Nem sejtettük, milyen darázsfészekbe nyúlunk, amikor a Magyar Természettudományi Múzeumban novemberig nyitva tartó dinoszauruszkiállítás kapcsán megírtuk, hogy a Bakonyban találták meg az első magyar dínót. A cikk közlése után egy olvasónk egy mecseki őshüllőleletnek vindikálta az elsőség jogát mondván, hogy bár a Baranyában csak lábnyomokat találtak, de évtizedekkel korábban, mint a bakonyi Hungarosaurust. Most újabb levelet kaptunk, amiből kiderül, hogy a helyzet még bonyolultabb, az első magyar dínóleletet ugyanis több mint egy évszázada fedezték fel, csak éppen olyan területen, amit mára már más országhoz sodortak a történelem zúgó viharai.
110 éve tudunk róla
"Mindenekelőtt biztosítom, semmilyen negatív indulatom nincsen más paleontológus kollégákkal szemben – amúgy sem könnyű minket, geológusokat összeugrasztani. Sőt, nem is az erdélyi magyar sértődöttsége szól belőlem" – kezdte levelét olvasónk, Márton István érckutató, aki ifj. Nopcsa Ferencre és munkásságára szerette volna felhívni a figyelmünket. Bár megnyugodtunk, hogy tájékozatlanságunk ezúttal sem robbantott ki gyilkos presztízsharcokat Kárpát-medence paleontológai közéletében, úgy érezzük, kötelességünk helyesbíteni korábbi, holmi sajtóanyagból átvett állításunkat: az első magyar dinoszauruszmaradványok nem a Bakonyból kerültek elő, hanem Erdélyből, a Hunyad megyei Hátszegből.
Az első csontokat a településen regnáló, elmagyarosodott román földbirtokosok, a Nopcsa család birtokán találták 1895-ben. Mivel a család utolsó férfi leszármazottja, az akkor 18 éves ifj. Nopcsa Ferenc báró a bécsi Theresianumban éppen földtant tanult, adódott, hogy az ifjú természettudós sorolja be a leleteket. A férfi 1897-ben egy kisterjedelmű cikkben ezt meg is tette, majd kutatásairól két évvel később a Bécsi Tudományos Akadémia ülésén is beszámolt. A fiatal báró érdeklődése ebben az időben fordult a geológia mellett a paleontológia felé, 1903-ban már doktorált.
Kicsit törpe, kicsit primitív, de a miénk
Nopcsa még a század forduló előtt leírt egy felső krétakori új dinoszauruszfajt (a Limnosaurus transsylvanicus nevű kacsacsőrű őshüllőt), és több mint 100 őslénytani cikkéből 18-at szentelt a hátszegi leleteknek. A térség egy tektonikus eredetű süllyedéses teknő, ahol szárazföldi és ártéri üledékek is felgyűltek, a későbbi ásatásokon előkerülő gerinces és gerinctelen állatok valamint növények maradványai pedig gazdag ökoszisztémáról tanúskodtak. A báró lejegyzett négy további dinoszauruszt (ezek közül a Titanosaurus dacus-t a harmincas években átnevezték Magyarosaurus dacus-ra), teknős-, krokodil- és repülő őshüllőfajokat, és következtetéseivel jóval kora előtt járt.
Leírta például, hogy a hátszegi leletegyüttes diverzitása alacsony, vagyis a krétakori faunában élő fajok száma kevesebb, mint az egykorú amerikai és ázsiai leletek esetében. Azt is megfigyelte, hogy a hátszegi őslények valószínűleg zártan fejlődtek, ugyanis a legtöbb ott felfedezett faj nem található meg máshol. Jól állapította meg, hogy ebben az elszigetelt környezetben törpe és primitív fajok alakultak ki, vagyis olyan őslények, amelyek kisebbek voltak késő krétakori rokonaiknál és kezdetleges, inkább korai krétakori jellegeket mutattak.
"A leletegyüttes nagy jelentőségű, a mai napig számon tartják és idézik" – mondja megkeresésünkre Főzy István paleontológus, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa, A Kárpát-medence dinoszauruszai című könyv szerzője. "Számos lelet került elő Észak-Amerikából és Ázsiából, de Európából viszonylag kevés. A hátszegi fauna egyfajta összekötő kapocs, fontos helyet foglal el az őslénytanban."
Térképész, kém, önjelölt király
A dévai születésű Nopcsa tudományos munkái mellett kalandos életet élt, és bejárta egész Európát. A 20. század elején kapcsolatba került az akkor még szinte feltérképezetlen hegyvidéken élő albánokkal, és kisebb-nagyobb megszakításokkal éveket töltött náluk. A bárónak szimpatikus volt a harcias, szabadságáért küzdő nép, "Európa nagy fegyveres gyermekeinek" nevezte őket (Albánia ekkor török megszállás alatt volt). A báró megismerkedett a nép nyelvével, történelmével és törzsi viszonyaival, rengeteg térképet és fotót készített, és ő írta le először Albánia geológiáját és néprajzát. Titkára, Bajazid Elmaz Doda is albán származású volt. A férfi később Nopcsa szeretője lett, a tudós egy ősteknőst (Kallokibotion bajazidi) is elnevezett róla.
A földtani munkálatok mellett a báró végig tartotta a kapcsolatot a monarchiával, diplomáciai feladatokat látott el, kémkedett és egy nagyszabású, de később lefújt fegyveres akció megszervezésére is felkészült. Nem csoda, hogy a törökök nem kívánatos személynek nyilvánították, egy ízben pedig bérgyilkost küldtek Nopcsára, de neki sikerült kijátszania a merénylőt. 1910-ben a török csapatok kegyetlenkedései miatt felkelés tört ki Albániában. "Nopcsa a helyszínre sietett és belevágott élete egyik legmerészebb akciójába: a bécsi külügyminisztérium teljhatalmú titkos ügynökének adva ki magát, saját szakállára próbálta megoldani a nemzetközivé dagadó problémát" – írja a Robert Elsie albanológus által készített Nopcsa-emlékhonlapon Csaplár Krisztián történész.
