A Fidesz tavalyelőtt kapott egy történelmi esélyt arra, hogy helyrehozza a ’89-es alkotmányozás hiányosságait. Senkiben ne legyen kétség: 2010. tavaszának tektonikus változásai mögött ott munkált az elmúlt húsz év minden csalódása.

Hiszen hiába minden hozsanna a jogállami forradalomról, ha sokmillió honfitársunk azt az alapélményt hurcolja magával, hogy a jogállam nem volt képes meggátolni a tömeges elszegényedést, a közösségi javak ellenőrizetlen széthordását, a természeti erőforrások felélését, a politikai korrupció intézményesülését, 2006. forró őszén pedig nem volt képes kikényszeríteni egy minden morális legitimitását elveszített kormány távozását. Az Alkotmánybíróság első elnöke, Sólyom László ezzel együtt úgy véli, a rendszerváltás nagy erkölcsi adósságai nem az Alkotmányon múltak. A kétharmados többség mindenesetre a hiányosságok közül semmit sem pótolt, de kitartó és szívós munkával felszámolta az alkotmányosságot (és nem mellékesen a szociális jogállamot). Az alkotmányosság léte ugyanis nem attól függ , hogy létezik-e egy „alaptörvénynek” és/vagy „alkotmánynak” nevezett dokumentum, amelyet aláírattak a regnáló államfővel.

Sólyom az elmúlt húsz évben – különböző minőségében – rendre megerősítette, hogy az Alkotmány határozott értéktartalmat képvisel. Fenntartása óriási felelősség, amelynek viseléséhez jogi és érzelmi műveltség kell – figyelmeztette két évvel ezelőtt az uralkodásra készülő fideszeseket. Az Alkotmány tehát nem technokrata betűhalmaz, nem holt betű. Az alkotmányosság az időközben felmerülő súlyos dilemmák megoldásának nem gátja, hanem alapja – szólt a hiábavaló elnöki dörgedelem az Országgyűlés 2010. május 14-i nyitóülésén.

Az alkotmányosság felszívódását három – egymással összefüggő - tünet pontosan mutatja. Egy alkotmánynak szilárd erkölcsi rendet kell közvetítenie. Nem lehet aktuálpolitikai szándékoknak alárendelni: sokkal inkább az aktuálpolitikai szándékokat illik az alkotmányhoz igazítani. Már az alaptörvényben sikerült olyan hatalmi játékokat elrejteni, mint például a bírák nyugdíjkorhatárának rögzítése. Az alaptörvény szintjére emelt úgynevezett átmeneti törvény (amiben persze alig akad átmenetiség, rendelkezései jobbára az örökkévalóságnak szólnak) pedig egy igazi vegyeskereskedés. Minden megtalálható benne, az „Elkúrtuk-adótól” egészen az utódpárt megbélyegzéséig, ami 2011. utolsó heteiben a Legfőbb Megrendelőt leginkább foglalkoztatta. Csak éppen a koherens morális értékrend hiányzik belőle.

Egy alkotmányos demokráciában egyetlen szereplőnek, így a parlamentnek sincsen korlátlan hatalma. Nagyjából ettől különbözik a demokratikus hatalomgyakorlás az önkényuralomtól. Orbán Viktor és Lázár János viszont úgy gondolják, hogy a kétharmados parlamenti többség bármire feljogosít (akár bírói ítéletek felülbírálatára is: lásd semmisségi törvény). A fideszes centralizált demokráciában az önkormányzatoktól az egyházakon át a bíróságokig mindenki a kétharmados többségnek van alárendelve. Egy olyan kétharmados többségnek, ahol minden egzisztencia – a belső szabályzatok szerint – egyetlen személytől, a pártelnök- miniszterelnöktől függ. A hatalom működését alkotmányos elvek helyett egy, az első Orbán-kormány idejéből való mondás vezérli: az erő azért van, hogy éljünk vele.

Az alkotmányosság feltételezi a joguralom érvényesülését. Magyarán azt az „apróságot”, hogy egy alkotmányos demokráciában mindenki, így a törvényhozó is alá van vetve a jognak. Karácsony előtt az Alkotmánybíróság kimondta, hogy alkotmányellenes – és amúgy az Emberi Jogok Európai Egyezményébe is ütközik – a törvényes bíróhoz való jog korlátozása a nyári, úgynevezett gyorsító törvénycsomagban, hogy tudniillik Polt Péter és Handó Tünde tetszésük szerint terelgethetnek egyes ügyeket egyik bíróságról a másikra. Következő héten a nemzeti cinizmus rendszere az átmeneti törvényben alaptörvényi szintre emelte a megsemmisített rendelkezést. Így az amúgyis lebénított Alkotmánybíróság nem okoskodhat többé (Brüsszel, Strasbourg stb. pedig nem diktál).

