Fél év alatt az aktuális Orbán-kormánynak bőven volt ideje hibát hibára halmozni. Ezek közül sokra van mentség. Tudjuk, milyen állapotban lévő országot örököltek meg. Tudjuk, hogy nagy csoda Kelet-Európában nincs. Hogy csak az nem hibázik, aki nem is próbálkozik. És ha még nem is értett egyet az ember az intézkedések egy részével, a legtöbben lehetett azért érezni, hogy ha nem is az ész, de legalább a jó szándék vezeti. Orbán Viktor úgynevezett keleti fordulatára viszont nincs semmilyen mentség.

“A mostani válság nemcsak gazdasági, hanem egy egész világrend válsága, a Nyugat hanyatik, a pénzkapitalizmus megbukott.  Ezért újra kell értékelnünk a helyünket a világban. Nem elég a piac, morális alapokra is szükség van, a munka becsületének visszaszerzésére, az állam fokozott szerepére. Nyugati orientációnkat megtartva a Kelet, elsősorban Kína felé kell fordulnunk.” Az idézet nem pontos, de nagyjából hűen adja vissza azt, amit a magyar miniszterelnök már egy ideje hangoztat, az utóbbi hetekben pedig szinte hangosan kiabál.

Ritka, hogy egy politikus gondolatmenete minden egyes elemében téves legyen, most azonban erről van szó. Orbán kiindulópontja, érvei és konkluzíója is teljesen hamis, ráadásul olyan súlyos belső ellentmondások is vannak benne, hogy gondolatmenetnek is csak komoly jóindulattal nevezhető.

Vámbéry Ármin: A magyarok eredete

A dolgokat mindjárt a végén megragadva először azt tekintsük át, hogy miért lépett erre a különös útra Orbán Viktor. Az ő értelmezésében azért, mert – ahogy ezt mostanában egyre gyakrabban hangoztatja – mi mutatjuk az utat Európának. Valójában nem erről van szó, és a megoldáshoz érdemes Magyari Péter cikkét átfutni, amelyben világosan megmutatja, hogy Orbán valójában csak Nicolas Sarkozy francia elnököt visszhangozza, amikor erősödő keleti szélről, valamint annak európai vitorlába fogásáról beszél.

Sarkozy szintén nem azért beszél Kínáról, mert meglátott valamit, amit Európban más még nem, csak a mindenkori francia elnök most már évtizedek óta szeret a világpolitika alakítójnak szerepében tetszelegni. Nem mintha valóban az lenne, a valódi világbirodalommal soha nem rendelkező Franciaország mára már csak Afrika legkínosabb szegleteiben bír valóban meghatározó befolyással, hogy aztán magyarázkodhasson, amikor mindenféle sötét diktátorok párizsi bankokban mossák tisztára a zsebre tett állami vagyont. A francia nyelv megszűnt az európai értelmiség lingua francája lenni, az angolszász kultúra hegemóniája kikezdhetetlen, és ma már nem is kérdés, hogy a franciák az EU-n belül is csak másodhegedűsök lehetnek a mindig gyanakodva figyelt németek mögött.

Sarkozy ezért szeret úgy csinálni, mint akinek hatalma van, aki még mindig utat tud mutatni nem csak népének, de a teljes nyugati világnak. Orbánnak pedig éppen ezért oly’ kedvesek Sarkozy szavai. A hatalomért ennyire rajongó ember számára frusztráló lehet nyolc év ellenzékiség után ismét szembesülni azzal, amit persze értelmes emberként mindig tudott: egy magyar miniszterelnök szava és akarata nemcsak Európában lábjegyzet, hanem még saját hazájában sem egészen meghatárózó.

Magyarország apró, minden szempontból nyitott gazdaságú ország, amely nem hogy más országokkal, de a nagyobb globális célcsoportokkal is bajosan tud szembehelyezkedni. Ezt lehet nem szeretni, ám ettől még tény marad. Magyarország ennek – vagy bármely – világrendnek soha nem lesz meghatározó szereplője, és akkor cselekszik helyesen, ha a nagyokat figyelve ügyesen és időben lép, minél hatékonyabban a maga javára fordítva az aktuális helyzetet. Pózolni, nagyokat megfejteni nem tilos – bár ilyen fontos pozícióban nem is áll valami jól. De ilyenkor is ügyelni kellene arra, hogy értelmes gondolatok hagyják el a szánkat.

