Nincs még egy olyan hídja Budapestnek, amelyhez ennyi városi legenda kötődne. Van-e nyelve a hidat őrző oroszlánoknak? Öngyilkosságba kergették-e a rossznyelvű pestiek az oroszlánokat faragó szobrászt? A híd valóban az Alagútban éjszakázik vagy csak rossz időben tolja be a hídmester? Utánajártunk és megkérdeztük attól, aki ezer szállal kötődik a hídhoz: Fazekas János hídmestertől.

A Lánchíd őrzőjével hamarosan a Budapest100 látogatói is találkozhatnak az apró, 160 éve hídmesteri irodaként működő helyiségben április 22-én délelőtt. 

A hídmesterség valószínűleg egyidős a híddal, vagyis csaknem 170 éves. Fazekas János nagyapja volt az első hídmester a családban, méghozzá olyan, akinek

ugyanis a dédpapa dunai hajóskapitányként működött akkoriban. Aztán a hídmesterség generációról generációra szállt. Volt idő, amikor a nagypapa a Margit hídnál, a papa a Lánchídnál, a mi kalauzunk pedig fiatalon a Szabadsághídnál hídmesterkedett – szóval „az északi hidak a Fazekas család kezén” voltak. Bár Fazekas János tett egy rajzfilmstúdiót is érintő kitérőt, nem azért volt még a babysittere is hídmester (a Petőfi hídé), hogy végül ne térjen vissza a családi hagyományhoz: így lett 2013-ban a Lánchíd „gondnoka”.

A hídmesteri otthonban eltöltött gyermekkor nemcsak a hihetetlen kilátás miatt volt idilli, titkos kert tartozott a lakáshoz a Várhegy oldalában. A testvéreivel ismertek minden rejtett zugot, ösvényt és a hetvenes években együtt járták a Vár kis utcáit a gázlámpagyújtó emberrel.

Amíg más gyerek a csúszdát és a mászókát próbálgatta a játszótéren, ő többször megjárta a Lánchíd földalatti lehorgonyzókamráját is. A híd tetejére viszont Fazekas János is csak felnőtt fejjel jutott fel, hiába könyörgött apjának iskoláskorától kezdve. Most hídmesterként évente kétszer teszi meg az utat a Lánchídon.

A régi és az új Lánchíd

„Maga a kapuzat robusztus, a hossza, díszítése miatt mégis karcsúnak érezzük”– mondja a híd gazdája. „A kövei közé beépítettek valami csodát, sugározza a harmóniát és az erőt.” János szerint vannak hidak, amelyek arra valók, hogy a közlekedés minél több terhét vigyék a pilléreiken, és vannak azok, amelyek a „csoda” kategóriájába tartoznak, vagyis gyakorlati feladatot látnak el, mégis tele vannak költészettel. Amikor megépült, kitárt egy kaput, hogy Buda és Pest világvárossá fejlődhessen. De mit sem ért volna ez a kitárt kapu a hegy átfúrása, az Alagút nélkül.

A Lánchidat William Tierney Clark tervezte, az építést névrokona, Adam Clark felügyelte. Az Alagutat már ő tervezte, bejáratánál az 1857 óta itt működő hídmesteri irodával, különféle szolgálati helyiségekkel és a szolgálati lakással.

A régi, 1849-ben átadott Lánchídon a pályaszerkezetet fagerendák tartották, a korlát is fából volt, a gyalogjárót kátrány fedte. Valójában csak a láncszemek voltak acélból, a híd eredetileg 2100 tonnát nyomott. A századfordulón a megnövekedett forgalom és az elmúlt fél évszázad viszontagságai miatt ingataggá vált a pályaszerkezet, a szélben oldallengések voltak.

1914-ben már nem várhattak tovább a híd megerősítésével, közel két év alatt készült el az új, 5000 tonnás Lánchíd: súlyát a nagyobb, vastagabb láncszemek és a pályaszerkezet acéltartói növelték az eredeti többszörösére. Az átkelésért egészen 1919-ig hídpénzt kellett fizetni.

Hídnak lenni nem életbiztosítás háborús időkben, a Lánchíd már építésekor veszélybe került. Fazekas János Clark leveleit emlegeti, melyekben arról ír, hogy a harcok állásától függően hol az osztrákoktól, hol a magyaroktól kellett megvédenie munkáját – mindig fel akarta robbantani valamelyik áthaladó csapat.

