Anélkül, hogy bele akarnám hergelni magam ebbe az osztálymicsodába, mint a Gyalog galopp anarchoszindikalista jelenetében az Artúr királlyal szóváltásba keveredett Dennis, mégiscsak hajlamos vagyok azt gondolni, hogy valakik kezdenek úgy viselkedni, mintha a Tavak Királynőjének aranykelmébe burkolt karja az ő kezükbe emelte volna a Szent Szablyát. Vagyis a Szent Paragrafust. Két napon belül két olyan döntés is született, ami alapján így érezhetünk. A jegybankról és a százmilliárdjairól, valamint a vasárnapi zárvatartásról van szó, legalábbis a felszínen – a válság igazi mélysége azonban – ahogy szokott – a felszín alatt bújik meg.

A felszínen csak annyi van, hogy miután múlt kedden kigyúrt és nyilvánvalóan a fideszes Fradi-elnök Kubatov Gáborhoz kötődő kopaszok Nyakón csapták a demokráciát a választási irodánál rendezett teljesen szürreális akcióval – mintha az egyébként pocsék Tanú 2. utolsó jeleneteinek egyike elevenedett volna meg húsz év után, aktualizálva –, a választási bizottság egyértelművé tette, hogy a politika úgy nyomja le a jogszabályokat, mint néhány securitys a volt állampártot.

Bár még Patyi András, a választási bizottság Fidesztől távol állónak aligha mondható elnöke – a kivételezett státuszú közszolgálati egyetem rektora, Mitnyan György egykori fideszes polgármester volt jegyzője – is azt javasolta, hogy a testület ne hitelesítse az erőszak segítségével, az MSZP-s beadványt törvénysértő időpecsételéssel megelőző népszavazási kezdeményezést, az NVB kormánypártok által delegált tagjai – ne feledjük: mind jogász! – mégis így döntöttek. A törvény kimondja, hogy mit szabad és mit nem,

a választási bizottság meg kimondta (7:5-ös szavazással), hogy nem érdekli, mit mond ki a törvény.

És hogy az NVB-s hetek ne érezzék magukat egyedül, kevesebb mint 24 óra múlva a magyar parlament 118 fideszes és KDNP-s képviselője állt be ugyanebbe a sorba (itt a névsor, ha érdekli). Kedden ugyanis elfogadta az Országgyűlés az MNB-ről szóló új törvényt, amiben az a legkevésbé fontos most, hogy Matolcsy György kétszer annyit kereshet, mint eddig, de még az is csak egy felszisszenésnyit az, hogy ezentúl az a közpénz, amit az MNB kezel, nem olyan közpénz, amihez nekünk, köznek közünk lenne.

A legfontosabb ugyanis az, amit a két döntés egyértelműen megfogalmaz (nem először a 2010 óta tartó permanens kétharmados forradalom időszakában):

Magyarországon a jog uralmát felülírja a jogalkotó uralma.

Hogy bármikor, ha van egy nekünk nem tetsző jogszabály, gyorsabban átírhatjuk, mint hogy Nyakó István annyit mondhatna, hogy időpecsét. Ráadásul a „nekünk nem tetsző jogszabály” átírása itt egyben azt is jelenti (szintén nem először az elmúlt öt-hat évben), hogy durván sérül a jogbiztonság egyik alapelve, a visszamenőleges hatályú jogalkotás tiltása. A parlament egy jogerős, ám a regnáló politikai hatalomnak kedvezőtlen bírósági döntést írt felül egy laza mozdulattal.

Ellenzéki képviselőt erőszakkal megakadályozó kopaszok, majd az így orvul és törvénysértően szerzett előnyt legitimáló, részben jogászok alkotta választási bizottság, bírósági döntést törvénymódosítással lenullázó-felülíró parlament – nem egész 24 órán belül kaptuk ezt a nyakunkba. És mindezt tulajdonképpen rezzenéstelen arccal tudomásul vesszük, hiszen nem lesz tőle drágább se a gáz, se a sör, se rosszabb a metró, se kevesebb a fizetésünk. Miközben az egész abszurd és hallatlan és nonszensz és ijesztő. De épp a folyamatossága miatt már nem üti meg, már ez sem üti meg az ingerküszöböt.

Olvastam, családon belüli erőszaknál jellemző, hogy az erőszak folyamatosan lesz a mindennapok része. Előbb csak apróbb bántások vannak, talán csak szóbeli agresszió, aztán jönnek a kisebb pofonlegyintések, míg el nem jutnak az ököllel arcra mért ütésig, fojtogatásig, nadrágszíjig, baseballütőig. És amikor a bántalmazottakban a szégyen és a hallgatás gátja átszakad, és mesélni kezdenek, sokszor olyan tárgyszerűen, tényszerűen sorolják az őket ért abúzusokat, mintha fel se fognák azt, hogy mennyire abnormális, ami velük történt. Mert sokszor tényleg nem is fogják fel – mert egy folyamat részeként,

fokozatosan vált egyre abnormálisabbá az, ami velük történt,

mindig csak picit tágult a normalitás határa, mindig csak kicsit rántotta lejjebb őket az örvény a megszokhatatlanba, a felfoghatatlanba, így az megszokhatónak, felfoghatónak tűnhetett.

Épp úgy, mint egy permanens forradalomban: jó néhány éve még elképzelhetetlen lett volna egy, a keddihez hasonlító törvénymódosítás, és pláne elképzelhetetlen, hogy ellenzéki képviselőt vezető kormánypárti politikushoz köthető verőlegények abuzáljanak, miközben ő egy közintézményben próbál népképviseleti ügyet intézni; majd ezt az egészet még legitimálja is „a választópolgárok független, kizárólag a törvénynek alárendelt szerve”.

Húz lefelé minket az örvény, a kicsit rossz és a kicsit aggasztó időről időre kicsit még rosszabb és még aggasztóbb lesz, nyers erőszakot tesznek, akik tehetnek, nemcsak emberen, hanem törvényen is. És bár a dolog most olyan abszurdnak tűnik, hogy azon csak sírva nevetni lehet, mint Dennisen és az ő rikácsolásán arról, hogy Látják: az erőszak velejárója a rendszernek, elnyomnak, segítség, elnyomnak – de ki tudja, valójában hol tartunk: még csak a kisebb pofonlegyintésnél-e, vagy már a nadrágszíjnál?