Az elmúlt hónapban többször esett szó Józsefváros Körúton túli vidékéről. Térképünkön kipipálhatunk egy art deco munkáspalotát,  egy streetfood-forradalmár cukrászdát és írtunk már egy titkos alagútrendszer legendájáról is. Most jöjjön maga a kerület egykori főütőere, a kárpitosok egykori utcája, a „csirkekorzó,” vagyis a Baross utca a Körúton túl.

A Baross, amikor még Stáció

Józsefváros egykori főutcája a Szabó Ervin tértől az Orczy térig méterenként veszít belvárosiasságából, legkésőbb a Horváth Mihály tér után aztán átadja magát a teljes kültelkiségnek és a látványos pusztulásnak.

Józsefvárosnak ez a része hagyományosan külváros, kívül esett a régi pesti városfalon. A 18. században a Stáció (ma Baross) utca elején a városi polgárság kertjei feküdtek egészen a mai Nagykörútig, aztán szántók, azon is túl pedig majorságok húzódtak. Beszédesek az utcanevek is: a mai Szűz utca környékén az angolszűzek vagyis angolkisasszonyok majorságában legeltek a juhok és a tehenek, a környéket Pacsirtamezőnek hívták. Első lakói a szántókon és a majorságokban dolgozók voltak.

Aztán hamarosan a környék földszintes házaiba költöztek azok a kisiparosok is, akiknek udvari műhelyre volt szüksége: asztalosok, bútorkészítők, kárpitosok, lakatosok tanyája lett a Józsefváros. Amikor Jókai Mór, az írófejedelem 1868-ban az a Koszorú és a Stáció utca sarkán sok lehetőséget rejtő, ámde felújításra szoruló házat vett (így mondaná ma egy ingatlanos), az csaknem beillett vidéki kúriának. Jókai kezdeti lelkesedésében „óriási palotának, falusi birtoknak” hívta, de Mikszáthtól tudjuk, hogy a 14 szobás házban Róza asszony pont a leghuzatosabb, Stáció utcára néző szobát utalta ki férjének, és az ablak alatt (ahogy Téglás Tivadar írja Mesélő házak - Jókai otthonai Pest-Budán című könyvében)

egész nap zörögtek a furmányos szekerek.

Az utca még hangosabb lett, amikor 1889-ben megindult a villamosközlekedés a Stáció utca és az Orczy tér között, de Jókai szerencsére már nem lakott itt.

A nagyvárosi Budapest a Stáció utcát is elérte: a bérházépítés a Kálvin tér környékén kiszorította, a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) térnél a belső kis utcákra korlátozta a földszintes épületeket.

Nagy nevek a kárpitosszakmából

A korabeli címtárak szerint az 1892-ben Stációról Barossra átnevezett utca tele volt kisiparosokkal, különösen kárpitos- és díszítőmesterekkel és különösen a Mária Terézia teret követő részen. A századforduló táján épített bérházakban működő üzletek sokszor évtizedekig azonos tulajdonossal, apáról fiúra öröklődve vagy legalábbis azonos profillal működtek. Egy 1906-os statisztika szerint a Baross utcában 15 gyár, 80 műhely és 269 üzlet volt.

A második világháború után is megmaradt a kárpitosdominancia a környéken. Az ötvenes évek egyik legjobb kárpitosa is

Marosvári János műhelye 1950-ben a Baross utca 80-ban, 1957-ben a 98-ban volt. Akkoriban az újonnan induló Budapesti Nemzetközi Vásáron szerzett aranyérem miatt emlegették a mestert, ma pedig később alkotmánybíróvá lett segédje révén kerül elő néha a neve. Bihari Mihály így mesélt az itt töltött időszakról: „A műhely, ahol két-három, néha négy segéd dolgozott, ketten-hárman voltunk inasok, a legjobb értelemben vett munkásarisztokrácia gyűjtőműhelye volt. Persze egy félig-meddig kispolgárosodó munkásarisztokráciáé, mert a kárpitosok urak voltak, ahogy ők mondták. Fehér köpenyben dolgoztak, az asztalosokat lenézték. Többnyire távol tartották magukat a nagy tömegszervezetektől, jobban megfizetett alkalmazottak voltak. [….] E egy sajátos szocializációs műhely volt, ahol egész nap szólt a rádió, minden friss hírt állandóan megbeszéltek és politizáltak.” (Ács Zoltán: Kizárt a párt, 1989)

A Baross utca 75. többszörösen átalakított, értelmezhetetlen, egykor premodern üzletportáljainak egyikén ma is olvasható a „bútorkárpitos” felirat. Az elhagyott bolt kirakatában kopott cégtábla, rajta az utolsó tulajdonos D. Kovács Győző kárpitosmester neve. D. Kovács már a hatvanas években itt árulta kedvező havi részletre a heverőt, a rekamiét, a fotelágyat. Az utolsó portálátalakítást úgy tűnik, 1989-ben végezték a fennmaradt portálengedélyezési terv szerint.

