Biztos sokan kíváncsiak arra, hogy milyen lehet az az amerikai nagyváros, ahol a NASA egyik fő központja található (oké, aki járt már Houstonban, az most ne figyeljen ide). Természetesen mi is szerettük volna alaposan megismerni Texasnak ezt a houstoni térségét, de a szűk egy hét alatt alig adódott alkalmunk megnézni a belvárost, mivel leginkább külvárosi szálláshelyünk és a kb 20 kilométerrel kintebb fekvő Johnson Űrközpont között ingáztunk az utóbbi napokban.
Végül szombaton - amikor a NASA hivatalnokai sem dolgoznak, csak a látogatóközpont áll nyitva a közönség elõtt - maradt idő az idáig csak messzirõl, az autópálya magasabb pontjairól megbámult felhőkarcolók közé eljutni. Igazán sokat így sem tudtunk meg a városról, csupán futó benyomásokat szereztünk a délutáni hőségben meglehetősen kihalt, gyér forgalmú utcákon. Az alábbi képsorozat ezeket mutatja meg, kattintsanak utunk ritka turistás pillanataiért:
1977. szeptember 13. A NASA űrsiklószállításra átalakított Boeing 747-ese és öt T-38-as kiképzőgépe tiszteleg az űrsiklók első, űrrepülésre még alkalmatlan prototípusa, az Enterprise előtt, az Edwards légibázison, Kaliforniában, a második sikeres - hajtómű nélküli - tesztrepülés után. Az OV-101 kódjelű kísérleti űrsikló ma a Smithsonian múzeumban van kiállítva.
A NASA-nál hagyománnyá vált, hogy űrsiklóküldetések alatt zenével ébresztik a legénységet. Nincs ez másként az Atlantis utolsó útján sem, viszont a felhozatal nem éppen űrbe való. De most komolyan, Beyoncé? Paul McCartney? Elton John? Összegyűjtöttünk a saját tízes űrhajós-slágerlistánkat a súlytalanságban is súlyos klasszikusokkal és orbitális marhaságokkal. Sorrend nincs, mert az űrben nincs fent és lent. Ha úgy érzi, kimaradt egy fontos dal, írja meg nekünk (lehetőleg linkkel)!
Meg akarok ragadni egy palackot és most azonnal beugrani, lemerülni az aljáig – ez az első gondolatom, amikor meglátom a hatalmas medencét, mellette pedig az előkészített búvárfelszereléseket. Kísérőnk szerint minden látogatóból ezt hozza ki a medence. Persze, ha beleugranék a vízbe, valószínűleg vasra verve vinnének a houstoni seriffhez, amiért megzavartam egy szimulált űrsétát.
A Neutral Buoyancy Laboratoryban (NBL), azaz a Semleges Felhajtóerő Laboratóriumban vagyunk, a Sonny Carter Kiképzőközpontban, húszperces autóútra a Johnson Űrközponttól. Az NBL nevében szereplő semleges felhajtóerő az az állapot, amikor egy test se nem emelkedik, se nem süllyed, hanem lebeg egy közegben. Lebegni kell az űrben is és lehet a vízben is, de a két közeg között vannak fontos különbségek. Például a vízben az űrhajós nagyon is érzi a súlyát, a víz ellenállása pedig akadályozza a mozgását. Mégis, az óriásmedence a legjobb módszer arra, hogy az űrsétákat szimulálni lehessen.
Az Atlantis magával vitte utolsó útjára azt az amerikai zászlót, ami még az első űrsiklóküldetés, az STS-1 során járta meg az űrt a Columbia űrrepülőgép fedélzetén. Christophen Ferguson parancsnok átadta a lobogót a Nemzetközi Űrállomás legénységének. A zászló az ISS-en fog maradni, és csak a következő amerikai űrmisszió legénysége fogja visszahozni. A lobogó a NASA szerint a folytonosságot jelképezi: azt, hogy bár az űrsiklóprogramnak vége, az amerikai űrhajózás folytatódik.
Az alábbi képen - ami az Atlantis utolsó köldetésének hetedik napján készült a Nemzetközi Űrállomás egyik moduljának ablakából - minden együtt van egy túlcsordulóan szép, már-már giccses űrfotóhoz.
