A Fortepan olyan, mint a régi Verseny utcai ócskapiac: tele meglepő és váratlan kinccsel, sosem tudod, mire bukkansz. A fenti fotó például egy ritka várostörténeti pillanatot kapott el, egyetlen képbe sűríti a születő, modern Budapestet és az egykor vidékies várost. A nemrég épült többemeletes bérpaloták szorításában palánkkal körbevett földszintes házikó és toldozott-foldozott műhely áll, a régebbi városszerkezet utolsó hírmondója. A poros udvar és a méretes fa különös, hátrahagyott sziget a Nagykörút közelében, ahol már régóta villamos csenget. Tudod már, hol járunk? A Gutenberg téren, 1914 körül.

A Gutenberg tér és krónikása

A tér akkoriban még Főherceg Sándor nevét viselte, ahogy a házikó mögötti utca is (ma Bródy Sándor utca). A Mária utcán, ahol meglepően sok ember korzózik épp, egészen a Scitovszky (ma Lőrinc pap) térig látni. Az elegáns polgári lakásokat és hónapos szobákat rejtő nyurga bérházakon kívül már állt a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező Egyletének székháza, vagyis a Vágó testvérek tervei szerint épült Gutenberg-otthon (1907) és az Országos Rabbiképző Intézet (1877) is.

Ha nem lett volna a térnek és régi, megkopott, itt felejtett környékének krónikása, itt akár véget is érne a cikk. De volt egy nagyvárosba szakadt úrfi, aki ugyan csak két évig lakott a Józsefvárosban, mégis rengeteget és részletesen írt arról az átmeneti korszakról, amelyet a fotográfus is elkapott.

Krúdy Gyula (1878–1933) 1896-ban kevés pénzzel, sárga kabátban és elszántan érkezett Budapestre, hogy „utat és megélhetést vágjon magának az idegen nagyvárosban”. Első hónapos szobája a Sándor tér közelében, a Gyöngytyúk (ma Gyulai Pál) utca sarkán volt.

Krúdy akkor élt itt, mikor „mindenki a Józsefvárosban lakott, és minden a Józsefvárosban történt”. Több írásában felbukkan a Sándor tér, sőt, egy téli este leírásakor a fotón szereplő kerítés és köztéri gázvilágítás is:

„A palánk mellett mind ritkábban hallatszott a polgárok lábainak csoszogása, botjának kopogása; mind ritkábban kívántak egymásnak jó éjszakát azon a reszkető hangon, amely örök búcsúzásnak is képzelhető. Gyász borult a térre. A sötétségben bizonyosan elszökdöstek az utcai lámpások, ha volt eszük.”

A roskatag épületben lehetett az a pálinkamérés is, amely a vidéki fiút a nagyváros és az irodalom rejtelmeibe bevezető Náray Iván (írói néven Benedek Aladár) törzshelye volt:

„... a legkorábban nyíló pesti pálinkásboltban, a Sándor téren két boglyas, sűrűhajú, éjszemű zsidókisasszonnyal, a pálinkamérő leányaival szolgáltatta ki magát, és hálából felolvasá verseit, az örökzöldet, mindig messzire tartotta magától a könyvecskét, mert szemüveget csak férfitársaságban vett elő, akkor sem szívesen.”

Krúdynak becsületszavát kellett adnia, hogy hallgat a boglyas Braun kisasszonyok létezéséről.

1914 körül az egyik palánkra ragasztott plakát Németh Sándor Vas megyei kifőzését hirdeti, sajnos a hivatalnokoknak, szegény diákoknak szóló menüt semmilyen nagyítással sem sikerült rekonstruálni. Az egykor három cím (Főherceg Sándor tér 2., Főherceg Sándor utca 48. és Kőfaragó utca 17. sz.) alatt szereplő helyről nem könnyű kideríteni, hány- és miféle egység működött benne és pontosan mikor. Az biztos, hogy a műhely 1870-ben már állt és az is, hogy 1911-ben a Budapesti Hirlapban ezen a címen hirdettek jó forgalmú fűszerüzletet, pálinkamérést trafikkal, igen csinos házzal együtt, melyet „más vállalat miatt kedvező feltételek mellett” árult a tulajdonos.

Az új bérházak ölelése azonban egy idő után halálosnak bizonyult és a kis ház, a műhely és a kézikocsik parkolójának használt udvar (a Sándor téri gyerekek játszóhelye) helyén ma sokemeletes, robusztus bérház áll. Építtetője a századfordulós Budapest egyik legendás különce, Lovag Freystadtler Jenő pasa volt, akit Krúdy is többször emlegetett írásaiban.

Ma az apró játszótér miatt meglehetősen hangos a tér élete. De nem volt ez mindig így. Krúdy értékelése szerinttömény kisvárosi unalom lengte be, a „tér jelentéktelensége miatt tán még sohasem adtak egymásnak találkozót az erre való emberek.”

Zegek és zúgok a Józsefvárosban

Krúdy első budapesti hónaposszobája a Gyöngytyúk (Gyulai Pál) utca 13. második emeletén volt. A sarokház akkori legnevesebb „lakója” kétségkívül a Vadász- és Versenylap volt, melynek szerkesztősége és fogadóirodája működött itt. Amikor 1926-ban a Szinházi Élet megkereste a népszerű író egykori lakását, a házban már senki sem emlékezett rá, a régi szobában két szerelőmunkás lakott.

A fiatal Krúdy innen az „ábrándos Zerge utcába” költözött, egy halott nő miatt. A mai Horánszky utcában lakott ugyanis Petőfiné Szendrey Júlia, miután különköltözött második férjétől, Horvát Árpádtól. A lakásadó asszonyság két fontos adottságot emelt ki, mikor megmutatta a bérleményt:

a szobában egykor Petőfi Júlia lakott. A kocsma pedig mindjárt a szomszédban van, és ott olcsón lehet kosztot kapni.

Krúdy nem is tétovázott tovább.

A nyíregyházi fiatalember, bár mindennél büszkébb volt rá, hogy ugyanazt a léghuzamot élvezheti, mint Szendrey Júlia, nem sokat tartózkodott otthon. Szorgalmasan látogatta a környékbeli olcsó kiskocsmákat, gyűjtötte az anyagot az életművéhez. Kedvence a Reviczky (ma Mikszáth Kálmán) téri Ivkoff-féle bormérés volt. Nemcsak neki, az öreg Szmetenának is. Ebben csak az a különös, hogy utóbbi kísértetként itta meg minden éjjel az udvari ablakba bekészített borát.

Bár Krúdy 1899-ben a Király utcába költözött, a józsefvárosi hónapos szobákban eltöltött éveit és a környékbeli bolyongásait átörökölte több regényalakja is. A zegek és zúgok ezekben a történetekben ugyanolyan süllyedés előtti pillanataikban bukkannak fel, mint a Fortepan-fotón.

Érdekel a régi Pest? Kövesd az Urbanistát a Facebookon!