Nopcsa blöffje hetekkel később derült csak ki, akkor aztán török nyomásra a monarchia 1911. júliusán hazarendelte. Egy évvel később kitört az I. balkáni háború, aminek eredményeként 1913-ban az európai nagyhatalmak elhatározták, hogy megteremtik az önálló albán monarchiát. A trónra a báró is bejelentette az igényét, és kész lett volna vagyonát áldozni azért, hogy egy puccsal magához ragadja a hatalmat. "Írt egy levelet Hötzendorfi Konrád vezérkari főnöknek, amikor látta, hogy az ország, amit úgy szeretett, széthullik" – mondja Főzy. "De ez nem volt megalapozott elképzelés sem anyagilag, sem politikailag. A monarchia nem támogatta, hogy egy ilyen szeszélyes ember kerüljön a trónra." Így Nopcsából nem lett albán király, pedig már azt a fehér lovat is megvette, amin belovagolt volna a nép közé.
A terrorizmustól az öngyilkosságig
Az első világháború még Albániában érte, de a vezérkar hamarosan kitiltotta onnan, mert Nopcsa igen fegyelmezetlen volt: mindenáron saját sereget akart szervezni, amellyel beveheti Tiranát. A báró 1916-ban tért haza Magyarországra, ahol tudományos munkáiba temetkezve próbálta elfelejteni kudarcait. Vérét azonban ekkor sem tudta megtagadni: a háború utolsó hónapjaiban Romániában kémkedett. A Tanácsköztársaság kikiáltása után hamis papírokkal repülőre ült Budapesten és revolverével arra kényszerítette a pilótát, hogy Bécsújhelyen szálljon le. Ezzel a tettével ő lett a történelem első repülőgép-eltérítője. (A második szintén magyar volt, 1921 októberében IV. Károly, az utolsó magyar király a hozzá hű katonatisztekkel együtt térített el egy svájci gépet, hogy visszaszökjön Magyarországra.)
A báró Trianon után már csak a tudománynak élt. 1920-ban minden románellenes tevékenysége ellenére meghívták a bukaresti földtani intézet élére, de ő visszautasította az állást. Hazatért a románok lakta vidéken elterülő birtokaira, de a helyi parasztok majdnem halálra verték. Az ütlegek során szerzett egy komoly fejsérülést, amiből már soha nem gyógyult fel teljesen (egy ezüstlemezzel kellett pótolni koponyája egy darabját). Miután többé-kevésbé felépült, 1925-ben a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója lett. Nagyszabású kutatásokat végzett és ekkor publikálta Észak-Albánia geológiáját feldolgozó terjedelmes tanulmányát. Tervei túlságosan költségesek voltak, ezért feletteseivel gyakran került konfliktusba. 1929-ben végül elhagyta az intézetet, majd mivel idegösszeroppanásai ekkor már egyre gyakrabban jelentkeztek, szanatóriumba vonult.
A harmincas évek elején motorral bejárta az Itáliát és megírta a félsziget történetét, de ezután már nem nagyon tudott kimozdulni Bécsből. Vagyona nagy részét elvitték albániai akciói, és a bárót egyre súlyosabb idegrohamok gyötörték. 1933. április 24-én elaltatta, majd lelőtte titkárát és szeretőjét (aki akkorra a bécsi éjszakai élet ismert alakja lett, ezért a szerelemféltés is motiválhatta a bárót), majd altatóval öngyilkos lett. "Ott volt egy nagybirtokos nagybirtok nélkül, egy jól képzett geológus állás nélkül, egy férfi család nélkül, egy ember egészség nélkül – nem látott más kiutat" – magyarázza Nopcsa tettét Főzy.
Emlékeznek rá
A báró életéről először Tasnádi Kubacska András írt könyvet 1937-ben, de mivel a tudós személyes hagyatékának nagy része 1945-ben megsemmisült, a megmaradt iratok pedig más kutatók (többek között Tasnádi Kubacska) magánkönyvtáraiban tűntek el, a Nopcsa név ezután évtizedekre feledésbe merült – írja Csaplár.
Hogy Erdélyben ma is emlékeznek rá, arra nem csak Márton úr levele a bizonyíték. A hátszegi kutatások 1977-ben a Bukaresti Tudományegyetemen tanító Dan Grigorescu professzor kezdeményezésére és vezetésével újraindultak és a mai napig tartanak. "Részletesebb, pontosabb kép van kialakulóban" – írja Grigorescu kollégája, dr. Csiki Zoltán A Hátszegi-medence dinoszauruszainak 110 éve című, idén tavasszal elhangzott előadásának leiratában. Az albánok sem feledkeztek meg róla. 1992-ben Shkodrában és Tiranában rendezvényekkel emlékeztek meg Nopcsáról és Shkodra posztumusz díszpolgárává avatták.
Magyarországon az 1990-es években nőtt meg az érdeklődés a báró élete és munkássága iránt. A néprajzkutatás számára Hála József fedezte fel újra Nopcsát, a geológusok és paleontológusok közül pedig Főzy István és Kázmér Miklós nevét kell kiemelni. 1993-ban Hála Nopcsa-emlékkonferenciát rendezett Budapesten. Főzy pedig két terjedelmes könyvben emlékezett meg az – elmondása szerint a világon a legismertebb – magyar őslénykutatóról.
