Néhány hónappal ezelőtt Pokorni Zoltán Holokauszt-megemlékezése kapcsán arról írtam, hogy milyen szerepe van a nyilvános megszólalónak a sorsközösség/sorstalanság határai formálásában a politikai közösség egésze számára. Az akkori vitában annak következményeit mérlegeltem, ha a családi érintettségből fakadó személyes megrendülés nem válik politikai cselekvéssé.

Méltatlan lenne nem megszólalnom ezúttal, mikor egy hasonló vita van kibontakozóban. Schmidt Mária Rajk László könyvben megjelent életút-interjúja kritikájának központi kérdése, hogy milyen felelőssége van a demokratikus ellenzéknek, majd a rendszerváltás utáni – jobb szó híján – balliberális politikát képviselőknek a nemzet végletes megosztásában. Schmidt vádba burkolt kérdése úgy szól, hogy miképpen lehet morális alapon támadni egy többszörös kétharmados választási győzelemmel legitimált közpolitikai berendezkedést akkor, amikor a kritikusok maguk nem néztek szembe a saját politikai közösségük egyes tagjainak korábbi politikai bűneivel, vagy a személyes érintettségből – elsősorban szüleik kommunista diktatúrabéli szerepvállalása és ennek következményeiből származó tragédiákat – nem tették politikai cselekvéseik alapjává. 

Mielőtt erről írnék, kitérőt kell tegyek.

Különösen undorító, hogy nehéz nem bosszúra gondolni: Rajk László felesége nem engedte, hogy férje képmása egy bélyegen az Orbán Viktor rendszerváltó érdemeit magasztaló politikai kampány legitimációjául szolgáljon. A szerző személye, korábbi, sértett indulattól fűtött írásai eleve gyanússá teszik mondandóját, a bosszú gyanúja tovább rontja az írás hitelét. Rajk László személyes tragikus sorsa, politikai bátorsága, morális integritása közismert; a kevés magyar egyike, akinek művészi-szakmai tehetségét és politikai szerepvállalását nemzetközi színtéren is tisztelet övezi; építészi, művészi teljesítménye éppenúgy elismerésre méltó, mint bátor küzdelme a kommunista rendszer ellen a demokratikus ellenzék alapítójaként és egyik motorjaként.

Schmidt írása inkább hozzájárul a magyar sorstalansághoz, mint a sorsközösséget építi. Mégis, az alapkérdés fontos, és letisztítva az írást elöntő fekáliát, érdemes róla elgondolkodni. Számos szerző van, akinek politikájával nem értek egyet vagy írása sok tévedést, indulatot és rágalmat tartalmaz, egyes gondolataik mégis megfontolásra és továbbgondolásra érdemesek. Neveket nem említek, nagyobbrészt halott emberekről van szó – nem hasonlítanám a tárgybéli kritika szerzőjét hozzájuk. Fontos azt is megjegyeznem, hogy bár a ’vita’ szereplőit személyesen ismerem, a később születettek kegyelméből hasonló kérdésekkel saját életemben nem kellett szembesülnöm. 

A tények: Pokorni Zoltán nagyapja nyilas gyilkos volt, Kun páter oldalán vett részt a városmajori vérengzésekben. Rajk László édesapja kommunista bűnös volt, 1946-1948 között a Rákosi diktatúra belügyminisztere, az AVH és a ’kékcédulás szavazás’ néven elhíresült választási csalás megszervezője, az első un. koncepciós perek felügyelője volt. 1949-ben külügyminiszterré fokozták, majd koncepciós perben Rákosi elítéltette és kivégeztette. A Schmidt Mária által említett Donáth Ferenc szintén a kommunista rendszer felelőse, Rákosi un. Főtitkársági irodájának vezetője – mai politikai fogalmaink szerint kabinetfőnöke –, 1951-ben őt is koncepciós perbe fogták és elítélték. 1956-ban Nagy Imre közeli munkatársa, snagovi száműzött-társa, szabadulása után a demokratikus ellenzék egyik szervezője, valamint a népi írók mozgalmának tagja, az első összellenzéki találkozó szervezője volt.

Pokorni története kapcsán arról írtam, hogy a nagyapa tetteit általa értékelő elbeszélő keret részben felmenti id. Pokornit a személyes felelősség alól, valamint közvetve megismert emberi tulajdonságai árnyalják számára a nyilvános tettek fölötti ítélet súlyát; hogy a személyes tragédia kiváltotta reflexió megtorpan a politikai ítélet kimondása előtt; valamint a saját ideológiai közösséggel való, mindenekfelett megőrzendő bajtársias politikai lojalitás megakadályozza, hogy a politikus a politikai közösség egészére érvényes következtetéseket vonjon le. Pokorni kapcsán a személyes megrendültségből fakadó tanácstalanságról írtam. Azzal, hogy kiállt és vállalta a tanácstalanságot, bátor embernek mutatkozott. E bátorság azonban mélyítette a politikai tragédiát: a sorstalanság ott azt jelentette, hogy a politikai közösség nem tud Pokorninak támasztékot adni a tanácstalansággal szemben, és Pokorniból hiányzott a politikusi nagyság ahhoz, hogy eme politikai mankók hiányában ki tudjon lábalni a tragikus helyzetből.