A Johnson Űrközpontban sosem lehet tudni, hogy milyen kincseket rejtenek az egymásra megszólalásig hasonló, kívülről unalmasnak tűnő betonépületek. Amikor a 17-es számú lapos betontégla mellett megyünk el, akkor például kísérőnk mellékesen megjegyzi, hogy ott kotyvasztják azokat az ételeket, amiket az űrbe visznek az űrhajósok. Sajnos oda nem mehetünk be, utunk most az 5-ös épülethez visz, ebben található a Shuttle Mission Simulator, azaz az Űrsikló Küldetés Szimulátor (a NASA szereti az egyértelmű elnevezéseket).
Múlt pénteken az STS-135 űrsiklóküldetés legénységét egy ezüstszínű kisbusz szállította a floridai Kennedy Űrközpontban a 39A indítóálláshoz. Az Astrovan nevű kocsi sokadszorra tette meg ezt az utat az elmúlt 28 évben, kilométerórája most nagyjából 26500 mérföldet (42400 kilométert) mutat.
A NASA több Crew Transport Vehicle-t (CTV), azaz Legénységszállító Járművet használt eddig, de mind közül az Astrovan a leghíresebb, leginkább emblematikus darab. Az átalakított Airstream Excella 1983-ban, az STS-9 misszió idején állt szolgálatba, azóta ezzel szállították az űrsiklóküldetések alatt az űrhajósokat az operatív központból, illetve központba, küldetésenként három alkalommal: az indítóálláshoz ruhapróba és start előtt, illetve a leszállópályától landolás után. Egy-egy ilyen reptéri transzfer alatt az Astrovan körülbelül kilenc mérföldet tett meg.
Az Atlantis űrsikló legénysége szombatra virradóan olyan korán ébredt, hogy még péntek volt: az űrhajósok keleti-parti idő szerint 23:29-kor (magyar idő szerint már szombat hajnali 5:29-kor) kezdték kidörzsölni a csipát a szemükből.
Az ébresztőt az elmúlt napok férfi énekesei (Elton John, Michael Stipes, Paul McCartney) után egy nő, Beyoncé Knowles adta Run the World (Girls) című dalával. Beyoncé személyes üzenete is követte a zenét: „Jó reggelt, Atlantis, itt Beyoncé. Sandy, Chris, Doug és Rex, ti inspiráltok minket, hogy merjük élni az álmainkat, bízzunk abban, elég okosak és erősek vagyunk, hogy elérjük azokat. Ez a dal különösen a csajszimnak, Sandynek szól, és minden nőnek, aki elvitt minket az űrbe, és azoknak a csajsziknak, akik a jövőben visznek majd el.”
Pénteken Barack Obama amerikai elnök telefonon beszélt a Nemzetközi Űrállomáson szolgálatot teljesítő űrhajósokkal. Az ISS-en az Atlantis bedokkolása óta tízen laknak, de elmondásuk szerint egyáltalán nem érzik zsúfoltnak a helyet. Az elnök rajtuk keresztül az elmúlt évtizedekben az űrprogramon dolgozó összes asztronautának, mérnöknek és háttérembernek megköszönte, hogy az emberiség évezredes álmát valósították meg, és utalt arra is, hogy az űrsiklóprogram vége egy új, még izgalmasabb korszak kezdetét jelenti az űrkutatásban.
Az ünnepélyes pillanatok után a beszélgetés nagy része egyébként könnyed volt, Obama megemlítette, hogy valójában csak pizzát akart rendelni, de véletlenül rossz számot hívott, és azzal is viccelődött, hogy fenn biztos nagyobb rendet tartanak, mint ő otthon.
„Jó reggelt, srácok! Ébresztő! És sok szerencsét ehhez az utolsó küldetéshez. Szép munka” – ezzel az üzenettel és a Good Day Sunshine című dallal ébresztette Paul McCartney az Atlantis legénységét péntek hajnalban keleti-parti idő szerint 0:59-kor (magyar idő szerint reggel hétkor).
Ez a legénység második ébresztője volt az éjszaka során, egyszer az irányítóközpont ugrasztotta őket, mert az űrsikló öt GPC számítógépe (General Purpose Computer) közül az egyik meghibásodott. A legénységnek át kellett állítania egy másik számítógépet, hogy elvégezze a meghibásodott által ellátott feladatokat.
Amikor az utolsó űrsiklómissziót követve átrepültünk Floridából Houstonba, nem tudtuk, pontosan mire számíthatunk. A régi és az új küldetésirányítási központot meg kell néznünk bármi áron, ezen kívül be kell jutnunk, ahova csak a NASA engedi – nagyjából ennyi volt a terv. Azt nem sejtettük, hogy hungarocellből és deszkákból tákolt makettekkel fogunk találkozni, amelyek közül némelyiket egy komolyabb színház díszletese csak fintorogva tolna a színpadra.
