Nemrég a józsefvárosi csirkekorzó sorsát sirattuk, most márványasztalos nagykávéházak, vaspályán robogó villamosok, családi ezüst mellé dukáló legfinomabb porcelánkészletek nyomában jártunk. De dámák, zsurnaliszták és bankfiúk helyett kisebb-nagyobb ázsiai és magyar éttermek sorát, nagy forgalmú utat és üres üzleteket találtunk Terézváros és Lipótváros határán, a Bajcsy-Zsilinszky Endre úton. Lehet, hogy minden máshogy alakul, ha a walesi herceg annak idején betér Schön bácsihoz, és nem áll ellen a nemzeti hölgybanda bájainak?

Váci útból Váci boulevard

A kiegyezés utáni városrendezés elérte a Sugárút és a Nagykörút vonzáskörzetébe eső Váci utat is. Az 1870-es évek elején aszfaltburkolatot kapott a Váci útnak ez a Belváros felé eső része (amit egy időben Váci körútnak, meg Vilmos császár útnak is hívtak), és ahogy lenni szokott: „az oldalt fekvő, süllyedt házak kapui és ablakainak fele az új burkolás alá estek és igen ronda látványt mutatnak, de csak ideiglenesen, mert e félig betemetett házakat a tulajdonosok kényszerülnek lebontani” – írta a Fővárosi Lapok 1872-ben.

És ha a kis zegzugos terézvárosi utcák tele voltak kávéházakkal, akkor pont a nyílegyenes Váci körútra ne jutott volna belőlük? Ott volt a Merkur, a Monopol, a Piccolo, az Europa és a két leghíresebb: a Schön-féle Nemzeti a Nagymező és a Seemann az Alkotmány utca sarkán.

Krúdy szerint a szívélyes, semmi esetre sem kávéból növesztett potrohán aranyláncot viselő Schön bácsi hajnalonta

olyan nyájasan kínálgatta különböző finom hajnali eledelekkel a hírlapírókat, mintha valamennyi párnak apósa lett volna.

A családias érzést fokozták a nemzeti hölgyzenekar délutáni és esti hangversenyei, Adler Justi és Felejti-Feledi Boriska kisasszonyok vezetésével. „Ez a pikáns zenekar volt a jazz-band őse Pesten és Schön bácsi kávéházából a zenekari hölgyek csak akkor maradtak el, ha oltár elé vezette őket valamely zenekedvelő vendég.”

Talán nem kellett volna a 20. századig várni egy jó kis brit trónlemondási botránnyal, ha az 1880-as években Edward walesi herceg (a későbbi hetedik ilyen nevű uralkodó a trónon) megáll a Nemzeti Kávéház előtt. Krúdy sem tudta, hogy az „utolsó igazi szívhódító” kihez sietett fiakerén annyira a Váci körúton, hogy sem a fokhagymás, omlós libapecsenye illata, sem a kávéház elé vezényelt nőzenekar nem késztette megállásra: „Kivitték a nagydobot, a cintányérokat, a bőgőt, hegedűket, csak a mindenható zongora kiviteléhez nem volt elég idő. A hölgyzenekar tagjai felállottak az utcán és a prímásnő, bizonyos Felejti Boriska a Rákóczi-indulót vezényelte a bandájának.” Talán ez a kudarc vezetett ahhoz, hogy Schön bácsi az 1890-es években vendéglátóipari egységét „szolid nappali kávéházzá” alakította és legfőbb csábja eztán „a legújabb amerikai rendszerű tekeasztalok,” kitűnő kávéházi italok, bel- és külföldi hírlapok és a figyelmes kiszolgálás voltak. 

Az Alkotmány utca sarkán lévő Seemann kávéház a Váci úton született, a Váci körúton éldegélt és a Bajcsy-Zsilinszky úton zárta be kapuit. Már írtunk róla, hogy valaha a cukrászdák és a kávéházak voltak a legfehérebb randevúhelyek – hát itt egy újabb nyom a századelős ismerkedéstörténethez, amikor a tükrök játsszák a főszerepet:

Seemann kávéházban a tükörből hódoló tekintetemet fogadó úrhölgyet, kinek figyelmét e lapra fölhívtam, kérem, adjon alkalmat a megismerkedésre „Három csillag" jelige alatt.