Kőrösi Csoma Sándor nyomában

Orbán Viktor érvrendszerének kiindulópontja az, hogy a gazdasági válság sokkal több annál, mint amit a neve jelez: egy egész világrendnek, a liberális kapitalizmusnak fellegzett most be. Ilyen bátor kijelentésekre Orbánnál sokkal képzettebb szakemberek sem ragadtatják magukat, és a magyar miniszterelnök is jobban tenné, ha inkább arra szorítkozna, amiben mindenki egyetért. Tehát hogy a Kelet, Kína, a BRIC-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína), Ázsia, vagy akárminek is nevezzük, ami nem a Nyugat, az jön fel, és reális esélye van annak, hogy hamarosan leelőzze azt, ami viszont Nyugat. Mármint gazdaságilag megelőzze, ennek lentebb komoly jelentősége lesz.

Ha Orbán megállapodna ennyinél, és levonná a teljesen logikus következtetést, hogy a világ feljövőben lévő országaival szorosabbra kell fűzni a gazdasági kapcsolatokat, ahogy azt a Béketábor sajtója mondta, majd minden erejével azon lenne, hogy tényleg szorosabbra fűzzük azokat a kapcsolatokat, csak megtapsolni lehetne előrelátását, szorgalmát, államférfiságát. Ő azonban ragaszkodik a nagy megfejtésekhez meg az ijesztően ideologikus mázhoz, és ezzel mindent elront.

Julianus barát és a napkelet felfedezése

Orbán gondolatmenetének legsúlyosabb ellentmondása, hogy miközben a pénz hatalmának megtöréséről beszél, egyúttal azt is mondja, hogy Kína felé kell fordulni, mert ott van a pénz. Ez olyan súlyos logikai bukfenc, hogy az ember nem is érti, mi vakíthatta el Orbán Viktort annyira, hogy ne tűnjön fel neki. Talán ha nem eleve a Nyugat alkonyából indul ki, nem bonyolódik bele reménytelenül kifacsart érveibe és következtetéseibe.

Persze hogy a nyugati gazdasági előny elpárologni látszik, ez azonban csak olyan ember fejében jelenthet teljes civilizációs összeomlást, aki tényleg mindennél többre tartja a pénz hatalmát. Különös módon Orbán kormánya Szőcs Gézától Hoffmann Rózsáig tele van olyan szereplőkkel, akik tudják, hogy a pénznél vannak fontosabb dolgok a világban, ám a miniszterelnök talán nem bízik bennük eléggé, hiszen ebben a lényeges kérdésben nem nagyon hallgat rájuk.

Hiába előzi meg Kína akár Amerikát is, az nem fogja jelenteni egyben a nyugati civilizácó végét. Hiszen az nem csak gazdasági lábakon áll. A pénznek nincs nagy szerepe a Biblia alapigazságaiban, sem a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség eszméjében, de még az Isten-Haza-Család szentháromságban sem. Eszköz csupán, illetve sokak számára cél, ám attól, hogy kevesebb van belőle, még nem rendülnek meg semmilyen civilizációs alapok. Ezek az alapok, a gondolati és cselekvési szabadság, a tudomány, az együttélés elemi szabályai ugyanis szemben a korábban valóban összedőlt rendszerek alapjaival – igazságok.

Azt sem árt közbevetni, hogy senki sem állíthatja bizonyossággal, hogy kevesebb lesz nyugaton a pénz és a prosperitás. A fejlődés és gyarapodás lassul, az eladósodás és a munkanélküliség a Nyugat sok szegletében valóban komoly gondot jelent, de elszegényedésnek, civilizációs megrendülésnek nyoma sincs.

A magyarok túlnyomó többsége éppen ezért nagyon helyesen gondolja, hogy nem Sanghajban, hanem csak Grazban lenne jó élni. Dehogy akarják ők “újraértékelni helyünket a világban”. Ha pedig valóban tudnák, hogy mi a különbség Graz és Sanghaj között, akkor még inkább így gondolnák. A világban jártasságot természetesen mindenkitől nem lehet elvárni, egy miniszterelnöknek viszont nem ártana tájékozódnia az úticélról, mielőtt egy komplett országot odairányít.

Stein Aurél: Ázsia halott szívében

Azt még csak lenyeli az ember, hogy Orbán Viktor valójában persze, hogy a pénzt tartja mindennél fontosabbnak, csak ezt nem meri bevallani a szemérmes és irigy magyar választópolgárok előtt. De hogy piac helyett morális alapokról, és a munka becsületének visszaszerzéséről beszél, miközben Kínához szeretne közeledni, azon még egészen felületes külpolitikai ismeretekkel is csak hüledezni lehet.

