Aki azt állítja, hogy Magyarországon a sajtó szabad és sokszínű – Orbán Viktor szavaival: szabadabb és sokszínűbb, mint Németországban –, az legyen szíves, mutassa meg a „közmédiából”, illetve a nagyjából 500 kiadvány tömörítő, a hazai közéleti média kétharmadát lefedő KESMA-portfólióból azt a hírt, amelyik az alapvető tényeket bemutatva közli, mi történt Brüsszelben Szájer Józseffel.

Tehát nem azt, hogy házibuliban járt, amivel megszegte a gyülekezési korlátozást, de már bocsánatot kért mindenkitől, és egyébként is egyszeri botlásról volt szó, hanem hogy huszonötödmagával – kizárólag férfiak – egy homoerotikus csoportszexorgián vett részt, ahonnan a rendőrök érkezésekor az ablakon át menekült el hiányos öltözékben, a hátizsákjában némi illegális droggal.

Merthogy ez a hír, ez a történés lényege, az összes többi már csak a politikai motivációjú átkeretezés, terelés, manipuláció. De ugyanilyen érdeklődéssel várnám a Borkai-sztori feldolgozását a Kisalföldből – mégiscsak egy győri lap, győri ügy –, vagy a debreceni BMW-gyár területéül kiválasztott földek adásvételének történetét a Hajdú-Bihari Naplóból; tartok tőle, hogy hiába.

Amikor a magyar miniszterelnök vagy ritkábban a külügyminiszter beszél (többnyire külföldön) a szerintük sértetlen magyar sajtószabadságról, két érvet szoktak felhozni az igazuk védelmében. Az egyik szerint idehaza mindent meg lehet írni, minden megjelenhet, a másik meg úgy szól, hogy a média minden szegmensében ellenzéki (helyesen: a kormánytól független) kiadvány a piacvezető.

Nézzük először az utóbbit, azzal gyorsabban végzünk. Megyei napilapja kizárólag a kormányoldalnak van, az összes kiadvány a KESMA-é. A három országos napilap közül kettő kormánypárti, bár tény, hogy az egy Népszava mindkettőnél nagyobb. Ettől azonban még a nyomtatott közéleti napilapok piacán domináns helyzetben van a kormányhű sajtó, a teljes példányszám legalább négyötödével.

Országos elérésű rádióval szintén csak a kormányoldal van jelen az éterben. A legnagyobb hírportálok közül az Origo vállaltan kormánypárti és a KESMA-é, az Indexet épp most vásárolta meg egy kormányközeli tulajdonú cég, a 24.hu-ra pedig kitartóan alkudoznak. A két nagy kereskedelmi tévé közül az RTL Klub kormányfüggetlen, a Bertelsmann-csoporthoz tartozik, de csoportszinten a TV2 nagyobb, és a korlátlanul érkező állami bevételekből folyamatosan hízik. 

Ami azt az állítást illeti, hogy mindent meg lehet írni, minden megjelenhet, arról 26 évnyi újságírói tapasztalattal – amelyből 10 a NER időszakára esik – nem egyszerűen azt mondom, hogy nem igaz, hanem azt, hogy nagyobb lódítás, mint az előző. Konkrétabban: ha a Fidesz annyira benne van (vagy lenne) az ellenzéki pártokban, amennyire befolyást tud gyakorolni az ellenzékinek gondolt orgánumok tartalmára és szerkesztésére, akkor Magyarországon de facto egypártrendszer van (vagy lenne). Nem arról van szó, hogy a 444 vagy a 168 Óra folyamatosan Orbán Viktor dicséretét zengi – mint a hirado.hu, „a közmédia hírportálja”, ahogy magukat nevezik, ahol a világsajtót letaroló Szájer-botrány óráiban egy két nappal korábbi Nézőpont-kutatás volt a vezető hír arról, hogy minden magyar szereti Orbánt –, hanem arról, hogy 

Az eszközei változatosak: ahol vannak állami hirdetések, ott a hirdetésekkel tud zsarolni, ahol nincsenek, ott a kiadóra, a tulajdonosra vagy a piaci hirdetőkre gyakorolhat nyomást. Mondok egy példát, nevek nélkül: képzeljünk el egy nagy kiadóvállalatot, ahol vannak online és print kiadványok is. Az online-t látszólag nehezebb megfogni – bár azt azért tanulságos megnézni, hogy a Tesco–Telekom–Audi méretű multik közül hány és mennyiért hirdet a nem kormánypárti internetes médiatérfélen –, a printet viszont nagyon könnyű.

Az állami postának gyakorlatilag terjesztési monopóliuma van; úgy játszik az árakkal, úgy húz le komplett településeket, járásokat a terjesztési térképről, ahogyan csak akar. Nagy kapacitású lapnyomdával pedig úgyszólván már csak Mészáros és társai rendelkeznek, a versenytörvény nagyobb dicsőségére – nem véletlen, hogy a Magyar Hangot a tulajdonosai egy szlovákiai nyomdában kényszerülnek előállíttatni. Azaz vannak – még – független szerkesztőségek, de döntő többségükre a kormány bármikor rá tudja rakni a fojtónyakörvet, ha sokat ugrálnak. Olyanok pedig, ahol a tartalomba a hatalom ne tudna belepiszkálni, alig-alig akadnak; amik még megvannak, azok sem érnek el tömegeket, és egyre fogyatkoznak.

