A kép illusztráció, az Árpád hídi aluljáróban készült
(Fotó: Urbanista)

A Corvin-negyed (lánykori nevén: Ferenc-körúti) metró-aluljárójában vettem volna automatából metrójegyet. Előttem egy magányos japán turistanéni bámulta áhítattal a masinát, de önálló jegyvásárlásba nem mert belevágni, megkért, hogy segítsek.

Két vonaljegyet vett és készpénzzel fizetett. Pénztárcájából kikotort egy ötszázas bankjegyet, de mondtam, hogy az nem lesz elég, érméje pedig csak egy húszforintos volt. Kivett egy barna kétezrest, mondtam, hogy az sok, majd rámutattam a "pénztárcájában" (valójában egy átlátszó, műanyag tok) lapuló kék színű ezer forintosra, hogy az pont jó lesz.

A nénit elbűvölték a forint bankjegyek, majd leesett neki a névértéket jelző számok alapján, hogy a két, összesen 700 forintba kerülő vonaljegyet a legcélszerűbb az 1000 forintos bankjeggyel kifizetni és elégedetten felnevetett, olyan japánosan, csodálkozva: "Aaaa!"

Bolygónkon kábé kétmilliárdan beszélhetnek jobban angolul, mint én. A japán néni az ötmilliárdos többséghez tartozik, így előcsalogatta belőlem a Magabiztos, Domináns Fehér Embert és az instrukcióim alapján a néni sikeresen megvásárolta két vonaljegyét, valamint visszakapta a 300 forint visszajárót.

A néni nagyon hálás volt és nagyon ráért. A thank you mellé elrebegett egy arigatou-t is, majd amikor tízszavas japán szókincsemmel egy douitashimashite-vel viszonoztam, akkor már szinte tapsolt örömében, nekem a "perfekt japán":-) Magabiztos, Domináns Fehér Embernek, aki még a békávés jegyautomata kezelésével is megbirkózik.

A néninek nagyon megtetszett a jegyautomatázás, így hát végignézte az én jegyvásárlásomat is. Ám én, a Magabiztos, Domináns Fehér Ember úgy jártam az automatás jegyvásárlással, mint Arthur Golden a regényírással, aki az Egy gésa emlékiratain kívül újabb kötettel nem rukkolt elő. A saját jegyvásárlásom már kudarcba fulladt, pedig én is két jegyet szerettem volna venni, mint a japán néni, és ugyanúgy végig érintőképernyőztem az ehhez szükséges lépéseket, beleértve, hogy áfásszámla-igényem nincs, ráadásul nekem még apróm is volt.

Jegyeket nem kaptam. Az automata ugyan a fém kétszázasomat visszaadta, ám a papír ötszázas bankjegyemet benyelte. A japán néni ámult-bámult, csodálkozott pechemen: "Aaaa! Oooo!! Uuuu!?”  – én pedig hiába próbáltam az érintőképernyőn nyomkodni a hibabejelentés-menüsort, lévén az szürkén inaktívkodott.

Az automatán találtam egy hibabejelentő számot, majd tárcsáztam. A néni közben mellettem állt és mosolyogva bámult rám, hát feltettem az udvariassági klisékérdést, hogy: "Vajon tokióinak tetszik-e lenni a Néninek?" A görnyedt néni mondta,hogy nem egészen, de a közelből. Majd visszakérdezett, hogy: "Do you know Mount Fuji?" – és közben két kezével egy jó nagy hegyet mutatott. Én udvariasan mosolyogtam és a mobilomra böktem, hogy: bocsika, de közben figyelnem kell, hogy az automata menüből melyik melléket kell válasszam. A néni megértően bólintott és pihentette a csőrét.

A telefont felvette a kezelőhölgy, akinek elmondtam, hogyan jártam. Miután lokalizáltuk, hogy pontosan melyik automata mellett állok, megkérdeztem: esetleg visszakaphatnám-e a pénzem a pénztárnál? Ám ő közölte, hogy sajnos ez nem így működik, jegyzőkönyvet kell felvennie az esetről, amit kivizsgálnak. Mondtam, hogy mindössze ötszáz forintról van szó, és mivel az automatán csupán egy normál díjas, 1-essel kezdődő, budapesti vezetékes hibabejelentő számot találtam, lassan drágább lesz a reklamációm, mint az igényem. A telefonos ügyfélszolgálatos hölgy felajánlotta, hogy akkor visszahív.