Félek, Rajk László kapcsán hasonló a helyzet. Sem Rajk, sem Pokorni nem elkövető, hanem a politikai közösség morális útmutatás-hiánya és a személyes tanácstalanság kettős kötésének az áldozata. Itt mutatkozik meg leginkább Schmidt kritikájának aljassága: összemossa az áldozat (nem a nácizmus vagy a kommunizmus, hanem a személyes érintettségből adódó reflexió áldozata) és az elkövető személyét. Nem csupán abban, hogy nem tesz különbséget történeti idők között (kommunizmus/jelen), hanem azzal is, hogy a morális időt sem különbözteti meg: idősebb Rajk és idősebb Pokorni elkövető volta semmilyen formában nem hozza velük közös morális nevezőre a fiút vagy az unokát. 

De. 

Szily László 444-en megjelent írásában példaként Schmidt hazugságára Rajk egy interjúját állítja, ahol az apjáról beszél:

„És egyszer csak elkezdett kirajzolódni egy sokkalta bonyolultabb kép a hős ellenálló vagy a nagytiszteletű kommunista harcos képénél. Ettől kezdve ez inkább egy megoldandó problémát jelentett, mintsem emóciókat ébresztő belső kötődést egy apa iránt. Én a mai napig nem tudom eldönteni, hogy apám egy hős volt-e vagy egy antihős. Azt gondolom, hogy a kommunista mozgalomnak az az ága, vonulata, amelyikbe apám is beletartozott – és ahol bizonyos dolgok történtek is –, irodalmilag, filozófiailag és minden egyéb módon meg van magyarázva. Azok a pillanatok viszont nincsenek megfogva, amelyek számomra a legtanulságosabbak és legizgalmasabbak lennének. [...] Vagy – ez a mai politikai életünknek is egyik izgalmas mozzanata – hol van az a pont, amikor egy ember a saját erkölcsi mércéjét (ez lehet a Tízparancsolat, lehet egy morális tartás, emberi kiállás) egyszer csak kezdi alárendelni úgynevezett pártérdekeknek. Az érdekel, mikor és hogyan kezdődik ez a finom alárendelés, hogyan és mikor csúszik át észrevétlenül jellemtelenségbe, hazugságba, önzésbe, sőt, adott esetben diktatúrába vagy gyilkosságba. Tehát egy úgynevezett pártérdek hogyan darálja be az embert úgy, hogy onnan már nincs visszatérés.”

Itt az elbeszélő keret az ellenállás hősiessége és az antifasiszta múlt, mely legitimálja – elkerülhetetlenné teszi – hogy a korábbi hős ellenálló kommunista gyilkossá váljon. Pokornihoz hasonlóan Rajk is eltávolít és relativizál: a korábbi hős nem totalitárius gyilkosságok elkövetője, hanem „erkölcsi mércéjét alárendeli úgynevezett pártérdekeknek.” Az alárendelés sem a Kun páter mellé „sodródott” id. Pokorninál, sem a kommunista ellenálló id. Rajknál nem morális cselekvőképesség hiányában csúszott át „jellemtelenségbe, hazugságba, önzésbe, sőt, adott esetben diktatúrába vagy gyilkosságba,” hanem hatalmi érdekből és személyes ideológiai meggyőződésből. Itt aligha lehet tépelődni azon, hogy valaki hős vagy antihős-e: idősebb Rajk László egy tömeggyilkos rendszer meghatározó alakja volt, aki aztán maga is áldozatul esett e rendszernek. Gyilkos tehát, ahogy Pokorni nagyapja nem Trianon tragédiájának sodródó áldozata, hanem zsidók feljelentője és Kun páter vérengző társa. 

A Schmidt által bűnrészességgel vádolt Donáth Ferenc esetén a helyzet még aggályosabb. A Magyar Narancs Donáthról szóló életírása így kezdődik: 

„Csalódott teóriákban, dogmákban, mozgalmakban. Megvesszőztetett állhatatosságáért, megszenvedett tévedéseiért, kiközösítették, mert jobban szerette az igazságot, mint Caesart…” 1987-ben ezekkel a szavakkal jellemezte baj-, elv- és zárkatársa, Vásárhelyi Miklós az akkor egy éve halott Donáth Ferenc sorsát, s valóban: Donáth élete egyszerre példázta egy forradalmas nemzedék nagy, történelmi csalódását és megcsalatását, valamint egy személyes út következetességét, morális integritását. Ennek a morális integritásnak a megőrzése bizonyosan nehezebb feladat volt, mint az életben maradásé, jóllehet a huszadik század magyar történelme ez utóbbihoz sem kínált éppenséggel kedvező feltételeket Donáth Ferenc számára.”