A szomszédos Baross utca 77-ben hasonló sorsa jutott az egykori konkurencia. Boda Pál kárpitos mester neve még olvasható a szép, festett tükör portálfeliraton. Az idősebbik Boda az ötvenes évektől készített és javított kárpitozott bútort, fotelt, széket, rekamiét, sezlont. Az üzlet a 2010-es évek elején még működött, sőt webes portálja ma is él. Innen tudjuk, hogy a fiatalabbik Boda 1968 óta dolgozott kárpitosként és 1979-es mestervizsgája után ő lett a mestervizsga bizottság elnöke. Változott a vevői igény, ő már styl és modern bútorok kárpitozását, enyvezését, fényezését, szövettel vagy bőrrel áthúzását ígérte a megrendelőknek.

A páros oldalon, a Baross utca 78-ban és 82-ben is láthatók még az összefüggő portálsorok, most éppen kisboltokkal, főleg zöldség-gyümölcs üzlettel. Az utcarész reggeli képéhez sokéve hozzátartozik az internet café előtt álldogáló, egymással üzletelő vagy csak munkára váró férfiak csapata. Ugyanitt kora délután részeg, gyerekekkel és szüleikkel kedélyeskedő hajléktalanok csoportjába lehet botlani. Földre borult műanyagpoharas kávé, kisüveges tömény, a házfalak aljárólról lecsorgó vizelet borítja a járdákat. A fák körüli földet az évek során söröskupakokból rakott sorminta díszíti. A terjengő bűz hagyomány. „Hiába dolgozott az utcaseprő, mindig szenny volt, zaj, nyüzsgés” – írta a környékről Szabó Magda a Danaidában 1964-ben.

A pusztulásukban is gyönyörű portálok és a málló, gyakran a tégláig hiányzó vakolatú, egykor a körúti épületekkel vetekedő bérházak sorsa évtizedek óta romlás. Nehéz elképzelni, hogy a húszas években erre (is) működött a „csirkekorzó:”

afféle pesti specialitás, ahol fiatal lányok sétálgatnak abból az egyszerű célból, hogy az ugyanott sétáló fiatal férfiak – megszólítsák őket

és utána együtt beüljenek a Baross Mozgóba, a 81-es házban.

A második világháború, majd az 1956-os szabadságharc alapozta meg a hanyatlást. Egy 1957-es kerületi tanácsi beszámoló szerint „Sehol Budapesten olyan tömegű rossz állékonyságú épület nem készült, mint ebben a kerületben. [...] Az általános leromlott lakóházak további romlásához, illetve tönkremenéséhez nagyban hozzájárultak az ellenforradalmi események" – idézi Tomay Kyra: Józsefváros és Ferencváros – két rehabilitációs kísérlet a fővárosban című tanulmányában.

A Budapestet érintő helyreállításoknál azonban végig előnyt élveztek a reprezentatív, jobban szem előtt lévő főútvonalak így a Baross utca rendre alulmaradt a Rákóczi úttal és a Nagykörúttal szemben. Az illetékes elvtársak szerint a hatvanas évek elején továbbra is „Józsefváros a legrosszabb állapotú, legavultabb városrész, magas laksűrűséggel, miközben ez a második legnagyobb munkáskerület”.

Arra még jutott erő, hogy 1962-ben kötelezővé tegyék az elhanyagolt portálok „felfrissítését,” amely alatt egyértelműen nem a helyreállítást értették: ízléstelen piszokfogónak titulálták az eklektikus vagy szecessziós cirádákat és fafaragványokat, melyeknek – ahogy a Budapest folyóirat, 1969/1-es számában szerepel – „művészi értékük, jelentőségük, hitelük igazában soha nem volt.” Mondjuk ez az ítélet könnyen lehetett önvédelmi reakció is, hiszen a régihez hasonló minőségű alapanyag és iparosgárda sem állt rendelkezésre.

Kérdés, hogy feltámadhat-e újra a Baross. Vajon elér-e ide is a budapesti kézműves-forradalom? És ha igen, akkor miknek kellene az üzlethelyiségekbe költözniük, hogy ne csak bedeszkázott kirakatok nézzenek a koszos járdákra? 

Jöjjenek a tippek kommentekben itt vagy akár az Urbanista Facebook-oldalán!

(X)Sok az üres üzlet a környékén? A K&H: üzletet ide! programjának weboldalán most bejelölheti, mire lenne a legnagyobb szükség a közelben!