A második világháború pusztítása a Lánchidat sem kerülte el. A felrobbantott híd egykori láncainak 70%-át újra tudták használni, miután a búvárok felhozták őket a Duna fenekéről. Ma is ezek tartják a hidat.

Az öngyilkosságba hajszoló nyelv legendája

"Nini, az oroszlánoknak nincs nyelvük!"– kiáltott fel egy suszterinas a hagyomány szerint a Lánchíd megnyitásakor. A felismerés kacagásba fordult és a szobrász, Marschalkó János szégyenében még aznap este a Dunába ugrott, természetesen a Lánchíd közepéről. Sokáig tartotta magát ez a városi legenda, noha a lőcsei születésű, bécsi akadémián végzett kőfaragó csak 1877-ben halt meg.

A közelgő Budapest100 hétvégénél nem is lehet jobb alkalom, hogy személyesen járjatok utána a nyelvkérdésnek. Fazekas János és az összes osztálytársa is ezt tette annak idején (egy hosszú létrán állva). Az „oroszlánszelídítő” hídmester azt mondja, közelről látni, hogy igenis van nyelve a kőből faragott állatnak.

Úgy tudja, Marschalkó azt ígérte, ha valaki hibát talál az oroszlánokban, hajlandó megfürdeni a Dunában – talán ebből kerekedett a Dunába ugrás legendája. De a vádak ellenére nem fürdött meg, hanem újságban válaszolt.

Legyen a feleségének akkora nyelve, mint az oroszlánnak!

– kívánta szelíden rosszakaróinak.

Az 1853 és 1857 között épült Alagút tette lehetővé, hogy a Várhegy megkerülése nélkül közlekedhessenek a városlakók és azt is, hogy a Lánchíd melletti, akkori nagy kikötőből a kirakott áru rövidebb úton juthasson el a Déli vasút teherpályaudvarához, onnan pedig vasúton a trieszti kikötőig és fordítva. De azért a pesti polgárok más funkciót is el tudtak képzelni az 1857-es Hölgyfutár szerint: „Mire való az Alagút? Hát arra, hogy ha esik az eső, betolják a Lánchidat!” És ez a tréfa egészen a közelmúltig élt. Nem is annyira rég, mikor még divatozott a telefonbetyárkodás, esős időben sokszor megcsörrent a hídmester telefonja: a városlakók érdeklődtek ilyenkor kedvesen, hogy vajon betolta-e már a hidat.

A Váralagút sárkánya

A pesti gyerekek azt is tudják, hogy nemcsak eső ellen véd az Alagút, hanem éjszakára is menedéke a Lánchídnak. Ameddig ki nem túrja Budapesti, az utolsó budapesti sárkány:

„Eleget kóborolt Budapesti, mire ezt a lakást megtalálta. Rótta az utcákat, nézte az ablakokat, olvasta a hirdetéseket, sehol semmi. Nem könnyű lakást találni Budapesten. Egy sárkánynak meg különösen nem. Gondolt a Népstadionra, de a foci sosem érdekelte, nem drukkolt egyik csapatnak se, a szabályokat is alig ismerte, hát akkor meg minek?” Végül az Alagútban találta meg álmai otthonát. „Hohó! Hohohohó! Hiszen ez az! Éppen ez az, ami kell nekem! Hosszú, és nem lakik benne senki! Biztos volt a dolgában. Tudta, hogy ő az utolsó budapesti sárkány, és ki más lakna az Alagútban? Azonnal beköltözött, és micsoda szerencse, éppen belefért! [...] Még maradt is hely.” (Mosonyi Aliz: Mesék Budapestről, 1996)

A holnapi Lánchíd-program csak egy a hétvége sok izgalmas, különleges programja közül, ahol a városlakók a budai és a pesti oldalon az Árpád hídtól a Rákóczi hídig ismerkedhetnek intézmények, iskolák, templomok történetével, a bérházak egykori és mostani lakóinak életével. A Budapest100 részletes programfüzetébe itt lapozhattok bele.

A borítóképen Klösz György 1900-as felvétele látható ( Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.06.011).

Többet akarsz tudni Budapest titkairól? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!