„Látom, éhes vagy! Szaladj el, hozzál nekem fából vaskarikát, és akkor kapsz a húsból meg az uborkából. Kenyeret is kapsz!” Lajos már futott is. Majd csak megleli valahol azt a fából vaskarikát.

Szörnyeteg Lajossal szemben Titokzatos Lajos – ahogy a magyarok többsége megismerte az elmúlt napokban, Gecizős Lajos – már az elmúlt években is jócskán kapott húsból is, uborkából is. De a dolgok alakulása miatt most mégis csak futni kezdett, hátha megleli valahol a modern magyar médiabirodalmi fábólvaskarika lépegetőt, a Fidesz- és kormánykritikus jobboldali újságírást. Miközben egykori szövetségesei – akikről nyomban kiderült, hogy igazából zsoldosok, ami valószínűleg úgy meglepte Lajost, hogy Bayer Zsolt adta a másikat – szintén futni kezdtek, előle elfelé, korántsem szakmai, hanem tisztán lelkiismereti okokból. Mondhatnánk Lajos szavajárásához illesztve úgy is, hogy szétspricceltek médiabirodalmának éléről.

Az elmúlt napok fejleményeinek előrejelzésére, majd utólagos megmagyarázására egy egész Török Gábor-i értelemben vett életmű se lenne elég. Hogy túlélhet-e – nem biológiai, hanem egzisztenciális, üzleti szempontból – az eddig főleg közpénzekből boldoguló oligar üzletember az állami rosszindulat ellenszelében? Okosabb, ügyesebb, erősebb lesz-e, mint Nagy Elek – emlékszik még valaki rá és a Vegyépszerre, az első Orbán-kormány úgynevezett házi útépítőjére? –, vagy akár Töröcskei „Matolcsy Zseniálisan (Ki)csinálta” István? Egyelőre az látszik, hogy bátrabbnak bátrabb, ahogy bátor Szörnyeteg is („egy dolog segít csak: a harc! A csihi-puhi”), de nagy kérdés, hogy ennyi elég lesz-e.

Legalább ilyen fontos azonban az is – és pedig erről kevesebb szó esett –, hogyan hat a politikai közbeszédre a pénteki verbális villámháború. Lajos ugyanis egyetlen délután alatt többet tett a geci és számos más, ahogyan mondani szokás, vaskos vagy nyomdafestéket nem tűrő kifejezés közkeletűvé tételéért, mint Kurt Vonnegut és Petri György egy-egy teljes életműben (pedig a nagy űrbaszás vagy a sehol se basznak / mi itt nem baszunk egyaránt erős versenyzők). Hiszen Vonnegut vagy Petri szavai jó esetben talán százezrekhez jutottak el, miközben Lajos a hírportálok olvasóinak és tévénézők millióinak szeme láttára, füle hallatára tette a gecit politikai kategóriává.

És ahogy várható volt, ezzel kiszabadult a szellem a palackból, a geci pillanatok alatt olyan divathóbort lett, mint borsodi kisvárosban a közmunka vagy reformkonyhán a paleo étrend. Ahogy mondani szokás, a net felrobbant a témába vágó mémektől; aligha akadt még ember, aki ne találkozott volna a je suis geci képpel, és aligha meglepő módon Juhász „Rogánnakkevesebbetkellenelopnia” Péter gyorsabban felpattant a gecizős vonatra, mint hogy Lajos még egyszer elmondhatta volna, hogy „mindenkit kibaszok”. De ahol divat van, ott túlhasználat lesz: ha mindenki összevissza elkezd gecizni (amit mi, akik korábban is előszeretettel geciztünk, valószínűleg nehezebb szívvel élünk meg, mint egyszeri hipszter Bye Alex tündöklését), akkor nem lesz rendszer a dologban. És akkor követhetetlenné válik, hogy a politikai közbeszédben pontosan mit is kell a geci alatt érteni, ki használhatja ezt a kategóriát és kire, egyáltalán, minek a kifejeződése is a geci, és például van-e váltószáma.

Hiszen meglehet, hogy a Simicska-féle értelmezésből kiindulva Juhász Péter csúnyábban félreértette a geci szó használatának alapvető kritériumait, mint Hende Csaba a családbarát munkahely-pályázatot.