Pedig a Space Vehicle Mockup Facility (SVMF), vagyis az Űrjárműmodellek Épülete ilyeneket is rejt. A Johnson Űrközpont egyik legfontosabb létesítménye ez, itt formálódnak tárgyakká az űrhajótervek, egyre részletesebb makettek, majd modellek formájában. Ez a hatalmas csarnok minden olyan kisgyerek álma, aki papírrepülővel kezdte, aztán balsafából készített törékeny vitorlázógépeket, majd átállt a működő repülőmodellekre.
Páratlan szépségű fotó az alábbi. A 16 évvel ezelőtt készült képen a Mir orosz űrállomáshoz dokkolt Atlantis látható. Ez volt az első alkalom a két űrnagyhatalom történetében, hogy amerikai űrjármű kapcsolódott orosz űrbázishoz. Az Atlantis két orosz űrhajóst vitt a Mirre, leváltva az ottani háromtagú személyzetet. A történelmi STS-71-es űrsiklóküldetést még kilenc hasonló, amerikai-orosz csúcstalálkozó követte, egészen 2001-ig, az orosz űrállomás megsemmisítéséig.
Kiadta a NASA az Atlantis szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétáira szerelt kamerák felvételeit. Az űrsikló startjától az óceánba csapódásig követhetjük a rakéták munkáját.
A felvétel 32 perc 39 másodperc, megnézhetjük három-három kameraállásból is az Atlantis startját, majd az azt követő perceket az atmoszféra elhagyásáig, majd a gyorsítórakéták leválásáig.
Csütörtökön nagyjából másfél órával azután, hogy az Atlantis legénysége aludni tért, keleti-parti idő szerint este 18 óra 7 perckor (magyar idő szerint 22:07-kor) a houstoni irányítóközpont felébresztette az űrhajósokat, mert váratlan probléma adódott.
Az Atlantis öt GPC-je (General Purpose Computer, Általános Célú Számítógép) közül a 4-es számú kilépett a fedélzeti hálózatból. A GPC-4 az Atlantis számítógépes rendszerét felügyelte. A legénység az ilyen üzemzavarokra előírt protokollnak megfelelően járt el: átállított egy másik GPC-t (a 2-es számút) a rendszermenedzsment ellátására. A művelet keleti-parti idő szerint 18:47-ig tartott, ezután az űrhajósok visszafeküdtek aludni.
Csütörtökön keleti-parti idő szerint 1:29-kor (magyar idő szerint reggel fél nyolckor) ébresztették az utolsó űrsikló legénységét. Az ébresztő dal a Man on the Moon volt az R.E.M.-től, amit az együttes énekese, Michael Stipe üzenetet követett.
Néha azért megértem azokat, akik meg vannak győződve arról, hogy a holdraszállás nem történt meg. Ez jut eszembe, amikor a houstoni Johnson Űrközpontban végigsétálok az Apollo Mission Control Center konzoljai között. Most például egészen hihetetlennek tűnik, hogy a NASA megcsinálta, pedig abban a teremben állok, ahonnan 1969 júliusában irányították az Apollo-11 küldetését.
A konzolokon ormótlan gombok és kapcsolók sorakoznak több sorban, a katódsugárcsöves kijelzők mellett beépített tárcsás telefont látni, néhol mélyedések törik meg a konzolfalat, bennük ütött-kopott fémhengerek. Ezek helyettesítették akkoriban az emailt: az irányító személyzet tagjai a hengerekbe tették a kinyomtatott adatokat – vagy éppen kézzel gyorsan lefirkantott üzeneteket – és a konzolokhoz kapcsolt csőpostán elküldték a címzetthez. Az akkor csúcstechnológiának számító IBM System 360 számítógép 75-ös modelljeiről jobb nem is beszélni, a küldetés során általuk feldolgozott adatok ma elférnek egy pendrive-on.
Ez az amiért minden gyerek álma, hogy egyszer űrhajós legyen. (Via Twitpic@Astro_Ron)
Most, hogy az Atlantis már lassan egy hete az űrben van, ismerkedjünk meg az utolsó űrsikló rakományának két legfontosabb moduljával. A hosszú és egyértelmű neveket kedvelő NASA szótárában ez a két egység a Multi-Purpose Logistics Module (MPLM, Többcélú Logisztikai Modul), illetve a Robotic Refueling Mission (RRM, Robotikus Újratöltő Küldetés) nevet kapta.
