Ez a Szakadék-lelet, KissPál Szabolcs képzőművész gyűjteménye/alkotása, amit ősszel az OFF-Biennálén lehetett látni, de a kiállítás európai turnén is járt Prágától Dublinig, Kolozsvártól Tallinig, most pedig, kedden este, a pesti Goethe intézetben lesz az erről szóló kötet (A műhegyektől a politikai vallásig. Magyar trilógia) bemutatója.

A lelet eredetisége persze legalábbis kérdéses, akárcsak a nem hivatalos Pilis-kutatók felfedezéseinek hitelessége. Igaz, amíg az ezoterikus nacionalizmus, az alternatív nemzeti emlékezet kultuszában, Pap Gábornál, Szántai Lajosnál, a Pilis-Póluson szert tartó táltos köröknél a Pilis-toposzok a magyarság igazi, elhallgatott történetének hordozói, melyek megismerése egy elképzelt nemzeti misztériumba, a magyarság szakrális lényegébe vezetnek be, KissPál Szabolcsnál ez művészi projekt, félig-meddig bevallottan fikciós műfaj.

A marosvásárhelyi születésű, Erdélyből a rendszerváltás után átköltöző képzőművész fikciót csinál a mitikus, áltudományos fikcióból, egyéni szürreálét a kollektív nemzeti révületből. A kitalált pilisi lelet lényegében egy pszeudo-archeológiai kerettörténet, amiben sok minden megjelenik Nagy-Magyarország alakú felhőktől a világháborús Turán harckocsin és a milánói világkiállítás sámándobján át a turul jelkép burjánzó használatáig. Utóbbi nem csak tetoválásokon, több száz mostanában emelt köztéri szobron és pólókon, turanista butikárukon jelenik meg, de például a Magyar Honvédség és az Alkotmányvédelmi Hivatal logóin is. 2014 óta a kormányzati sajtótájékoztatókon a háttérben álló zászlók csúcsait is ezekre cserélték.

A turul őskép, a magyarok ősképe (...) Beleszületünk, akárcsak a nyelvünkbe és történelmünkbe. Az őskép a vérhez és a szülőföldhöz tartozik

– mondta pár éve az ópusztaszeri turul-emlékmű avatásán Orbán Viktor.

KissPál Szabolcsnak a turul jelentése nem valamilyen absztrakt, vagy pusztán történeti kérdés; számára érdekesebb a jelkép aktuális használata. Az pedig a szemében nagyrészt politikai: a Turul Trianon után a „nemzet feltámadásának”, a revíziónak a szimbóluma, az Árpád-ház, vagy a korábbi avar turul-képekre való hivatkozások, úgy gondolja, csak a szimbólum legitimálását szolgálják, megtisztítását a „rárakódott rasszista és fasiszta felhangoktól”.

Én nem hiszem, hogy akár a turul, akár tágabban a nemzeti ezoterikus világkép redukálható lenne a politikai ideológiára; viszonylag sokat jártam olyan közegekben dobköröktől fesztiválokig, ahol mélyen igyekeztek megélni, „olvasni” a jeleket, és ezek az útkeresők sokfélék voltak, a nemzetről való elképzeléseik általában az egyéni fejlődésükről, önkeresésükről is szóltak – hit, önismeret és nemzeti ideológiák elválaszthatatlanul összekapcsolódhatnak, és messze nem mindenki „szélsőséges” ezekben a szubkultúrákban sem. Miért lenne valaki radikális csak attól, hogy indián stílusú izzasztókunyhóban próbál magyar lenni?

De KissPál Szabolcs a látszat ellenére nem is a hardcore „ezoterikusokra”, magukat táltoshitűeknek vallókra, ősmagyar szubkultúrákra, „a Pilis-szindrómára” reflektál elsősorban. Sokkal inkább arra a tágabb jelenségre, ami a kollektív emlékezettel történik egyre inkább, annak a komplexumnak az ideológiai vetületével, ami a magas politikában is megjelenik. Nem véletlen természetesen, hogy a Szakadék-lelet nála Orbán Viktor esküjéhez kötődik: munkája jelentős részben az orbáni ideológiai kínálatról, emlékezetpolitikáról, retorikáról kíván szólni, ami szerinte Putyinhoz, Trumphoz, Erdoganhoz hasonlóan egy „konzervatív forradalom”, sőt, „fasiszta internacionálé” mintája; ami „a régi nagyság s az etnikailag homogén, idilli aranykor mitikus képzetében gyökerezik”, és a mások, idegenek kizárásán alapszik: a nemzeti egységet a megosztáson keresztül akarja létrehozni.