Ehhez képest az, ami az Európai Bizottságnak a Magyarországról szóló jogállamisági jelentésébe a médiahelyzetről szerepel, csak egy erősen tompított és megszépített változata a valóságnak. Ezek a jelentések – ahogyan korábban a Sargentini Report is – úgy készülnek, hogy a bizottság vagy az EP szakértői idejönnek, beszélnek mindenkivel, akivel érdemes, feljegyzéseket készítenek, majd az anyagaik a saját intézményük bürokratikus és politikai útvesztőin keresztülhaladva, az érintett kormányok véleményével felvizezve, sok-sok kompromisszum árán hatályos uniós dokumentummá válnak.

Számomra megvilágosító erejű volt végigkövetni, hogy amit a Sargentini-bizottság tényleg professzionális szakértői két órán át hallgattak tőlünk (mármint a MÚOSZ-tól) nevekkel, számokkal, esetleírásokkal, a kulcsszereplők politikai hátterével, piaci részarányokkal, stb., abból mi került be végül a jelentésbe: gyakorlatilag semmi, pedig akkor már túl voltunk például a Népszabadság (utóbb jogerős bírósági ítéletekben is jogsértőnek minősített) erőszakos bezárásán, amiről nekem, mint az utolsó ottani szakszervezeti titkárnak, első kézből egészen pontos és unikális információim voltak, amelyeket meg is osztottam Sargentiniékkel. Idézem szó szerint, ami átment belőle:

A Riporterek Határok Nélkül aggodalmának adott hangot Magyarország egyik legrégebbi és legtekintélyesebb napilapjának, a Népszabadságnak az értékesítése és azt követő bezárása miatt.

Némiképp hasonló a helyzet a jogállamisági jelentéssel is: ha csak annyi baj lenne, amit leír, azzal szó nélkül, boldogan kiegyeznénk. „A Médiatanács függetlensége és hatékonysága veszélyben van.” Veszélyben? Szó sincs semmiféle függetlenségről, a testület kizárólag fideszes tagokból áll, és bármilyen ügyben kizárólag a Fidesz érdekeinek megfelelően dönt. „A médiabeli tulajdonviszonyok átláthatósága nem teljesen garantált.” Nem teljesen? A legnagyobb kereskedelmi tévé tulajdonosi lánca offshore céghálóban végződik; Vajna halála után ismert kormánypárti oligarchák jogvitáztak rajta hónapokig, hogy kinek mekkora tulajdonrésze van benne, úgy, hogy ők maguk sem értették közben, mi történik, és hogy került végül az egész cucc Mészáros Lőrinchez. „A Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozásával megvalósuló médiakoncentráció fokozta a médiapluralizmust fenyegető veszélyeket.” Fenyegető veszélyek? Pluralizmus? Mint fentebb írtam, nincs olyan médiaszegmens, ahol ne a KESMA és csatolt részei dominálnának, néhány részpiacon – megyei lapok, országos rádiók – pedig rajtuk kívül más nincs is a pályán.

„A kormánypárti médiaorgánumoknak juttatott jelentős összegű állami hirdetés révén a kormány közvetett politikai befolyást gyakorolhat a médiára.” Közvetett befolyást? A saját kétharmados felségterületén mindenbe bele tud szólni, sőt bele is szól, a címadástól a képszerkesztésen át a szóhasználatig, és konkrét személyek eltüntetéséig (Mészáros Lőrincz, Tiborcz István stb. – érdemes Tiborcra rákeresni az MTI vagy a hirado.hu keresőjében: kizárólag olyan találatok vannak, amikor ellenzéki képviselők/politikusok beszélnek a kormányfő vejéről, de az állami média számára az egyik leggazdagabb közpénzmagyar önértékű szereplőként nem létezik).

„A független médiaorgánumok munkáját módszeresen akadályozzák.” Ez legalább nagyjából igaz, de nem csak akadályozzák: ellehetetlenítik, a kérdéseikre nem válaszolnak, az újságíróikat megfélemlítik, a szerkesztőségeiket bezárják. „További aggodalomra ad okot, hogy egyre gyakrabban kerül sor az ilyen médiaorgánumok felvásárlására.” Ezt meg majd az élet megoldja: ha tényleg megveszik a 24.hu-t, ahogy hírlik, hogy próbálják, már alig marad mit felvásárolni.

A kormány(párt) 2010–2011-ben az alkotmány és a médiatörvény átírásával létrehozott a saját maga számára egy nagyon kényelmes szabályozási környezetet a sajtóban, de még ennek a szabályait is naponta megszegi.

Az Európai Bizottság pedig minderről részletes információkkal rendelkezik, hiszen 2016-ban kapott egy kötetnyi terjedelmű, alaposan kidolgozott versenypiaci panaszbeadványt a közmédia piactorzító magatartásáról, 2019-ben pedig egy másikat a fideszes pártsajtó illegális állami támogatásáról és a KESMA-ról. Ha akarna, akár fel is léphetne a magyar sajtószabadság (vagy legalább a média piaci szabadsága) érdekében. Hogy nem teszi, és helyette ilyen semmire sem jó alibijelentésekkel és -eljárásokkal múlatja az idejét, az számomra leginkább azt jelzi: hiányzik vagy legalábbis eddig hiányzott hozzá a szándék. Úgy tűnik, az ördögien ravasz Soros György, aki köztudottan dróton rángatja az egész brüsszeli bürokráciát, arra még nem jött rá, hogy a legjobban azzal babrálhatna ki Orbánékkal, ha a magyar és az európai jog segítségével, voltaképpen pofonegyszerűen kiszabadítaná a fogságukból az annektált magyar médiát.

A szerző a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke

Szerdán a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége elnökének véleményét közöljük.

(A vélemény rovatban megjelent írások nem tekinthetők a kiadó vagy az Index szerkesztőségi álláspontjának.)

(Borítókép: Bődey János / Index)