleve a nemzeti ébredés lázában született. Angol kereskedőnk megölése és a hasonló incidensek mögött ott volt a „szonno dzsoi” mozgalma, mely a Tokugava-korszaknak akart véget vetni, és kettős jelszóval – a császár tisztelete és a barbárok kiűzése – szólított fel Japán újjászületésére. Hogy a külföldiek egyenlőtlen feltételek melletti aktív jelenléte sokak bögyében volt, a piaci cserét középkoriasan elutasító morál és a hosszú izoláció után nem olyan meglepő. Az már érdekesebb, hogy ebből nem valamiféle teljes visszafordulás programja, hanem a tudatos modellváltás következett.
Iparosítás, alkotmány, a parlamentarizmus kellékeinek átvétele, abban a reményben, hogy ezekkel Japán minél hamarabb a nagyhatalmak közé emelkedhet. A Tokugava periódusban, a helyi feudális nagyurak, a daimjók uralma idején, egységes nemzetről csak erős korlátok között lehetett beszélni. Ezzel szemben most a centralizált modern államépítés grandiózus programja lépett működésbe, nagyjából az európai recept szerint: egységes iskolarendszer, centralizált rendőrség, sorkatonaság, képzett bürokrácia, modern sajtó, vasút. Még a nacionalizmust is importált nyugati építőkockákkal legózták össze (így volt ez persze a 19-20. században máshol is, nem csak Japánban): nemzetivé tették a felkelő napos zászlót, csináltak európai típusú himnuszt, meghatározták a nemzeti ünnepeket – például a császár születésnapját.
Egyébként is a császárkultusz volt a döntő; tulajdonképpen a császárral és a köré szervezett nagy nemzeti ideológiával lehetett az egész modernizációt eladni, hogy azt ne a Nyugat előtti behódolásnak fogják fel a népek. Ebből a szempontból szokás különbséget tenni a japán berendezkedés két nagy aspektusa, a seitai és a kokutai között. Míg előbbi a konkrét államformát, a történelmileg változó politikai berendezkedést jelöli, mely tehát a Meidzsi-restauráció után a nyugati minta átvételét jelentette, a másik, a kokutai ennél valami állandóbbra, lényegibbre, változatlanra utalt: hogy ne sárga pikacsukkal gurigázzunk, mondjuk a japán nemzet örök esszenciájára, mely eszerint a praktikus átalakulások közben is hálistennek érintetlen maradt.
Ez persze csak ideológia, a korabeli nagy nemzeti eszme. A japán nemzeti szellem tana szerint az országot az istenek alapították, méghozzá rögtön 8 millió istenség. Mind közül a leghatalmasabb, Amaterasu, a Nap istennője volt olyan jó, hogy elküldte unokáját, megalapítani a császári dinasztiát, mely tehát egyidős az éggel és a földdel – ennek (az első írásos emlékek szerint legkésőbb a VI. században trónra lépő) dinasztiának a 125. tagja az épp lemondani készülő, 1945-ben deszakralizált uralkodó. Bár a császári dinasztia isteni származásába vetett hitet a törvény csak 1933-tól írta elő, a nagy nemzeti mitológiát nem nagyon kérdőjelezték meg addig sem.
A japán nacionalizmus így egyszerre lett a modernizáció ideológiai bástyája, és állt vallási alapokon – persze hogy mit tekintünk a rítusok között szabadon szemezgető, európai szemmel nagyon szekuláris Japánban vallásnak, eleve bonyolult kérdés. A Meidzsi után hivatalos állami rangjában megerősített sintoizmust nem annyira tekintették annak, de attól még a császárkultusz révén az uralkodót és az egész japán államot, melynek hamarosan szakrális célt, globális léptékű küldetést tulajdonítottak, túlvilági fény ragyogta be.