Odáig világos, hogy az Orbánban mindig ott bujkáló népies-balos kuruzsló-közgazdász nem hisz az olyan elvont dolgokban, mint a tőzsde, és a spekulánsoktól, bankároktól a közérthetőbb szakmák képviselőinek kezébe adná vissza a munkát, hiszen becsületes kezeik eleve csak nekik lehetnek. De hogy ehhez hogy lehetne köze Kínának, az országnak, ahol a harmadik világot leszámítva a legkevesebb a munka becsülete, az megfejthetetlen.

Az ember nem tud másra gondolni, mint hogy az az Orbán Viktor, akinek komoly szerepe volt a szocialista diktatúrát lebontó demokratikus ellenzékben, mára akkorát fordult, hogy elfelejtette annak legalapvetőbb hazugságát. Nevezetesen hogy míg a kapitalizmus kizsákmányolásra épül, a szovjet rendszer nem, hiszen ott munkás, paraszt és értelmiségi együtt mosolyogva vette birtokba a termelőeszközöket, majd aratta le munkája gyümölcsét.

Kína persze ma már magáról sem nagyon állítja, hogy kommunista diktatúra lenne – egyszerűen csak diktatúra. Ennek megfelelően úgy veszi semmibe a munka becsületét, ahogy azt diktatúrákban illik. Kínában szinte havonta van egy olyan bányaomlás, mint amilyenre most Chilében fél évig figyelt a világ. Nincsenek valódi szakszervezetek, a morgolódni merészelő próbáló munkásoknak és parasztoknak súlyos következményekkel kell szembenézniük. Még a nyugati cégeknek beszállító üzemekben is rendszeresen a végkimerülésig, vagy akár az öngyilkosságig hajszolják a munkásokat, sok helyi gyárban nyilván ennél is rosszabb a helyzet. Nincsen becsülete semminek, nincsenek “morális alapok”, csak az az átkozott pénzkapitalizmus.

Ez a hirtelen feltámadt Kína-mánia különösen rosszul jön ki most, amikor Magyarország még mindig újkori történelme legsúlyosabb környezeti katasztrófájának nyomait igyekszik összetakarítani. Kínában ugyanis a munkánál már csak a természetnek van kevesebb becsülete, az átlagos kínai nagyvárosban néha hetekig nem látni a Napot a szmog mögül, a talaj az országban számtalan helyen évtizedeken át lesz teljesen terméktelen a belé szivárgó mérgező anyagoknak köszönhetően.

Germanus Gyula: Kelet fényei felé

Abban van igazsága Orbán Viktornak, hogy a nyugati “pénzkapitalizmus” nincs jól ellátva erkölcsi tartással. Az amerikai kormány külpolitikájától, a válságban is önmaguknak jutalmat osztó befektetési bankároktól számtalan példával lehetne ezt illusztrálni annak függvényében, hogy populizmusban meddig kívánunk elmenni. Na de e helyett ajánlani Kínát alternatívának azért mégiscsak arcpirító.

Azt a Kínát, amely nem csak saját állampolgárai közül nyom el százmilliókat, hanem olyan undorító rezsimeket tart életben, mint az észak-koreai vagy az éppen most választásokat csaló mianmari. Amelyik az utóbbi években szépen csendben Afrika méretes darabjait vásárolta fel, egyetlen egyszer sem szót emelve az ott uralkodó mocskos diktatúrák viselt dolgai ellen.

Hogy gondolja egyáltalán a bizniszt ezekkel a kínaiakkal Orbán? Számukra piacként észrevehetetlenek vagyunk, és abban is túlzás lenne reménykedni, hogy ők valaha bármiben ránk legyenek utalva, mint sok afrikai ország nemesfém-készletére.  Remek lenne, ha kínai gyárak tömkelegei települnének Magyarországra, csak hát ha valamire nincs szüksége Kínának, az a munkaerő.

Néhány céget ide lehet hozni, csak majd aztán figyeljünk a munkavédelmi előírások betartására, nehogy a Sanghajból meg Csunkingból érkező igazgatók ne adjanak olyan sokat a munka becsületére. Már ha egyáltalán befektetnének egy olyan országban, ahol bármikor négy évnyi válságadót sóznak a nyakukba. Miért van itt szükség bármi másra, mint a már említett gazdasági kapcsolatok szintén említett szorosabbra fűzésére?

---

Nagy áldás egy ilyen kis országnak, ha energikus, ötletekkel teli, nagy munkabírású miniszterelnöke van. És az sem árt, ha ez a miniszterelnök egyszerre csak egyet próbál előre lépni a tornasorban, nem mindjárt az elejére szaladva kezdi el megmondani a többieknek, hogy egyrészt mi a pálya, másrészt merre menjen mindenki tovább. Kínát persze úgysem érdekli, miről álmdodik egy magyar miniszterelnök, de ettől még oda lehetne figyelni a logikus gondolkodásra és az értelmes jövőképre.