(Budapesti Hirlap, 1915)

Aztán az első világháború sok kávéház és vendéglő végét jelentette erre is. 1921-ben írta a Világ, hogy „a Váci körút, a Lipótváros kávéházai egymásután csuktak be és lassanként valóra valósult az a tréfa, hogy a kávéházakat feleszik a bankfiókok.” Bankfiók most is van, kávéház helyett csak kávézók, de legfőképp ázsiai éttermek és boltok.

Régi és réginek tűnő boltok, túlélők és elbukók

A Bajcsy-Zsilinszky út legpatinásabb üzlete az 1880-as évek óta a 23. szám alatt működő Haas & Czjzek porcelán- és kristályáruház. Volt. Mert néhány éve csődbe ment. A névadó belga Haas György és a cseh Czjzek B. János üveggyárosok a csehországi Schlaggenwaldból hozták értékes és kifinomult árujukat, és Monarchia- és világszerte ezzel terítettek a nagypolgárok, a világhotelek és a nagy személyszállító hajók damasztabroszain. A bolt a budapesti telefonkönyv szerint a második világháború után újranyitott és 1950-ben még működött, de nekünk egyelőre rejtély, mi történt vele az 1990-ig tartó időszakban és pontosan mikor nyitották újra.

A csúcsminőség azonban továbbra sem távozott a Bajcsy-Zsilinszky út 23-ból, csak átalakult: 12 éve működik itt a Kis Brammer nevű nemeskelmebolt, mely az egykori Petőfi Sándor utcai legendás Brammer Ödön-féle kelmebolt hagyományait folytatja, vagyis „a nemzetközi textilipar remekeit tartja, s abból is színenként, mintákként csupán 6-6 métert, így az azonos körökben mozgó vásárlói nem találkozhatnak szembe saját ruhadarabjaikkal.”

A Bajcsyn megállapíthatóan nagy az egy kilométerre eső térképszaküzletek száma. A régebbi a Kartográfiai Vállalat Földgömb- és Térképboltja, klassz földgömbös neoncégérével a 37-es szám alatt. A konkurencia újabb: a Térképkirály a 21-ben.

Nekem két távoli, személyes boltélményem van a Bajcsyról. 2000 táján egyetemistaként sokszor jártunk a Poszterházban, ahol szuper csomagolópapírokat lehetett kapni (testvére, a Deák téri Képesbolt még életben van, vajon most is kicsi, szívecskés zacskóba csomagolják a képeslapokat?). Most kiderült, hogy a Poszterház már a nyolcvanas években itt volt a 62-ben. Lehet, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek mai szemmel nézve érthetetlen őrülete, a tájképmintás posztertapéta hívta életre a boltot is? Kicsi megtámogatták azért akkoriban „a poszterek esztétikusabb felhasználását” egy kis bolti szaktanácsadással.  Másik helyi kedvencem is papíralapú volt: a Toldi mozi mellett ma is működő Nyugat antikvárium, ahol filmek előtt sokszor böngésztünk a könyvek között.

City, Úttörő, Toldi – egy jeggyel három moziba 

A mozi 1932-es megnyitása óta szintén átélt pár átnevezést, de még mindig ez az egyik budapesti, életben tartott művészmozi. A környéken „széles körzetben” nem volt egyetlen filmszínház sem, amikor az Elveszett ember című UFA-filmmel megnyitották. A háború alatt bombatalálat érte, 1946-ra állították helyre. 1950-ben Úttörő Filmszínház lett belőle, az úttörőbirodalom része, ahol a filmek nemcsak szórakoztatták a piros nyakkendősöket, hanem kulturális és ideológiai fejlődésükről is gondoskodtak.

