„Nemrég jöttem vidékről Budapestre. Sokszor kell járnom az utcán, s nem vihetem magammal társalkodónőmet. Azon fontos oknál fogva, mert nincs. Így mindig ki vagyok annak téve, hogy férfiak az utcán megszólítanak. Eleinte megbotránkozással utasítottam vissza a férfiak közeledését, később már teljesen közönyösen vettem, most pedig azon gondolkozom, vajon nagyon illetlen, és erkölcstelen dolog-e az, hogy utcán ismerkedem meg egy szimpatikus fiatalemberrel. Mi, leányok, vágyunk a férfiismeretség után, de nagyon sokan családi körülményeinknél fogva nem juthatunk ahhoz a szerencséhez, hogy megismerkedjünk egy férfival, ki előttünk rokonszenves. Illetlen-e hát utcán ismerkedni? Jelige: Sárga Liliom“

Hogy mi köze ennek a Budapesti Hírlapban 1911-ben megjelent olvasói levélnek az idei Budapest100-hoz? Csak annyi, hogy mindkettő a Nagykörúthoz kapcsolódik. Lássuk csak!

„Sárga Liliom” szerencsés volt, olyan embertől kapott választ az újságban, aki saját bevallása szerint rég beszüntette az aszfaltbetyárkodást, és már nem szólít meg ismeretlen leánykákat az utcán. Higgyünk neki. A felelet, mely „természetesen az utcai ismerkedés ellen szól,” közelebb visz minket a férfilélek megértéséhez is:

mi, férfiak, amidőn a legudvariasabb és legártatlanabb pofával közeledünk is az utcán egy nőhöz, akkor tulajdonképpen a legszemtelenebb és legerkölcstelenebb szándékkal tesszük ezt.

[…] Amely percben tehát a legudvariasabb formában is megszólít egy férfi az utcán egy ismeretlen nőt, ezzel a ténnyel megsértette. S azért leányok és asszonyok ne dicsekedjenek azzal, hogy őket az utcán sokan kísérgették és megszólítgatták, mert ezzel csak azt mondják magukról, hogy őket sokan nézték tisztességtelen nőknek.” 

Kimondhatjuk tehát, hogy az utcai ismerkedés még a 19-20. században is kifejezetten elítélendő volt. Egyetlen illemtankönyv sem ajánlotta.

Az utcai ismerkedésnél kicsit jobban hangzik a cukrászdában való ismerkedés, erre volt néhány (illemtankönyvekben ugyan nem szereplő) módszer. Például: a pesti körúton az ismeretlen, de jó házból való fiatalember és az ismeretlen, de jó házból való kisasszony tekintete összegabalyodik. A fiatalember követni kezdi a kisasszonyt, aki betér a legközelebbi cukrászdába, de csak azért, hogy a fiú utánamehessen és megszólíthassa. Így már könnyebb.

A cukrászdák tehát egyfajta találkahelyek is voltak ebben az időben. A korabeli lapok apróhirdetései között nagyon sok ehhez hasonlót találunk: „Vasárnap este nyolckor Kiss-cukrászda szalonjában lapra figyelmeztetett feketeruhás bájos hölgy tisztességes ismeretségét kérem a kiadóhivatalba. Barna legény.”

Vagy amikor a cukrászda a szerelmi levelezés lebonyolítóhelye:

SZERETNI VÁGYÓ 40 levél ment, kérem átvenni. SÜRGŐS. Kiss cukrászda

Az emlegetett Kiss cukrászda a józsefvárosi polgárság randevúhelye volt, a József körút 65-ben. Kiss Miklós cukrászmester 1891-től árulta a bonbonokat és a süteményeket, először a József körút 60-ban. A cukrászda 1905-ben költözött a körút és a Csepreghy utca sarkára (legutolsó nyoma 1914-ből maradt). 

A körút egyik oldaláról a másikra költözés alkalmával így hálálkodott és ajánlkozott Kiss Miklós: „Az eddig tanúsított bizalom és megelégedésért köszönetem fejezve ki, kérem ezt továbbra is irányomban gyakorolni. Az újonnan berendezett helyiségben, mely a legkényelmesebb ízléssel van fölruházva, eddigi cukrászdai készítményeimen kívül a téli időben is fog fagylalt, jegeskávé, uzsonna-kávé, csokoládé kiszolgáltatni. Teasüteményeim és bonbon-különlegességeimet különösen ajánlom. Nemkülönben a legfinomabb külföldi likőrök és csemegeszerű italok nyújtatnak,

a helyiségben bevezetett távbeszélő: telefon 8800. szám feleim kényelmére szolgál.

Azután jött az első világháború, ami a cukrászdákat is nehéz helyzetbe hozta. A cukor és a tejszín felhasználható mennyiségét hatóságilag szabályozták és ellenőrizték. 1916-ból származik az a szégyenlista, melyet a Budapesti Hírlap hozott le a cukorrendelet áthágásáért kisebb-nagyobb bírsággal sújtott kávésokról és cukrászokról.

A világháborús szégyenlistán szerepel Illés Simon neve is, akinek 1909-ben még Szolnokon volt cukrászdája, majd 1913-ban már az Erzsébet körút 32-ben. 1915-ben költözött egy kicsit odébb, az Erzsébet körút 39-be.

Erzsébet körúti cukrászdáját a Színházi Életben F.R.A. foglalta (reklám)versbe 1923-ban Ádám és Éva a pesti paradicsomban címmel, melyben Ádám és Éva budapesti tartózkodásuk során autót bérelnek, fodrászhoz mennek és szőrmét vásárolnak – természetesen az üzletek pontos nevének és címének megadásával. A VIII. szín Illés Simon Erzsébet körúti cukrászdájában játszódik. 

Éva. Folyton szaladtam, mindenütt vettem

Most jut az eszembe, hogy nem is ettem 

Ádám (körülnéz). A sok lótástól szédül még agyunk 

Nézd Éva, paradicsomban vagyunk! 

Éva. Hogy ép idejöttünk, mily szerencsés ötlet 

Ádám ne kokettálj, mert képen ütlek! 

Inkább adj erébb még egy kis habost 

Ádám. E mignont kóstold inkább Éva most

Vagy itt e finom szelet csokolád 

Éva. Édesebb, mint ajkam, ha csókolád

Bár káromlás az, de én kimondom nyomban 

Jobb itt mégis, mint a paradicsomban. 

A szerző a Budapest 100 önkéntese, melynek  témája idén először nem a százéves házak lesznek, hanem a nagykörúti épületek, kortól függetlenül. A legendás József körúti Attila kerékpáriskola történetét itt olvashatjátok.

Még többet szeretnél megtudni Budapest múltjáról? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!