A budapesti Duna-part mindig is izgalmas hely volt, tele felfedezésre váró helyekkel, titkokkal. Elég csak az éjjelre az Alagútba tolt Lánchíd városi legendájára gondolni. Vagy arra, hogy a Duna-uszodák fürdőruha nélkül napozó úrhölgyeire kíváncsi pajzán öregurak miatt, milyen szépen jövedelmezett az ablakbérlet a Ferenc József (ma Belgrád) rakparton.

De nemcsak ezért pezsgett a vízi élet Budapesten. Csolnakász és hajós egyletek Széchenyi óta lovagolták a Duna hullámait és az egész partot megmozgató, látványos regattáknak évszázados hagyománya volt.

Mivel tavasszal nem csak Dunai Regatta lesz természetesen, de a Budapest100 témáját is rakpart adja, végigvettük, milyen volt egykor a sportélet a fővárosi folyóparton.

A kezdetek: csolnakász társulatok és regatták

Tudjuk, hogy gróf Széchenyi István angliai élményeinek köszönhetjük például lóversenysport magyarországi meghonosítását, de ugyanígy ennek köszönhető az evezősport, vagyis ahogy akkor hívták: a csolnakászás beindulása is. A Hajós Egylet 1841-ben alakult meg Pest-Budán, az egy évvel később megrendezett evezősversenyen a Lánchíd építésén dolgozó magyar, angol munkások és olasz utászkatonák markolták a lapátokat. A szabadságharc és az azt követő nehéz évtizedek elsorvasztották a dunai vízi életet is, és csak az 1860-as években indult újra a Budapesti Hajós Egylet vagy Csolnakász Társulat megalapításával – tudjuk meg a Budapest című folyóirat egyik régebbi számából.

Az egylet tagjai olyan fővárosi „sportsmanek” voltak az 1861-es Vadász- és Versenylap szerint, „kik idejüknek a közügy által le nem foglalt egy részét szabad ég alatti sporttal, jelesül a közelgő évszaknak éppen megfelelő csolnakászattal óhajtják tölteni s

a szőke Duna hullámain kormányrudat, evezőt és vitorlát feszítve, e test- és egészségedző gyakorlattal szereznek új erőt, új kedvet a munkához.

1863-tól már versenyeket is rendeztek, és ez a hagyomány a második világháborúig fennmaradt. Nagy társasági esemény és sokat emlegetett látványosság volt egy-egy ilyen nyaranta megrendezett regatta.

Az úri közönség zászlóval díszített gőzösökről, bérelhető páholyból élvezte a parádét, mások pedig a különféle egyletek, gőzhajózási társulatok vízre bocsátott csónakjairól. De ott voltak a regattán külön versenykategóriát kapott halászok, révészek és molnárok is ladikjaikkal. A több tízezres tömeg persze csak a pesti és budai partról figyelt, a merészek a házak tetőiről, sőt kémények mellől. Az első regattákon három-négy egylet indult, akik az előírás szerint egyforma, Angliában készült csónakjaikkal „több hét óta idomították magukat a küzdésre, hogy megszerezzék a győzelem babérját.” A versenyekkel nem volt vége a fővárost megmozgató eseménynek, az csak éjjel ért véget a Margitszigeten, „ nagyszerű tűzijátékkal és fényes tánczvigalommal.” A versenyeken és a mulatságon Ferenc József is részt vett, ha tehette.

A sokáig elmaradó Dunai Regattát 2013-ban indította újra az Antall József Tudásközpont.

Pajzán öregurak bérelték a rakparti ablakokat

Az első dunai uszoda a szervezett evezősportnál is korábbi: állítólag a napóleoni háború után építették az elsőt, hogy a katonákat úszni tanítsák. A pesti oldalon, a Lánchíd tájékán 1817-ben bocsátották vízre azt a tutajok övezte, húsz méter hosszú faépítményt, ahol a katonák mellett a civilek is úszóleckét vehettek. 

A mai Batthyány téren is nyílt egy hamarosan, és működött csaknem az első világháborúig. Sőt, fennmaradt fotók szerint az 1930-1940-es évekig több Duna-fürdő működött a főváros kezelésében.