A Nagy Szocialista Névváltoztatási Hullám (NSzNH) a mozikat 1951-ben érte el, ekkor lett az Úttörőből Toldi (a Bodográfból Haladás, a Phőnixből Rákóczi, a Pátriából Csokonai, az Admirálból Bem).

A fotográfusok is szerették a Bajcsyt

Az 1880-as évektől a Váci körút 14-ben volt Mai Manó és Társa fényképészeti műterme, az egyik, mert 1894-től többemeletes műterme volt a Nagymező utca 20-ban is.  Aztán 1918 és 1928 között ugyanebben az épületben volt a saját korában ugyanolyan híres és divatos Angelo műterme, ahol az arisztokrácia és a pesti társaság előkelőségei vétették le magukat: „Hetenként kétszer, háromszor, ahány premiér van, a Vilmos császár út járókelői csodálkozó és vágyó pillantásokat vetnek fel Angelo műtermének hatalmas üvegfalára, amely mögött tündéreknek öltözött hölgyek előtt bókolnak, festői pózban, kosztümös gavallérok. Amikor Angelonál fotografálás van, megakad a forgalom a Vilmos császár úton” – tudósított a Színházi Élet.

Életuntak penziója

A Windsor Pensio 1933 és 1944 között működött a Vilmos császár út 7-ben. A 32 szobás szállót özv. Kövér Károlyné vezette. A lapokba egyrészt fizetett hirdetések révén került, másrészt többször kapott kissé morbid reklámot: szállóvendégei ugyanis rendszeresen lettek öngyilkosok.

Zeiss Jánosné, 30 éves magyar származású bécsi, rokonlátogatóba érkezett asszony megmérgezte magát. Vagy ott volt Yawtshik Róbert, egy londoni bőrgyáros 22 éves fia, akit a ruhásszekrényben találtak meg: egy revütáncosnő miatt akasztotta fel magát nyakkendőjével egy fogasra.

Tény, hogy a walesi herceggel kezdődő brit átok tovább folytatódott a Bajcsyn.

A legfényesebb keresztelő

Alighogy kitört az első világháború, Budapest nem késett kimutatni lelkesedését és elkötelezettségét: a Nagy Első Világháborús Névváltoztatási Hullám (NEVNH) során a Váci körutat Vilmos császár útnak, a Nyugati Pályaudvar előtti teret pedig Berlini térnek nevezték el. 1914 októberében, az utcakeresztelő napján „szokatlan fényességben fürdött a Váci körút,” ami csak lehetett, világított, hogy olvashatóak legyenek az új utcanévtáblák. Bárczy István automobiljáról megtartott beszédben a NEVNH-ot Vilmos császár nagy egyénisége előtti hódolattal magyarázta. A zászlódíszbe öltözött házak, paloták feliratokkal, az ünneplő tömeg szavakkal éltette II. Vilmost, Ferenc Józsefet és a háborút.

A következő, ezidáig utolsó keresztelő 1945-ben volt, akkor lett Bajcsy-Zsilinszky Endre út.

Mai sétánkat ezzel befejeztük. Láttunk sok működő, túlélő kisüzletet, kalapszalont, cipőboltot, design lámpaboltot, a nagyok közül van itt drogéria, ahol érzem, hogy fontos vagyok és az a négybetűs üzlet, ahol a minőség olcsóbb. Nem lehet utca turkáló nélkül, ez is pipa. A Bazilika közelségében nyilván menő éttermek is életben tudnak maradni. A Baross utcához képest pozitívum, hogy nem kell szemétben gázolni vagy jattolni az utca népével, de tény, hogy rengeteg az üres és elhagyott üzlethelyiség.

Kérdés, hogy feltámadhat-e újra a Bajcsy. Vajon jó hatással lehet-e rá Lipótváros vagy épp az Andrássy? És ha igen, akkor miknek kellene az üzlethelyiségekbe költözniük, hogy ne csak teleplakátolt kirakatok nézzenek a járdákra?