Tegnap óta folyamatosan érkeznek az elmúlt napokban készült képek az Nemzetközi Űrállomásról, a NASA az Atlantis startja óta 2-3 tucat új képet publikált az STS-135-ös küldetésről. Az alábbi csodálatos kép nemrég érkezett, a fotót az ISS egyik űrhajósa késztette az űrállomás felé tartó űrsiklóról. A képre kattintva a NASA eddig kiadott képeit lehet megtekinteni az STS-135-ös küldetésről.
Az Atlantis legénysége szerda hajnalban 2:29-kor (magyar idő szerint reggel fél kilenckor) ébredt Elton John Rocket Man című dalára. Ezután bejátszottak egy üzenetet magától az énekestől. „Jó reggelt, Atlantis, itt Elton John eszél. Sok sikert kívánunk a küldetésen. Hatalmas köszönet minden férfiaknak és nőknek, aki a NASA-nál dolgozott az elmúlt három évtizedben az űrsiklóprogramon” - mondta Elton John.
Lehetetlen eldönteni, hogy a floridai Kennedy Űrközpont vagy a houstoni Johnson Űrközpont az amerikai űrhajózás bölcsője. Az első űrhajós, aki csillagos-sávos lobogót viselt a ruháján, Alan Shepard Floridából indult (és a startok többsége azóta is ott zajlott), de az Apollo-program és minden további emberes űrrepülés irányítása a hatvanas évek elején felépült Johnson Űrközpontból történt, és az űrhajózás egyik leghíresebb mondata sem úgy szól, hogy „Cape Canaveral, we have a problem”.
A Kennedy Űrközpont ugyan kétségtelenül népszerűbb a látogatók körében, mert ott történnek a látványos dolgok, de az amerikai űrprogram szíve Houstonban lüktet, az utolsó űrsiklóküldetésben például már a start utáni tizedik másodpercben átvette a Johnson az irányítást a Kennedytől.
Keleti-parti idő szerint kedden 15:53-kor (magyar idő szerint 21:53-kor) befejezte az STS-135 küldetés egyetlen űrsétáját a Nemzetközi Űrállomás két űrhajósa, Mike Fossum és Ron Garan. Az űrséta hat óráig és harmincegy percig tartott, ez volt Fossum hetedik és Garan negyedik űrsétája. A két űrhajós eddigi missziói során így már 48 óra 32 percet, illetve 27 óra 3 percet töltött űrsétával.
Kedden késő délután az STS-135 Nemzetközi Űrállomásért felelős repülésirányítási főnöke, Chris Edelen és az űrsétákat irányító tiszt, Glenda Brown bejelentette, hogy az űrséta során minden tervezett feladatot elvégeztek: az asztronauták leszereltek az ISS-ről egy elromlott szivattyút, elhelyezték a Robotic Refueling Mission műszert és egy anyagtudományi kísérletet az állomáson, és helyre rakták a Zarija modul egy vezetékét.
A Retro Space Images nevű, űrutazással kapcsolatos képeket gyűjtő oldal feltette Facebook-oldalára azokat a fotókat, amiket Atlantisról készített az utolsó start előtti napon. Ugyanabban a csoportban lehettek, mint mi (az újságírókat húszperces turnusokban engedték az űrsiklóhoz), mert az egyik képükön mi is látszunk, kemény munka közben.
A képen jól látszik a kavicságyas út, amin a hernyótalpas Crawler Transporter vitte fel az Atlantist a 39A indítóálláshoz. Az indítóállás emelkedője előtt kerítés, azelőtt az újságírók siserehada, baloldalt az előtérben pedig mi. Barna felsőben Nagy Attila Károly éppen azt a 800 milliméteres objektívet bütyköli, amit erre az alkalomra béreltünk, hogy minél jobb fotók készülhessenek az űrsiklóról. Mellette csípőre tett kézzel én állok, próbálom feldolgozni a látványt.
Kedden is korán kelt az Atlantis legénysége: a Johnson Űrközpont keleti-parti idő szerint 2:59-kor (magyar idő szerint 8:59-kor) ébresztette az űrhajósokat. Az ébresztő dal a küldetés egyik specialistája, Rex Walheim egyik kedvenc nótája volt, a More című dal Matthew Westtől.