A Budapest folyóirat közölt egy érdekes visszaemlékezést az 1930-as évekből: „a Ferenc József (ma Belgrád) rakpart mellett volt a női és férfi Duna-uszoda. Áprilisban egy vontatóhajó kihúzta a téli kikötőből a zöldre mázolt, barakkszerű kabinsort, ezekből állt össze a két, ötven-ötven méter hosszúságú húsz méter széles uszoda. Hamarosan megjelentek a korai napozók, a női uszodában egyesek merészen, fürdőruha nélkül. A rakparti házak emeleti ablakaiból pajzán öregurak látcsővel gyönyörködtek a panorámában.

Úgy hírlett, hogy többen – tisztes összegekért – bérbe adták ablakaikat a kukucskálóknak.

Később a női uszodát – lehet, hogy a vének miatt – áthelyezték a budai oldalra, a Gellérthegy alá. [...] A Duna-uszoda vize mindig friss volt, néha túl friss, de önbizalmat adott a gyengébb úszóknak is, mert a víz sodrával haladva pillanatok alatt leúsztuk az ötven métert. Ár ellen úszni nem lehetett, a kabinsorok előtt szaladtunk vissza, hogy újból belevessük magunkat a hideg vízbe.”

A Duna-uszodák egyfajta újjáélesztési kísérlete volt, amikor 2009-ben az Erzsébet híd pesti hídfőjénél megnyílt Budapest első nyári uszálystrandja. Azonban ezzel nem sikerült feltámasztani az egykori legendás Duna-uszodákat.

Szabadevezősök, csónakházak

Az evezőssport előbb említett sportsmenjei kezdetben az arisztokraták közül kerültek ki. Azonban a századfordulón az egyszerű pesti polgárokat is beszippantotta a sportszenvedély, akár éppen a túraevezés formájában. Az evezőssport népszerűségét mutatja, hogy az 1932-es hivatalos hajólajstromban több, mint tizenötezer rendszámozott evezőcsónak szerepelt, és hétvégenként tízezrével szálltak vízre a „szabadevezősök.”

Ahogy Elekes Attila írja összefoglalásában, szabadevezős vagy túraevezős, vándorevezős, vadevezős volt az az evezős, aki nem tartozott semmilyen klub kötelékébe, saját csónakján járta a vizet, és nem annyira a versenyzés, inkább az élmény miatt evezett. Aztán az érdekérvényesítés miatt mégis létrehozták saját egyesületüket, a Magyar Szabadevezősök Egyesületét 1927-ben. "Az egyesület célja az evezés tömegsporttá fejlesztése. Vízi üdülőházakat, viharházakat, csónakmegőrző állomásokat kíván tagjai részére létesíteni s mentőállomásokat állít föl."

Az evezős egyesületek első csónakházai a Margitsziget körül voltak. A Nemzeti Csónakda 1884-ben a Lánchíd budai hídfőjének közelében állt a vízen, később a Lukács fürdő mellett működött a Duna, Hunnia, Pannónia, Sirály csónakház. De sorolhatnánk az evezős egyesületeknek az Óbudai és az Újlaki rakpartnál, Újpestnél, a Népszigeten, Lágymányoson létrehozott parti vagy vízi csónakházaikat is.

A Római-part 1921-től települő csónakházai viszont az egyesületen kívüli túraevezősöket szolgálták. Nagy élet volt a háború előtt: „milyen romantikus volt egy-egy vasárnap este, sötétedés után a Dunán százával leereszkedő csónakok látványa: a sok imbolygó fény – lampion, viharlámpa –, mert kötelező volt a csónakok kivilágítása. Számos csónakban zene is szólt: harmonika, mandolin, gitár.”

Száz évvel az alapítás után már, a csaknem Békásmegyerig nyúló partszakaszon mintegy ezer üzemi csónakház, hétvégi üdülő és nyaraló volt.

Aki a Duna-parti házakra kíváncsi, az április 22-én és 23-án a Budapest100 keretében tudhat meg róluk többet. Aki megnézné, milyen ma egy evezős verseny fővárosban, az a Dunai Regattára látogasson ki május 6-án. Aki pedig még többet olvasna arról, milyen volt a régi Budapest, kövesse az Urbanistát a Facebookon!