Diáknyomorba roppannak bele a magyar ifjak
Harminc éve még nem volt olyan tömeges a diáknyomor, mint a mai, halálos terhü gazdasági válság alatt. Csak a nemzetiségi és zsidó alapitványok gondoskodnak ifjaikról. Washingtonné Márta végrendeletét perelik J. P. Morgantől. Orosz kémek Svédországban. Esti Újság, 1914. január 21.
A diáknyomor
A probléma nem mai keletű ugyan, de bizonyos, hogy husz, harminc évvel ezelőtt még ismeretlen fogalom volt. Szegény diákok akkor is voltak, mindig is lesznek, nem volt azonban tömegszegénység és tömegnyomoruság, mint ma.
Ma, a halálos terhü gazdasági válság alatt, amikor a hitelező és adós versenyezik a kétségbeesésben, amikor a nélkülözés és a munkahiány tizezreket, meg százezreket kerget ki a födél alól az utcára, a hideg télbe, a reménytelenségbe, nincsen szánandóbb senki a diáknál.
Nem azt az eltörpülő kisebbséget értem én, amelynek véletlen szerencséje megengedte, hogy monoklival fixirozhat az utcán, hogy mint egyesületi elnök szerepelgessen a Mikulás-est rendezőségének az élén. Hanem azt a vidéki diákot, akinek az élete örökös küzködés, hányódás, a nem egyszer koplalás. Azokra gondolok, akik szűksötét odukban laknak. Negyven korona alkalmi kereset fejében irodákban körmölnek, s ha ettől is elesnek, akkor bekerülnek a népkonyhákra, vagy lesznek ágyrajárók, címírók, vállalkoznak a legalacsonyabbrendü munkára is, csak megkaparintsák azt, amiből másnap estig kihúzhatják szomoru kis életüket. A pesti diákoknak az élete nem más, mint vergődés egy napról a másra.
Pedig hátra van még a nehezebb kérdés: az egyetemi előadások látogatása, a tanulás és a vizsgadíjak, melyeket éppen a legutóbbi időben olyan drágára szökkentettek föl, hogy megroppan alattuk a szegény diáknép.
Ez azután egyik oka az egyetem zsúfoltságának, s egyuttal annak a sivár vizsgálati eredménynek is, amelyről a professzorok oly sokszor panaszkodnak. Az a diák, aki napközben kenyere után lót-fut, szaladgál, természetesen a legnagyobb igyekezettel sem lehet szószerint vett lelkiismeretes hallgató, nem vizsgázhatik rendesen,
ezért nyulik ki aztán négy esztendő hétre, nyolcra, s igy verődnek össze az egykori szépreménységű gólyákból a mezei hadak.
Ha tehát tulzsufolt az egyetem, annak okát nem kell éppen a hanyagságban keresni, a vizsgálatok eredménytelenségében, vagy nem tudom én, mi másban. A baj egy sokkal mélyebb jelentőségű szociális kérdés.
Ellenvetésül föl lehetne ugyan vetni, hogy a szegény diák helyzete még ma sem lenne olyan aggasztó a szorgalmasann tanulás mellett, hiszen sikeres alapvizsgálatokkal és kollokviumokkal minden ember jogcimet formálhat a tandijmentességre, ami magában nem is kevés segitség és ott vannak végül az alapitványok és a nagy állami ösztöndijak. Ez igaz, csakhogy a tandijmentesség még senkinek nem biztositott megélhetést, az ösztöndijat és az alapitványt pedig megkaphatná ugyan jól tanuló szegény diák is, de nem kapja, mivel jól tanul esetleg az is, aki nincsen rászorulva és nem egyszer ez fogja megkapni, s nem a kopottkabátu, kitaposott cipőjü filozopter.
Az irányadó döntő tényezőtudniillik, mint szép hazánk minden négyszögölnyi földjén, elsősorban itt is a protekció,
s azután az alapitványok tulnyomó többsége nagyon elszigetelt: leszármazás, föltételek kikötése, stb.
A nemzetiségi diákok.
Mikor az alapitványokról szólok, lehetetlen ki nem térni a nemzetiségi diákjainkra. A tudományegyetem valamennyi fakultásán hemzsegnek a szerb, horvát, román, sváb, tót hallgatók, a műegyetemet pedig ugy ellepik, hogy egy-egy menzai ebéden alig hallani miattuk magyar szót.
A nemzetiségi diák soha egy kollokviumával el nem marad, sőt, a tulnyomó többsége kitünő indexszel indul haza az esztendő végén és amellett még urizál is itt minálunk.
