Űrkemencében sütjük a sokzónás kristályokat, Pille méri a kozmikus sugarakat, ELTE-tanszéken vizsgáljuk a NASA-tól kapott kőzeteket, és Neumann Jánossal tárgyaló rádiócsillagászokra lehetünk büszkék. A Szíriusz még messze van, és a lábunkat sem sikerült megvetnünk a világűrben, de azt már elértük, hogy híres kutatóinkról holdkrátereket nevezzenek el.
Hétfő délelőtt útnak indult, majd pályára állt az első magyar műhold, a Masat–1. Újabb űrsikerünket sok korábbi megelőzte az elmúlt majdnem hetven évben.
Első komoly eredményeink úttörőnek számító holdradar-kísérletekkel voltak, ezeket Papp György és Simonyi Károly kezdte meg 1944-ben, a világhírű Bay Zoltán segítségével. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy képesek-e kijutni a világűrbe a mikrohullámok, és ha igen, mekkora lehet a Hold visszaverő képessége.
Miután a Holdradar-kísérlet sikeresnek bizonyult, 1946-ban megkezdték a napvisszhanggal folytatott kísérletezést is, amelynek eredményei megalapozták a radarcsillagászatot. Bay később a George Washington Egyetem professzoraként dolgozott, több beszélgetést folytatott Neumann Jánossal a számítógépek fejlesztéséről, és az USA Szabványügyi Hivatalának munkatársaként részt vállalt a méter új definíciójának meghatározásában, amelyet a fénysebesség alapján számítottak ki.
Kármán Tódor 1944-ben egyike volt a kaliforniai Jet Propulsion Laboratory alapítóinak – az ő nevéhez fűződik a sugárhajtás, az áramvonalas repülőtestek és a szélcsatornák kialakítása is. Nem véletlen, hogy a Holdon és a Marson is krátereket neveztek el róla, akárcsak Izsák Imréről, aki 1960-ban a NASA égi mechanikai osztályának igazgatójaként dolgozott. A szakirodalom még két, az NASA kötelékeiben is elismert kutatót jegyez: Pavlics Ferencet, aki az Apollo-programban használt holdautó egyik vezető tervezője volt, illetve Szajkó Árpádot, a Hubble Űrteleszkóp minőségi átvevőjét.
A szocializmus éveiben Magyarországon is megalakult az Interkozmosz tanács, amely elsősorban űrfizikával és űrmeteorológiával foglalkozott. Az 1970 novemberében űrbe juttatott fóliás mikrometeorit-csapda, a Vertyikál–1 a magyar András László fejlesztése volt, a Halley-üstököst megközelítő Vega–1 és Vega–2 űrszondákon pedig magyar berendezések is helyet kaptak. A 2001-ben megsemmisült Mir űrállomáson használt Mikroszvit számítógépes rendszer fejlesztésén magyar és szovjet szakemberek egyaránt dolgoztak.
Az 1988-ban indított Fobosz-1 és Fobosz-2 fedélzetén a leszállóegységet vezérlő számítógép, a sugárzás-analizátor, a részecskedetektor és a részecske-spektrométer szintén magyar fejlesztés volt. Sajnos a Mars holdjának felderítésére szánt szondákkal – hasonlóan az ugyancsak szerencsétlenül járt utódjukhoz – elvesztették a kapcsolatot, így mindkettő megsemmisült.
Szerencsésebb sorsú volt minden idők leghíresebbé vált magyar űrberendezése, a Pille névre hallgató sugárzásmérő. A dozimétert eredetileg a KFKI atomenergia-kutató intézetének mérnökei fejlesztették ki Apáthy István vezetésével, Farkas Bertalan 1980-as űrutazására – az eszköz segítségével mérni lehetett a kozmonautákat veszélyeztető űrbéli sugárzást. Az eszközt, kalandos úton ugyan, de a NASA is megszerezte, hogy felhasználhassák az űrsiklók fedélzetén.