Sólyom Lászlót valószínűleg elnökségének második éve döbbentette rá, hogy a társadalom elhúzódó morális válsága erodálhatja, kiüresítheti az alkotmányos demokráciát. A demokrácia és az alkotmányos jogállam működése nem korlátozódhat a jogszabályok betartására - ez volt az államfő első reakciója az „Elkúrtuk”-válságra. Később megerősítette, hogy demokrácia nem létezhet morális normák nélkül, és ha valaki a morális határokat, tudatosan, sőt büszkén átlépi, az nem maradhat következmények nélkül. Sólyomot őszintén felháborította a cinikus kitérés alapvető morális kérdések elől, továbbá az is, ahogyan az akkori hatalom a hazugság fogalmát jelentéséből kiforgatta és szétkente saját bűnét a megelőző tizenhat év politikájára. A mostani ciklust megnyitó beszédében így szólt a kétharmados többséghez: ”Különbnek kell lenni!”. Nem sikerült. Az „igazságbeszéddé” maszkírozott hazugságtól nyílegyenes út vezetett a nemzeti cinizmus rendszeréhez.

Sólyom elnöksége idején egy más típusú morális konfliktust is a közbeszéd részévé tett. A kilencvenes évek elején az újkapitalizmus kiépülése a modernizációt, a termelés növelését tekintette célnak, a lakossági várakozások pedig a fogyasztás növekedésére irányultak. Az elmúlt húsz év gyarapodása azonban – hívta fel a figyelmet a korábbi elnök * – három igazságossági konfliktust okozott. A növekedést olyan fogyasztási szokásokkal értük el, amelyek árát, a szennyezést, a természet kizsákmányolását a jövő nemzedékeknek kell megfizetniük (generációs igazságtalanság). Európa és általában a fejlett, illetve gyorsan fejlődő világ elsősorban a szegényebb országok számlájára fejlődik (globális igazságtalanság). A környezetpolitikának magába kell foglalnia a környezeti javak és terhek méltányos eloszlását is (környezeti igazságtalanság). Egyszer a környezeti etikáról szóló 2002-es velencei nyilatkozatot idézte: „Eddig olyan döntéseket hoztunk, olyan lépéseket tettünk és olyan értékrendet alakítottunk ki, amely eltávolít minket attól a világtól, amelyben élnünk kellene. Új megközelítés szükséges, valamint egy új kultúra, amelynek alapja a környezettel szembeni etikus viselkedés”.

A két erkölcsi probléma nem független egymástól. Ha a technokrata és populista hatalomtechnológusokra hallgatunk és elfogadjuk, hogy a politika a morális összefüggésektől megfosztható csupasz technika: bolygónk jövőjét, életvilágunkat is kockára tesszük. S minden egyebet is, ami nem megvehető,elfogyasztható, nem szavazatra váltható, nem hajt materiálisan megmérhető közvetlen hasznot, de ami nélkül egyszerűen szegényebb az életünk.

Az elmúlt húsz év magyar politikájának képlete rém egyszerűen leírható. Az éppen hatalmon levők gaztettei az aktuális ellenzék számára utólagos felmentést adnak a korábbi hatalom bűneire. És fordítva: az aktuális hatalomnak az elmúltnyócévezés mákonyában fürdő hívei előtt a saját idoljuk által végrehajtott rombolás, mint erkölcsi probléma fel sem merül. Ebből a körből kell kitörnünk! Sólyom nem sorolt be a kétosztatú pártpolitikai térbe és az index.hu-nak adott 2007. decemberi interjújában is merte állítani: lehet más a politika! Helyre kell állítanunk a politika értelmét, hogy tudniillik a politika nem egyéb, mint a „jó élet” mibenlétéről folytatott – s ezért morális – vitafolyamat. Ezen múlik nem csak a magyar demokrácia minősége, de az eljövendő generációk életminősége is.

Az alkotmányosságot visszaállítani csak akkor tudjuk, ha levonjuk a következtetéseket abból a húsz éves útból, ami idáig vezetett. Ha megértjük a 2010-es választás tanulságait. Ha ellenállunk az elvtelenség pillanatnyi kényszereinek. Sólyom elnököt a „demokraták” pocskondiázták, a nemzeti cinizmus rendszere nem tűrte. Makacsnak, csökönyösnek, önfejűnek címkézték. Pedig csak tisztességes ember, akinek vannak elvei és ezért megtagadja a kétosztatú játszóteret. Ahogyan három évvel ezelőtti újévi köszöntőjében felidézte: „A tisztesség hosszú távon megéri”. Úgy legyen!

Sólyom László január 3-án lett 70 éves. Isten éltesse, Elnök úr!

* az idézetek Sólyom László: Egy elnökség lenyomata c. könyvéből (Századvég Kiadó, Budapest, 2010) valók

(a szerző az LMP frakcióvezetője)