Szorgalmukat, kiváló előmenetelüket egyszersmindenkorra biztositja az anyagi gondtalanság. A szerb, a tőt és az oláh nemcsak érzi és nemcsak szóval hirdeti, hogy az ifjuság a jövendő virága, hanem gondja is van rá, hogy idővel valóban a disze, a virága, az irányitója, vezetője legyen politikai, kulturális, és gazdasági vagy állami kialakitásában. A nemzetiségi hallgatók az egyetem után kávéházakban gyülnek össze, s törzsasztalaiknál csevegnek, anekdotáznak és vitáznak szenvedelemmel. Hogy miről, nem tudom, mivel nem értem. S a nemzetiségi diák, ha tanit is, csak passzióból tanit, csak azért, hogy megtakaritsa vagy megduplázza a zsebpénzét, de sosem, mert rá lenne szorulva. Anyagi függetlenségükről, előhaladásukról gondoskodnak az otthonvalók.
A nemzetiségi nagybirtokosok, az egyesületek, a komiték, a bankok, a többé-kevésbé nyilt célu társaságok olyan hatalmas alapitványokat tettek eddig is egyetemeinken ( és tesznek most is), hogy fiaik játszva, s mi közöttünk tüntetve lépik át a jövendő haladásuk, boldogulásuk utolsó stációit.
Nincsenek ránk szorulva, nincsenek lekötelezve senkinek. Megismerik nyomoruságunkat és bizonyos, hogy nem kérnek belőlünk. Ettől a megtiszteltetéstől nem kell tartanunk, ők maguk pedig hivalkodnak vele.
„Az apám – mondja egy oláh teknikus – amikor utnak inditott, számba dugta puskája csövét, s ezzel bucsuztatott el: Ha megtudom, hogy a magyarokkal barátkozol, igy fogom szétrepíteni a fejedet, te nyomorult!”
Ilyen oláh- és tót-asztaloknál ülök nem egyszer, s ha látom azokat a szegény maygar fiukat, akik dideregve, szinevesztett kabátban surranak el a kávéház ablakai alatt a falat kenyér után sietőben, vagy kondiciót keresgélve, nem sok elmélkedés kell hozzá, hogy ugy körvonalaiban magam előtt lássam a gyászos véget.
A magyar alapitványoknál sem mindig a méltányosság az irányadó. S egyébként is a sok-sok ezer magyar diák mellett ezek alig jöhetnek tekintetbe. A műegyetemen éppen most nyolcvan alapitványi hely üresedett meg.
Láttam, amikor a teknikusok tömegekben csődülnek a pályázati fölhivás köré és láttam elszontyolodó távozásukat, miután mind a nyolcvan alapitvány – zsidó alapitványa volt.
A zsidó egyetemi hallgatók hivatalos egyesületének a háta mögött ott állanak a szabadkömüves páholyok, tanulmányaiknál pedig hitsorsosaik, a felekezetük, a hitközségük vagy valamelyik mecénás karolja hónaljuk alá a segitő, biztató, szerető testvér kezét.
Elismerés illeti őket érte. Csak a legnagyobb dicsérettel emlékezhetünk meg arról az összetartásról közérzésről, amely nem tudná nézni, hogy egy is elbukjon közülük, s amely mi közöttünk régen számkivetett fogalom lett és ha előfordul is, fehér holló, semmi más. Itt ebben az irdatlan házrengetegben ezer meg ezer diák hányódik, ténfereg. elesik és sanyarog, küzködik magára hagyatva, saját erejére utaltan, idegenül a létért való keserves harcban. Hol él ez a diák, miből él, hogyan készül utjára a nemzet szemefénye, a jövő Magyarország, arra rövidesen rá fogunk térni.
Pört inditanak Morgan ellen
Még az amerikai polgárháború napjaiban történt, hogy Virginia állam Fairfax megyéjének irattárából ismeretlen tettesek ellopták Washingtonné Mártának végrendeletét. Csak nemrégen derült ki, hogy a történelmi nevezetességü okiratot a J. P. Morgan hires newyorki könyvtárban őrzik.
Morganhoz kéréssel fordultak ezután, hogy adja ki az okiratot, a pénzkirály azonban megtagadta a kérelem teljesítését.
Ewell virginiai állami szenátor most javaslatot készül a törvényhozás elé terjeszteni, hogy hatalmazzák fől az államügyészt, hogy az Egyesült Államok legfelsőbb törvényszéke előtt pört indithasson Morgan ellen a nevezetes irat visszaszerzése céljából.
Washingtonné Márta a felesége volt az Egyesült Államok első elnökének, Washington Györgyné, s az ország egyik legvagyonosabb asszonya volt a maga korában.
A megye ötven esztendőn keresztül kerestette az ellopott végrendeletet, s mindent el fog követni, hogy megint a magáénak mondhassa.
Orosz kémek Svédországban
Egy svéd lap jelenti Koppenhágából, hogy a koppenhágai orosz követ és a követség titkára rövidesen távoznak állásukból a nemrég fölfedezett kémkedés miatt.
Az özvegy orosz cárné, aki dán hercegnő, nagyon fölháborodott azon, hogy Svédorságban orosz kémszolgálat van,
amely nem csak Svédország ellen, de hazája, Dánia ellen is irányulhat. A hír szerint az anyacárné eszközölte ki az orosz követ visszahívását.