Mit tudtunk meg eddig a Wikileaks-botrányból? Először is hogy a világ vezető szuperhatalma lényegesen rosszabb gazdája titkainak, mint azt bárki valaha is elképzelte. Nem létfontosságú, de rendkívül érzékeny adatokat tárolnak úgy, hogy azokhoz több millió ember fér hozzá, és lophatja el, ha éppen ahhoz van kedve. Mint ahogy ahhoz volt kedve egy Bagdadban állomásozó kiskatonának, aki mindössze azzal álcázta magát sok százezer bizalmas dokumentum lemásolása közben, hogy Lady Gaga-slágereket dúdolt.

Megtudtunk néhány rendkívül szórakoztató, ám teljesen súlytalan pletykát. Például hogy Andrew angol herceg akkora tuskó, mint az apja, és készségesen gyalázza nyilvánosan saját hazáját és annak szövetségeseit. Akár egy kirgizisztáni hotelben is. Vagy hogy az amerikaiak mindenféle közel-keleti csatlósai ovis kisgyerekként veszekszenek azon, hogy ki férjen hozzá először apuci legújabb fegyvereihez. Hogy Hillary Clinton szerint Cristina Kirchner argentin elnök asszony talán gyagyás, Kadhafi líbiai diktátor egy hipochonder primadonna, Guido Westervelle német külügyminiszter pedig egy súlytalan pojáca.

Megtudtunk néhány érdekességet a világ országainak belső és egymás közti működéséről. Ezek közt voltak olyanok, amiket azért már lehetett sejteni, például hogy a szaúdiak még Izraelnél is szívesebben lőnék szét Iránt, vagy hogy az amerikaiak egyre idegesebbek Pakisztán atomügyei miatt. És voltak olyanok is, amik a legtöbbeket meglepetésként értek. Például hogy a kínaiaknak már nagyon elegük van Észak-Koreából, vagy hogy a Bank of England elnöke szerint a jelenlegi brit miniszterelnök egy nagy nulla.

Megtudtuk azt is, hogy a világ legbefolyásosabb diplomáciai szervezete – hiába kap buta vagy akár aljas utasításokat vezetőitől – okos és ügyes emberek gyülekezete. Az amerikai külképviseleti és külügyminisztériumi alkalmazottak által írt jelentések közül sok nemcsak okos, hanem még szórakoztató és őszinte olvasmány is. Van bennük minden kaukázusi esküvők színes leírásától Silvio Berlusconi viselt dolgainak gúnyos, ám pontos lajstromozásáig.

A dokumentumok – amelyeknek csak elenyészően kis részéhez férhet még ma hozzá a nagyközönség – nagyon érdekesek diplomáciai szakértők, majdani történészek és sokszor még az egyszeri újságolvasó számára is. Nagy titok nincs bennük, azokat azért az amerikiaiak is több lakat alatt tartják.

Nyilvánosságra hozataluk természetesen nem veszélyezteti amerikai életek tömkelegét, ahogy most azt a Wikileaks ellen ágáló mindenféle, elsősorban amerikai politikusok állítják. Néhány szép karrier azért derékba fog törni, az amerikai kollégáknak túl sokat eláruló kínai vagy kenyai diplomatákra pedig nehéz napok várnak, de annak alapján, ami eddig kiderült a papírokból, ennél nagyobb felfordulásra nem kell számítani.

A mi szempontunkból érdekes még az a 2006 márciusa és 2010 februárja között keletkezett 734 dokumentum is, amelyek a budapesti nagykövetségről kerültek a Wikileaks birtokába. A magyar sajtó joggal várja lélegzetvisszafojtva nyilvánosságra kerülésüket, hiszen amit a többi hasonlóan kis jelentőségű országból érkezett jelentésből le lehetett szűrni, annak alapján ezek a dokumentumok is tele lehetnek az amerikaiak sommás véleményével a magyar politikai és gazdasági elit viselt dolgairól.

A csámcsogás és a gúnyos kacajok mellett – mert a néhány valóban újdonságként ható dokumentumon kívül itt valóban csak csámcsogni lehet – érdekes figyelni a Wikileaks-szivárogtatás egyéb nüanszait. Például hogy a világnak pont az az öt jelentős újságja tartja ezt rendkívüli jelentőségű eseménynek, amelyik hozzáférést kapott az adathalmazhoz, míg a többi szerint semmiségről, felelőtlenségről, hazaárulásról és egyéb gaztettekről van szó.