Miközben az évszázadokon át izolált szigetország kinyitotta kapuit a világra, hogy a Nyugat saját fegyvereivel győzze le vetélytársait, nem adta fel, sőt épp hogy megerősítette saját különlegességébe, missziójába, transzcendens rendjébe vetett hitét. Közben az erős nacionalizmus szokásos purifikációs mániájával akart kisöpörni az országból mindent, amit külföldinek, nem kellőképpen japánnak érzett: így léptek fel az indiai eredete miatt elutasított zen-buddhizmussal is. Ez aztán a meghatározó buddhista iskolákat is arra sarkallta, hogy még erősebben bizonyítsák nemzeti karakterüket: nem is olyan sokkal később a nicsiren buddhizmus az ultranacionalista japán ideológiának lett egyik fő alkotóeleme, a náci Németországban pedig D.T. Suzuki A Zen és a japán kultúra című könyvét ünnepelték – nem véletlenül.
Történelem és modernitás kapcsán külön érdekes a szamurájok sztorija. Pontosabban az ekkor kialakuló szamuráj imázs, amit a mangáktól a filmművészetig leginkább ismerhetünk. A császár feltétlen tisztelete és a sintoizmus mellett a busidó, a „szamuráj etika” volt az az ideál, amit az iskolákba és a hadseregbe sorozott modern japán alattvalóknak – főleg a századfordulótól – leginkább magukba kellett plántálniuk az elvárások szerint. Ez egyrészt azért vicces, mert a Meidzsi-időszak egyik fő hozadéka éppen a korábbi feudális előjogok formális megszüntetése, az egyenlősítés, ami után rossz esetben még szegény szamurájok is kénytelenek voltak munkát keresni maguknak – nem véletlen, hogy a Meidzsi-korszak rendszere elleni legnagyobb lázadást, az 1877-es Szacuma-felkelést az új módiban gyorsan csalódó szamurájok vezették.
A ma is ható szamurájkultusz mégis éppen ekkor terjedt el. Méghozzá – ez lenne a másik szórakoztató elem – Kaliforniából: Inazo Nitube ott írta meg azt a nagy hatású könyvét, mely hatásosan mitizálta a szamurájokat, nem törődve azzal, hogy a szamurájok jellemzően már a meidzsi előtt is inkább hivatalnokok, mint harcosok voltak. Kitalált egy ebben a formában soha nem volt szamuráj etikai kódrendszert, valamint az európai lovagkor romantikájával és a keresztény etikával mixelte össze az idealizált japán hagyományokat: engedelmesség, nagyvonalúság, becsület, önfegyelem, udvariasság, kitartás.
Miközben a szamurájok elvesztették formális előjogaikat, melyekre hivatkozva lekaszabolták a pökhendi angolt, a szamuráj kultusz igazán csak ezután lett erős. A Meidzsi-korban terjesztett modern japán ideológia, majd később a militarista szamurájpropaganda szerint a rendi különbségek eltűnésével lényegében bárkiből szamuráj lehet, legalábbis úgy élhet, ahogy a XX. századi szamurájmesékben azokat elképzelték: a harakiri sajátos átformálásával még kamikazék is lehetnek a háborúban.
A nyugatias modernizáció egyúttal a „hagyományos keleti morál” visszahozatalának propagandája volt – kitalált hagyomány, de a modern Japán a kettőtől együtt lett az, ami. A piaci kereskedelem együtt bontakozott ki az iskolákban is propagált militarizmussal és a hierarchikus, alárendelődést és feltétlen lojalitást parancsoló elvvel: az Állam az egyén fölött, a Császár az Állam fölött.
A lemásolni, saját képünkre formálni, jobban csinálni elvének köszönhetően hamarosan valósággá lett a külföldi terjeszkedés álma, jöttek a győztes háborúk és az európai félelmek a „sárga veszedelemtől”, miközben az ismeretlen, meg nem értett Japán kapcsán nálunk is gyorsan terjedtek a kultuszok, művészeti irányzatok, közös rokonságot vizionáló turanista mániák. De hogy mi az a kulturális-társadalmi háttér, ami a példátlan japán átalakulást ellentmondásaival együtt lehetővé tette, és miben is állna az a „nemzeti karakter”, ami ezáltal létrejött, van-e ilyen, miben lakik, na és hol a boldogság mostanában, az 150 év és a II. világháború nagy kataklizmája után sem igazán megválaszolható.