A jegypénztárnál a jegyárus srácnak is elmondtam pár szóban az automatás kálváriámat, aki megértően bólogatott, de azt mondta, hogy ő sajnos nem tud rajtam segíteni. Azt javasolta, hogy menjek a Deák-téri ügyeletre, ott biztosan tudnak segíteni. "De hát sietek, és csupán ötszáz forintról van szó" – válaszoltam. A srác erre is megértően bólogatott, én pedig szomorú szamurájként áldoztam egy újabb, nem várt ötszáz forintos extraköltséget a két jegyre.

Még a metrószerelvényen utaztam, amikor máris visszahívott az ügyfélszolgálatos hölgy és a menetzaj* ellenére meg tudtuk érteni egymást. Megkérdezte, hogy megjegyeztem-e az automata számát. "Nem, de hát Ön erre nem is kért" – válaszoltam.

Ebben igazat adott nekem, majd megpróbáltuk pontosítani, hogy a mozgólépcsőhöz képest melyik gép a hunyó. Ezt követően felvette az adataimat: nevemet, levelezési címemet, mert majd postai úton értesítenek a vizsgálat eredményéről és megkérdezte: ha a vizsgálat lezárultával arról döntenek, hogy visszakapom a pénzemet, akkor azt banki átutalással kérem, vagy személyesen veszem át a Rumbach Sebestyén utcában.

A banki átutalás kényelmesebb lenne, csak hirtelenjében nem tudtam bankszámlaszámot mondani, hát beleegyeztem a személyes átvételbe, elvégre nem Hirosimáig kell mennem a pénzért, előbb-utóbb útba esik.

 

– Előreláthatóan meddig tart a vizsgálat? – kérdeztem.
– Kettőtől négy hétig és egyszer még egy munkatársunk felhívja telefonon a tényállás további tisztázása érdekében.
– Nem tudom, még hogy alakul a nyaram, és csupán ötszáz forintról van szó, ha külföldön hívnak fel, a roaming-díj is többe kerülhet.
– Sajnálom, ez az ügymenet.

 

Persze én voltam a hülye, mert mondhattam volna, hogy akkor inkább felejtsük el az egészet, nem ér annyit. Már a 106-os buszon ültem, amikor a hölgy ismét felhívott, hogy még egyszer pontosítsuk: az aluljáró két automatája közül akkor melyik is nyelte el a pénzem, mert nem biztos benne, hogy a mozgólépcsőhöz közeliséget mindketten egyformán értjük. (Tehát még nem a tényállás további tisztázása érdekében hívtak.)

Hozzá kell tennem, hogy az ügyfélszolgálatos hölgy végig udvarias és megértő volt és tulajdonképpen a kérdései is helyénvalóak, csak valahol az egész rendszer groteszk, hiszen egy ötszáz forintos panasz ügyében pazarolta rám a munkaidejét, majd jegyzőkönyveznek, újra hívnak, határozatot írnak, postáznak stb. (Másrészt a BKV szempontjából viszont nyilván megéri kivizsgálni, hogy mi a probléma az automatával.)

Hogy mire számítottam? Hát arra, hogy a BKV-pénztárban, tekintettel a telefonos hibabejelentésemre bemondásra elhiszik nekem: Ez Nem Egy Olyan Piti Kis Szélhámos Faszi, Aki Ötszáz Forintért Majmot Csinál Magából – és visszakapom a benyelt pénzem. De hát az is igaz, hogy még egy sikeres, piti kis szélhámos faszi is pontosan úgy néz ki és viselkedik, mint Egy Nem Olyan Piti Kis Szélhámos Faszi, Aki Ötszáz Forintért Majmot Csinál Magából.

_____________________

Most visszaugrok a sztoriban időben odáig, amikor sietve elváltam a japán nénitől. Akart nekem adni egy ötszázast. Majd miután meggyőztem, hogy nem fogadhatom el, hisz nem az ő hibája, hogy benyelte az automata a pénzemet – a balsors engem tép, nekem dobta ezt a gép –, akkor kivett a táskájából egy csomag hálós narancsot, és nekem akart adni egyet. "Orange!" – kínálta. A déligyümölcsöt is mosolyogva hárítottam és elsiettem a jegypénztárhoz. (Pedig ha ráérek, akkor most akár lehetnék az a Nagypályás Szélhámos Faszi, akire a magányos, japán turista néni ráíratta a Fudzsi lábánál fekvő, örökpanorámás ingatlanát:-))

*BKV alatt BKK-t (is) értek, ez amolyan Moszkva tér - Széll Kálmán tér beidegződés, annak ellenére, hogy a BKV-BKK relációban nem átnevezés történt.
** A műfaj keretei között, de ezt már rutinosan kezelem: "Nem Szabó, hanem Dobó, mint az egri várvédő." Szerencsére a Gézát jól értette, így nem kellett a szokásos módon tovább pontosítanom, hogy: "Nem Béla, hanem Géza, mint a Mézga."