Az Atlantis ötödik repülési napjának legfontosabb eseménye az STS-135 küldetés egyetlen űrsétája. Az ISS jelenlegi legénységének két amerikai tagja, Mike Fossum és Ron Garan készült fel a hat és fél órás kalandra. Korábban úgy készítették fel az űrhajósok szervezetét az űrsétára, hogy alacsony nyomáson töltötték az éjszakát a zsilipnél, de a legutóbbi űrsiklóküldetésnél kipróbáltak egy új protokollt, és azt alkalmazták ezúttal is.
Fossum és Garan egy óráig tiszta oxigént lélegzett be, miközben csökkentették a nyomást körülöttük. Ezután az űrhajósok felvették a szkafandereiket (mivel Fossum az űrsétán Garan felettese, ő kapta a piros csíkokkal ellátott szkafandert), majd ötven percig gyakorlatokat végeztek. Ez a protokoll ugyanúgy felkészíti az űrhajósokat az űrsétára, mintha a zsilipnél táboroznának, de kevesebb oxigént használ az ISS készletéből.
Vasárnap készítette ezt a felvételt a Nemzetközi Űrállomás egyik űrhajósa a hátára fordított, már nyitott rakterű Atlantisról. Az űrsiklóról készült fotósorozat annak a vizsgálatnak a része, amellyel esetleges sérüléseket keresnek a start után földkörüli pályára állt űrrepülőn, különös tekintettel a hővédő pajzsra. A képek elemzése hétfőn vezetett eredményre, a küldetésirányítás úgy döntött, hogy nincs szükség tüzetesebb vizsgálatra, az űrsikló ép, nincsenek rajta olyan sérülések, amik a Columbia katasztrófájához vezettek.
Az űrsikló orbitális pályán 28 ezer kilométer per órás sebességgel kering, de a földön nemigen bír önerőből moccanni. Az elmúlt harminc évben két Crawler Transporter (magyarul kb. Araszoló Szállítójármű), Hans és Franz segített az űrrepülőgépek szállításában.
A floridai Kennedy Űrközpont után a houstoni Johnson Űrközpont egészen más élmény, szinte egy másik bolygó. Amikor múlt héten Cape Canaveralban vártuk az utolsó űrsikló startját, sehova nem mehettünk az űrközpontban, a bejárattól egyenesen a sajtóirodáig kellett hajtanunk a kocsival. Sóvárogva néztük a mellettünk tornyosuló gigantikus szerelőcsarnokot, a Vehicle Assembly Buildinget, próbáltuk megpillantani az űrsiklókat szállító hernyótalpas monstrumot, a Crawler Transportert, és persze csendben nyüszítettünk, amiért nem lehettünk a tőlünk kilométerekre várakozó Atlantis mellett.
Az utolsó, STS-135 jelű űrsiklómisszió negyedik repülési napjának legfontosabb történése, hogy a NASA bejelentette, egy nappal megnyújtja a küldetést. LeRoy Cain, az űrsikló helyettes igazgatója sajtótájékoztatóján azt is közölte, hogy az Atlantis hővédő pajzsán nem találtak komolyabb károsodást, ezért egy további vizsgálati fázisra nem kerül sor. Cain elmondta, büszkék a jármű és a legénység teljesítményére, egy picivel a küldetés ütemterve előtt járnak.
1984: uszály viszi a Mississippin a New Orleans-i világkiállításra a legelső - megfelelő hajtóművek és hőpajzs híján űrrepülésre még alkalmatlan, csupán tesztcélokra szolgáló - űrsiklót, az Enterprise-t. A 75 tonnás, 37 méter hosszú, csaknem 24 méter fesztávolságú szerkezet eljuttatása a louisianai expóra nem volt egyszerű feladat.
Miután 1977-ben befejezték a légkörben végzett tesztrepüléseket, többek között propagandacélokra is használták az Enterprise-t, hogy népszerűsítsék a kezdetek kezdetén járó űrsiklóprogramot. Ennek keretén belül született döntés a NASA-nál, hogy kiállítják az expón is. Mivel a kiállítási terület New Orleans belvárosában, messze a repülőtértől volt, és oda csak szűk utcák vezettek, szó sem lehetett arról, hogy légi úton vigyék a városba az űrsiklót. A vásárterület a Mississippi partján terült el, így a mérnökök a vízi szállítás mellett döntöttek. A mobile-i Brookley-reptérig (Alabama) Boeing 747-es vitte az Enterprise-t, majd ott uszályra rakták, és végig a Mexikói-öböl partvonalán, fel a Mississippin, egészen New Orleans-ig tolták és vonták a speciális rakományt. (Forrás: Ken Fore visszaemlékezései)