Bár a magyar állam – helyesen – kihirdette a veszélyhelyzetet, a koronavírus elleni harc valódi csatatere a civil társadalom, állítja a dániai Aarhus Universitet két társadalomtudósa. A magyar-dán kutatópáros véleménye szerint a vírus legjobb ellenszere az, ha szembe nézünk a kellemetlen igazsággal: a járvány mindannyiunkra veszélyt jelent, mert az egészségügyi ellátórendszer nincs felkészülve a koronavírusra.
A koronavírus megállításához azonnali és drasztikus lépésekre van szükség, nem csak az országhatáron és az egészségügyi intézményekben, hanem mindannyiunk életében. Az elkerülhetetlen károk nagysága attól függ milyen gyorsan érti meg a társadalom összes tagja, hogy meg kell változtatunk mindennapi szokásainkat. Hatalmas felelősség hárul tehát mindannyiunkra, de különösen az ország vezetőire: nem csak a kormány tagjaira, hanem a pártok vezetőitől zsákfalvak polgármesteréig, a nagyvállalatok vezérigazgatóitól a kisvállalkozókig mindenkire.
Az ország vezetőinek világosan kell kommunikálniuk a járvány várható forgatókönyveit. Az operatív törzs asztalán minden bizonnyal vannak számítások arra vonatkozóan, hogy várhatóan hányan kapják el a vírust, hányan szorulnak majd kórházi ellátásra, hányan kerülhetnek intenzív osztályra.
Akármit is mondanak pontosan ezek a számok, biztosan kijelenthetjük, hogy a magyar egészségügyi rendszer nem áll készen a koronavírusra.
Mentségére legyen mondva, a világ egyetlen egészségügyi rendszere sem áll készen rá. A napok óta az összeomlás szélén egyensúlyozó lombardiai egészségügy az OECD statisztikái szerint 10-ből 9.9 pontos. Ha a Dániai Egészségügyi Ügynökség (optimista) becsléseit vesszük alapul, Magyarországon a koronavírus-helyzet kezelésére nagyságrendileg 15 ezer kórházi ágyra és további 5 ezer intenzív osztályos helyre lesz szükség. Összehasonlításképp, az országos tisztifőorvos szerint 1600 lélegeztetőgép van az országban.
Bár ezeket a megbetegedéseket aligha tudjuk elkerülni, ezrek élete múlik azon, hogy sikerül-e elodáznunk a bajt. Sikerül-e lelassítanunk a vírus terjedését annyira, hogy a megbetegedések ne egyszerre szakadjanak az egészségügyi rendszerre, hanem hónapok során. Ahogy a közösségi médiában népszerű jelszó tartja, minden azon múlik: „ki tudjuk-e lapítani a görbét”.
Miért nem beszél hát a kormány ezekről a számokról, a terjedés várható sebességéről és az összes várható megbetegedésről? Vélhetően a pánikot igyekeznek elkerülni. Mindannyian láttuk a filmekben, ahogy kitör a rablás és fosztogatás, amint az utcákon kialszanak a lámpák. A társadalom-tudományi kutatások azonban azt mutatják, hogy ezek a rémképek erősen túlzók.
Számos természeti katasztrófa és terrortámadás elemzése rávilágít, hogy
vészhelyzetekben az emberek kifejezetten önzetlenül kezdenek viselkedni.
Sokszor saját egészségüket is kockáztatva segítenek a mentésben, megosztják szűkös tartalékaikat a rászorulókkal. Való igaz, hogy az emberek vészhelyzet esetén hajlamosak hirtelen túlreagálni a helyzetet. Azonban ezek a túlzó reakciók jellemzően gyorsan lecsengenek, és nem okoznak jelentős fennakadást. Sokan beállunk a sorba venni pár konzervnyi tartós élelmiszert, de csak kevesen térnek haza egy mázsa száraztésztával.
A helyzet világos ismerete természetesen szorongással és aggodalommal fogja eltölteni az embereket. Ugyanakkor a politológiai és pszichológiai kutatások szerint a szorongás kifejezetten hasznos érzelem vészhelyzetek esetén. A szorongó emberek több információt gyűjtenek, és nagyobb mértékben támaszkodnak rájuk viselkedésükben, valamint nagyobb mértékben képesek változtatni szokásaikon. Ha félünk egy fertőzéstől, jobban hallgatunk a fertőzések elkerülésére vonatkozó tanácsokra, és ösztönösen elkezdünk távolságot tartani családunkon kívüli emberekkel. A pszichológiai kutatások eredményei alapján tehát a hétköznapi emberek szorongása fontos eszköze, és nem akadálya a járvánnyal való küzdelemnek.
Fontos, hogy az embereknek látniuk kell a megoldást. Ha újra és újra súlyos stresszhelyzetbe kerülünk, és nem látjuk a kiutat, könnyen letargikussá válunk. A kormányzati kommunikáció célja tehát egy optimista szorongás keltése kellene, hogy legyen.
Az embereknek kellően aggódniuk kell ahhoz, hogy hallgassanak a rendelkezésekre, de kellően optimistáknak kell maradniuk ahhoz, hogy úgy érezzék, számítanak a tetteik.
És a tettek valóban számítanak. Kína és más távol-keleti országok példáján látszik, hogy a vírus megfékezésének kulcsa a magasabb higiénia és a társadalmi távolságtartás. A higiénia a könnyebb dió, hiszen kezet mosni elvileg mindenki tud, ugyanakkor érdemes megnézni egy videót az alapos kézmosás rejtelmeiről és egyszer lemérni milyen elképesztően hosszú idő a hivatalosan javasolt 20 másodperc, amit evvel kell tölteni.
A társadalmi távolságtartás sokkal nehezebb ügy, hiszen munkánk és boldogságunk alapja a jövés-menés és a közösségi eseményeken való részvétel. Az EU egyetlen kormánya – a magyar sem - rendelkezik Kína totalitárius eszközeivel karanténok kikényszerítésére.
A társadalom szövetének ideiglenes fellazítása így tehát az egyének, és különösképpen a mások idejével és hollétével rendelkező egyének kötelessége és felelőssége.
A cégvezetők haza kell engedjék dolgozóikat otthoni munkára, a rendezvényszervezők le kell mondják rendezvényeiket, a születésnaposoknak le kell mondani a bulijukat, a papoknak a miséket, a lelkészeknek az istentiszteleteket, és mindenkinek csak annyit szabad tömegközlekednie, amennyit elkerülhetetlenül muszáj.
Ha külföldi út miatt vagy más okból ki voltunk téve a fertőzés veszélyének vonuljunk önkéntes karanténba! Ne várjuk meg az első megbetegedést a baráti körünkben, az irodában, az iskolában mert akkor már késő: napok óta terjedhetett észrevétlenül köztünk a fertőzés. De felelős viselkedéssel és fegyelmezett önkorlátozással a károk – beleértve a halálos áldozatok számát is – jelentősen csökkenthetők.
A szerzők az Aarhus Universitet (Dánia) politikai pszichológia kutatói.