A rendszerváltás után megszűnt az MTA felügyelete alá helyezett Interkozmosz tanács, a kormány pedig 1992-ben létrehozta a Magyar Űrkutatási Irodát, és annak tanácsadó testületét, az Űrkutatási Tudományos Tanácsot. Űrtevékenységgel foglalkozó szakmai kutatómunkát jelenleg 25 helyen folytatnak az országban; ezek egyharmada egyetemi tanszékeken található, harmaduk az akadémiai intézeteknél, a többiek pedig egyéb szervezetek felügyelete alá esnek. Ez utóbbiak nem önálló intézményként dolgoznak, hanem valamelyik szervezeti egység kisebb-nagyobb csoportjaiként működnek. Ilyen például a Kozmikus Anyagokat Vizsgáló Űrkutató Csoport, a KAVÜCS is. Az ELTE Anyagfizikai Tanszékén működő csoport vizsgálja például azokat a holdkőzet-gyűjteményeket is, amelyeket a NASA időnként a rendelkezésünkre bocsát.
Önálló űrtevékenységet nem végzünk; a rendszerváltás óta a legfőbb szövetségeseink azonban nyugatabbra találhatók. Magyarország tagja az ENSZ Világűrbizottságának, és 1991 óta folytatunk együttműködést az Európai Űrügynökséggel, melynek 2003 óta vagyunk tagjai. Ugyanakkor a keleti kapcsolatokat sem szabotáltuk: 1999-ben az oroszokkal is együttműködési szerződést írtunk alá.
A fentebb már említett Pillét a NASA már hivatalosan is licencelte; miután az amerikai űrügynökség szabványügyi vizsgálatain a készülék megfelelő minősítést ért el, az eszközt a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) is használni kezdték. Hasonló sors várhat a Miskolci Egyetem fejlesztésére, az űrkemencére is; a sokzónás kristályosítót a NASA már tesztelte a Marshall űrközpontban, melynek alapján a világűrben is használhatónak minősítették. Mivel az űrkemencéből már készült olyan változat is, amely beépíthető az ISS anyagtudományi kutatólaboratóriumába, gyanítható, hogy néhány éven belül az űrállomáson egy újabb magyar tervezésű műszer fog feltűnni.
Magyar szakemberek vettek részt a Cassini-Huygens-űrszonda fejlesztésében is, 1997-ben. A NASA STEREO (Solar Terrestrial Relations Observatory) programjának létrehozásában szintén magyar szakértők segédkeztek; a rendszert támogató szoftver hazai fejlesztésű. Az Európai Űrügynökségnek segítséget nyújtottunk a Rosetta üstököskutató szonda elkészítésében; a PRODEX-program azóta már számos eredménnyel büszkélkedhet, Magyarország pedig azzal, hogy a fedélzeti számítógép és az elektromosenergia-ellátó rendszer a magyar mérnökök nevéhez fűződik. A hazai fejlesztésű SAS-2 geofizikai műszert két orosz műholdra is felszerelték, és a Spektr-Röngten-Gamma szatelitek fejlesztésében szintén magyar szakértők segédkeztek.
Ahogy külföldön is egyre elterjedtebbé válik a magánszektor térnyerése az űrkutatásban, úgy Magyarországon is találhatunk ígéretes kezdeményezéseket. A Hunveyor is ilyen: az Egyetemi Gyakorló Űrszonda (Hungarian Universeity Surveyor) építésével jelenleg kilenc egyetemi és főiskolai kutatócsoport foglalkozik, akik kereskedelmi forgalomban kapható alkatrészekből építik és tervezik Hunveyor és Husar-rover típusú űrszondáikat.
Bár az egyetemi és akadémiai tanszékek kutatócsoportjai nem rendelkeznek olyan anyagi bázissal, mint az államilag támogatott űrügynökségek, a magánkezdeményezésekből származó innovációs faktor jelentőségét még a NASA is elismerte. Olyannyira, hogy a Hold mögé épített űrállomás fejlesztésében kulcsfontosságú szerepet szánnának a magánszektornak, illetve az általuk alkalmazott költséghatékony megoldásoknak.