Érdekes és egyben lehangoló az is, hogy a Wikileaks előző nagy dobása, amely az Irakot megszálló amerikai csapatok belső feljegyzéseit hozta nyilvánosságra, mennyivel kisebb vihart kavart, mint ez a mostani akció. Hiszen most azt lehet megtudni, miről beszélnek a hatalmasok, emírek és hercegek a vacsoraasztalnál, akkor meg csak annyi volt hosszasan részletezve, hogy hol és mikor hány ezer szegény iraki civil halt meg. Ezen érdemes lenne elgondolkoznia mind a Wikileaksnek, mind a weboldalt és annak főnökét istenítő rajongóknak.

Nem mintha az ausztrál Julian Assange vagy a benne messiást látók törődnének az ilyen apró részletekkel. Már-már mulatságos látni, ahogy az elsősorban a nyugati álszentséget, a mainstream médiát és mindenek előtt az Egyesült Államok vezetését kikezdeni próbálók hogyan használják ugyanazokat az érveket, mint a világban valóban számtalan gazságot elkövető előző amerikai kormányzat.

Ahogy Bush, Dick Cheney és a többiek meg voltak győződve arról, hogy csakis egyetlen üdvözítő megoldás van az egész világ számára, amely egyformán működik Washingtontól Kabulig, ugyanúgy vannak meggyőződve most önnön magasztos igazukról a Wikileaks-pártiak. A republikánusok azt képzelték, hogy a demokrácia a gyógyír a világ összes bajára, Assange-ék meg ugyanezt hiszik egy másik hasonlóan jól csengő szóról, a transzparenciáról.

Think tankek kényelmes karosszékeiből megpróbálni ráhúzni a hazai megoldást afgán tartományi választásokra pont olyan szánalmas, mint számítógépek mögül papolni arról, hogy miként is kellene kommunikálnia egymással Kínának és Észak-Koreának. Szerencsére a világ sokszínűbb annál, hogy egy kaptafára lehessen felhúzni, és az uniformizálással próbálkozók a keresztény hittérítőktől a cyberevangelistákig nem lettek sokkal szimpatikusabbak. Nem egészen fair Assange viselt dolgaiban és magánéletében turkálni, de annyi a piszkos folt a múltjában, hogy inkább Dick Cheneytől vásárolna használt autót az ember, mint a megalomán ausztráltól.

Természetesen a mostani balhé kapcsán sok dolgon el kell gondolkodni, sok dolgot máshogy kell csinálni. Az amerikaiak például máris elkezdték újraszervezni diplomáciai adatforgalmuk biztonságát. Az is jogos felvetés, hogy a nyugati sajtó kormányokkal smúzolás helyett sokszor jobban tenné, ha keményen nyomozna, és megírna témákat. Kadhafi meg próbáljon meg leszokni a botoxkezelésekről, mert most már tényleg mindenki hangosan röhög a fején.

Julian Assange már bejelentette, hogy a Wikileaks következő nagy dobása egy nagy amerikai bank belső levelezésének nyilvánosságra hozatala lesz. Meglehetősen populista döntés ilyen széles körben gyűlölt kis halakkal packázni orosz vagy kínai államtitkok megszerzése helyett, de hát lelke rajta.

Azt viszont nem ártana a Wikileaksnek és rajongóinak eldönteniük, hogy ha magáncégek titkai is szabad prédának számítanak, akkor pontosan hol kellene megállni. Vagy a bankokat lehet támadni, mert az amerikai kormány adófizetők pénzéből mentette meg őket tavaly? Mehet fel az internetre a sarki kisbolt könyvelése és a pénztáros fizetése is, csak mert az amerikai (vagy a magyar) kormány segítette a vállalkozás beindítását? És a munkanélküli napi bevásárlólistája, csak mert segélyt kap közpénzből? Hol lesz a határ? Mert valahol lennie kell, és nagyon jó lenne, ha ennek eldöntésében a világot teljesen egyszínűen látók nem vehetnének részt.