Nem Donáthról, hanem a valahavolt politikai cselekvéssel kapcsolatos morális reflexióról írok. A Narancs cikk Donáth életút leírásában a diktatúra legkegyetlenebb időszakában történt szerepvállalásról annyi szól, hogy „1951 elején a Rajkkal és Kádárral egykor egyaránt szoros munkakapcsolatban” állt. Fia, Donáth László egy interjúban így emlékezik: 

„[A]pám azt mondogatta: aki Magyarországon politizál, azt vagy a guta üti meg, vagy felakasztják. Mondta ő, aki egész életében politizált. Azt meg édesanyám mesélte, hogy kiskoromban gyakran kiálltam a kapuba, és csak akkor engedtem be bárkit hozzánk, ha elárulta, hányszor és hány évet ült börtönben. Merthogy apám háromszor, három különböző rezsimben volt politikai fogoly, és aki ehhez hasonlót nem tudott felmutatni, az gyanús alak volt a szememben. ”  

Itt nem arra tekintek, hogy Donáth mit tett vagy nem tett 1951 előtt vagy 1956 után. Tudomásom szerint elkötelezett ember volt, aki 1956-ban a hős Nagy Imre legbelsőbb köréhez tartozott és előbb ő is a diktatúra koncepciós áldozatává, később a forradalom melletti hősies kiállása miatt hosszú börtönbüntetés elszenvedőjévé vált.  Egy a politikai közösség egészéhez szóló írásból vagy személyes politikai emlékezésből azonban nem maradhat ki annak kimondása, hogy Rákosi Mátyás titkárságának vezetése 1949 és 1951 között a diktatúrában és a terrorban való tevékeny és bűnös részvétel volt. Lehet közös a bocsánat, de ezt meg kell előzze a bűn rögzítése. Ezt követeli az áldozatok, a szétszakított múlt iránti tisztelet, a közös politikai jövő iránti elkötelezettség.

Mind Rajk, mind Donáth  – ahogyan Pokorni – esetében az értékelő, saját ideológiai közösségnek szóló elbeszélő keret részben felmenti a bűnöst a személyes felelősség alól, valamint a személyes emberi tulajdonságok árnyalják a nyilvános tettek fölötti ítélet súlyát. A személyes emlékezés reflexiója megtorpan a politikai ítélet kimondása előtt.

Ahogy Pokorni kapcsán is írtam: ez a sorstalanság topográfiája. A nemzet nem ideológiai törzs, hanem politikai közösség: alapja a légmentesen záródó, kölcsönös áldozathozatal. ’Mindenki egyért és egy mindenkiért.’ A gyilkos, a bűnös megnevezésének elmaradása, a büntetés – jelképes vagy valós – kirovása, az emlékezés morális cölöpei lerakásának hiánya a nemzet egészére kiterjedő kölcsönös áldozathozatal megnyugvásától fosztja meg a nemzet tagjait. Mint például az Oscar-díjas filmrendező, Szabó István esetében, aki a kommunista rendszer besúgója volt. Az akkori politikai elit azonban nem vett tudomást a lelepleződésről és száz közéleti személy biztosította szeretetéről és tiszteletéről a karrierje érdekében besúgót, míg a miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc nyilvános rendezvényen süvegelte meg a művészt, nem véve tudomást a bűnökről. Így a menetrendszerűen érkező kövéri nemzetbőlkitagadás sem megvetésre, hanem támogatásra számíthat az ideológiai törzs tagjaitól. A nemzeti sorstalanság a hideg polgárháború immár évszázados történetének metafórája.

Csak e tudás birtokában ítélhető el a politikai közösség minden tagja által id. Rajk, id. Pokorni, Kádár János, Horthy Miklós vagy Nyírő József. Ekkor tudnak a politikai közösség tagjai a hétköznapokban is eligazodni és – talán – élhetőbb viszonyt kialakítani szabadsághoz, hatalomhoz, a kölcsönös (politikai) áldozathozatal szükségességéhez: sorstalanság helyett a sorsközösséghez. Hosszú sora van a sorstalanságnak: semmi nem mutatja a tragédiát jobban, mint, hogy annak a hagyatékát, aki a magyar nyelvbe kiégethetetlenül beleírta ezt a szót, épp Schmidt Mária alapítványa kezelheti immár jogerősen.

Sok okos szerzőre és higgadt olvasóra van szükség, hogy a magyar politikai közösség megszabaduljon a sorstalanságtól. Nem biztos, hogy ebben az írásban maradéktalanul teljesítem ezt az elvárást, de – a távolélők felelősségétől vezérelve – legalább megpróbáltam.

A szerző a bécsi Institute for Advanced Studies vezető kutatója. Az Index.hu egyik alapítója, stratéga, Medgyessy Péter egykori kommunikációs vezetője, Gyurcsány Ferenc volt politikai tanácsadója.