A legfontosabb kérdés, hogy ki is az, aki geci lehet. Nem titulusra, kormányzati pozícióra gondolok, hanem arra, hogy milyen tettekért lehet a minősítést megkapni. Simicska szerint Orbán hátba támadta őt – első látásra tehát azt mondhatjuk, hogy a geci azokra igaz, akik orvul, váratlan helyzetben törnek ránk, és ott ütnek, ahol a legjobban fáj. Csakhogy ez általában igaz lehet a célratörő, nem túl gátlásos politikusok és üzletemberek széles táborára éppúgy, mint egy adócsaló nagyvállalkozó kirúgott szeretőjére, vagy tulajdonképpen bármelyik szakmában a színésztől a futballistáig bármely, szintén nem túl gátlásos ellenlábasunkra.

Szóval a geci értelmezését szűkíteni, pontosítani kell. A legkézenfekvőbb megoldás, hogy az árulással hozzuk kapcsolatba: a geci az a korábbi szövetségesünk, aki most ellenünk tör, méghozzá hátulról, csellel, gánccsal, ahogy a költő mondta. Írta. Ez viszonylag jó megkötésnek látszik, bár alighanem mindannyiunkból előugorhat Lengyel Lászlóba oltott konyhapolitológus, hogy emlékeztessen: a magyar politikai szcénának van néhány egykor volt dicsőséges szereplője Torgyán Józseffel az élen, aki ilyen alapon már gecizhette volna a kormányfőt.

De ha ezt a megkötést elfogadjuk, ezzel egyben azt a legalább ilyen fontos kérdést is megválaszoltuk, hogy bárki legecizhet-e bárkit, vagy ehhez kellenek-e valamiféle privilégiumok. És a válasz tehát az, hogy bár a geci szó használata magyarságunkból fakadó alanyi, mondhatni, emberi jog,

Fontos lenne mielőbb azt is tisztázni, hogy a geci átváltható-e egyéb politikai jelzőkre a hazaárulótól az orosz/zsidóbérencen és trafikmutyistán át a szimpla hazugcsalótolvajig. És azt is, hogy ha átváltható, akkor hány egységnyi hazaáruló, orosz/zsidóbérenc, trafikmutyista vagy hazugcsalótolvaj ér egy gecit. Már feltéve, hogy egyáltalán a gecinek van mértékegysége – és ha igen, akkor milyen a skálázása, amit Simicska mondott, az a 0-1 skálán az abszolút 1-es-e, vagy csak egy egységnyi-e a nem-is-tudjuk-hol-a-maximuma geciskálán –, avagy nincs is mértékegysége, hanem a geci maga a gonoszság abszolútuma, abszolútum, mint Hegel filozófiájában az Abszolút Szellem, és gonosz, mint Surján Lászlóéban maga – vigyázat, kemény szavak jönnek – Gyurcsány Ferenc!

Mindezekre a kérdésekre most még nincs válasz. Ahogy egy forradalmian új tudományos felfedezés után meg kell alkotni a találmány leírásának tudományos kategóriáit, fogalmi és eszközrendszerét, újra kell gondolni az egész módszertant, úgy kell most okosan végiggondolni a politikai közbeszéddel foglalkozóknak a geci szó körültekintő és megindokolt használatát. Lehet, hogy Simicska Lajos pénteken alapos átgondolás nélkül gecizett bele a levegőbe, forradalmasítva a politikai közbeszédet. De ha már megtette, a dolog nem maradhat ennyiben: most jön a magyar politikában használatos gecihatározó elkészítésének aprólékos, sziszifuszi munkája. Lehet, hogy nem lesz könnyű, de izgalmas, kihívásokkal teli munka lesz. És míg végezzük, arra gondolunk, de jó, hogy a mi Lajosunknak nem volt egy Aromója, aki péntek dél körül szólt volna neki, valami ilyesmit:

„– Lajoskám, téged senki se hibáztat, senki se okol. Nem tudod, hogy mennyi kétszer kettő, és kész. De azt biztos tudod, mi az, hogy csönd.

– Igen, azt tudom.

– Nahát, akkor maradjál csöndben!”