Ez a klasszikus radikális nacionalizmuskritika nyelve. KissPál Szabolcs azt a balos, kritikai szerepfelfogást követi, amely úgy gondolja, hogy a kortárs művészet egyik legfontosabb dolga a társadalmi-politikai kérdésekben való megnyilatkozás, a maga eszközeivel le kell például bontania „a populista történelmi narratívákat”. Ugyan lehet vitatkozni arról, hogy az eklektikus, sokak szerint inkább ideológiahasználó, mint ideológiahívő Orbán-rendszer emlékezetpolitikáján belül mennyire fontos akár a Horthy-utánérzés, akár a küldetéstudatos nemzetfelfogás, hogy lehet-e a nemzeti mitologikus elborulásokat mind az ő nyakukba varrni, ha még a két világháború hivatalos politikájában is sokkal inkább csak alkalmi flört volt a turanizmussal való kokettálás, mint kormányprogram, de a kiállítás (és az album) valami tágabbat szeretne megfogni. Mint KissPál a kötetben nyilatkozza:

Mivel e populista retorikák kisajátítják és eltorzítják a múltat, szükségét éreztem a történelmi narratíva visszafoglalásának és egy ellenmitológia létrehozásának.

Ez az ellenmitológiai kísérlet nem is az álrégészeti anyagban jön át legerősebben, hanem a trilógia másik két darabjában, két dokufikciós videóban. A lehullott toll felemelkedése kifejezetten a turul-mítoszról szól, néhány percbe sűrítve a magyar XX-XXI. század fő mitotémáit: az Első Nagy Háború és a Megalázó Béke, a Nagy Keresztre Feszítés után született totemista vallást a Madárról, melynek tolla lehullt, és amit csak a Nagy Illiberális Államférfi talál meg a felcsúti stadion építkezésénél (nem messze onnan, ahol néhány évtizeddel korábban a kukoricásba pottyant az óceánrepülő Justice for Hungary), hogy az ország közepén aztán fölállíttassa a kultusz totemoszlopát, és a Kétharmad Korában Ópusztaszerről újra megidézze „a magyarok ősképét”, a Turult.

A másik kisfilm, a Szerelmes földrajz még 2012-es, és remek történet a Fővárosi Állatkert sziklájáról, ami alatt a jegesmedvék hűsölnek, és amit, mint itt kiderül, az erdélyi Egyeskőről mintáztak. De az is lehet, hogy ahogy az ország Trianoni zsugorodásával a keletkező geológiai tolóerők miatt a hegyecske természetes úton emelkedett ki. „A műhegy a gyász nosztalgikus helyévé vált azok számára, akik nem tudtak megbékélni az igazi hegyek elvesztésének tényével. Többségük megbüntetve érezte magát, miközben senki nem érzett semmi bűntudatot” – tudjuk meg a narrátortól, és a Nagy Földzsugorodás közben nem csak Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet jön elő, de egy „Ba***átok meg a hegyeiteket!” apokrif erdélyi rovásírás felirat is a Műhegy belsejéből.

Bár több mint húsz éve Magyarországon telepedtem le, az én migráns látásmódom eltér az egyezményes magyarországi értelmezéstől. A romániai magyar kisebbség tagjaként volt alkalmam nemcsak az esemény összetett és nemzetiségi harcok mentén megoszló történelmi recepcióját megtapasztalni, de nemzeti identitásom tárgyiasítását és kisajátítását is a nosztalgikus, paternalista és nacionalista magyar politika által

– fogalmaz KissPál Szabolcs.

A Trianon utáni Magyarország itt egy kollektív gyászközösség, ami minden fájdalmát a csonkaság rituálisan is táplált érzésébe öli. Miközben magát a nagyhatalmak áldozatának látja, maga is gyarmati attitűddel viszonyul a határon túli „gyámoltalan rokonokhoz”, így az eszközként használt erdélyi magyarokhoz, és közben odahaza bűnbakokat keres. A mindent uraló fő trauma nem hagy helyet más tragédiáknak: választani kell Trianon és a holokauszt között. A kollektív emlékezet KissPál Szabolcs szemében mindenekelőtt kollektív felejtés; a ráépülő kultusz pedig politikai vallás.

A műhegyektől a politikai vallásig – Magyar trilógia kötet bemutatóját kedden 18 órakor tartják a Ráday utcai Goethe Intézetben.