Ha van tanulság, amelyet levonhatunk az elmúlt évszázadokból, akkor az egyértelműen az lehet, hogy eredendően jobbító szándékkal megformált politikai ideológiák egy szempillantás alatt képesek radikalizálódni. A felvilágosodás zászlajára tűzött ikonikus jelmondat, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség igénye hallatlanul nagy reformnak számított, melyhez egyszerre volt szükség a kollektív társadalom iránt elkötelezett pragmatikus értelmiségre, egy legalább részben kompromisszumra és önreflexióra képes elitre, és a saját autonómiáját megélni és megvallani képes (kevésbé kiváltságos) társadalmi többségre.
A 21. század legnagyobb tragédiája egyfelől a társadalmi szerepét tagadó, felelősségét pedig hárító értelmiség, a szociopátiától megrészegült céges- és politikai elit, valamint az öntudatlan tömeg, melyek között az egyetlen társadalmi kohéziót az az újfajta kapitalista rendszer adja,
melyet az emberiség a globális háborúk lezajlása után rendezett be magának. Pedig a 20. század örök érvényű mementója egyértelműen az kellene, hogy legyen számunkra, hogy bár a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jó irány, a három közül egyik sem magasabb rendű a másik kettőnél. Az emberiség azonban nem tanul; a testvériség felsőbbrendűsége nyomában a Harmadik Birodalom és egy világégés járt, az egyenlőség felsőbbségének hirdetői pedig lassú rothadásba taszították a fél világot, melynek paradox voltát George Orwell 1984 című regénye leplezte le a leghatásosabb módon. A neoliberalizmus ezzel szemben nem igáz le komplett népcsoportokat, nem hoz létre keményvonalas politikai diktatúrákat, fű alatt történő radikalizálódása azonban mégis félreérthetetlen, és nem kevésbé veszélyes. Sőt, új vizekre evez: a kulturális teret kívánja meghódítani, amelyhez a kommunizmus és a fasizmus barbárjainak a cenzúrán és a könyvek égetésén kívül nem volt valódi hozzáférése.
A woke-mozgalmárok azok, akik kifejezetten megmondják nekünk, hogy mi számít kirekesztésnek és mi nem, hogy mi számít erőszaknak és mi nem, illetve hogy genetikai tulajdonságaid alapján mire vagy jogosult, és mire nem. Németország, amely a három nagy politikai ideológia közül kettőt már maximálisan csúcsra járatott, most egyértelműen a neoliberalizmus egyik mintaállamának számít. Ezért is érdekes az Allensbach Közvélemény-kutató Intézet 2018-as felmérése, melyből kiderül, hogy
a németek többsége szerint a sokat emlegetett szólásszabadság ma már csak egy mítosz.
Az erről szóló viták azután éleződtek ki, hogy 2018 januárjától szigorították az internetes kommunikációt, és több ezer német, köztük politikusok és humoristák profilját tiltották le, illetve róttak ki rájuk súlyos pénzbüntetést (az internetes szólásszabadságra csak azért nem térek ki bővebben, mert az külön cikket érdemel). De cenzúrázzák például a hip-hop számokat is, és ez vizsgálat messze nem csak a trágár szavakat érinti. A lakosság 57 százaléka felháborítónak tartja, hogy egyre inkább megszabják számára, mit csináljon és mit mondjon. Különösen a volt NDK polgárai lepődnek meg azon, hogy a politikai korrektség szabályai sokszor rigorózusabbak a kommunista állampárt tiltásainál. Ha pedig valaki nem tartja magát ezekhez az előírásokhoz, akkor könnyen szélsőségesnek vagy nácinak bélyegezheti, és kitaszíthatja őt a társadalom.
Ezt a cikket viszont leginkább a közelmúlt egyre abszurdabb történései indikálták: nemrég például bűnösnek találtak, és börtönbe küldtek egy férfit Nagy-Britanniában, miután a nézésével követett el szexuális zaklatást egy nővel szemben egy vonaton. Ez a tempó pontosan az előbb említett közösségi médiumok által diktált tempóra emlékeztet: bár az, hogy mit jogos és mit erkölcsös megtennünk, még évtizedes, sőt évszázados konszenzuális alapok után sem mindig egyértelmű. Most felrúgva mindent, amit eddig jogról és erkölcsről gondoltunk, egyetlen politikai irányzat egyetlen önkényes világértelmezés alapján megfogalmaz egy vádat, melynek bizonyítást sem kell nyernie: az már egyenlő az ítélettel. Csakúgy, mint a poszt-metoo mozgalom hullámaikor; a Woody Allen, Matt Damon, Luis C.K és Kevin Spacey karrierje elleni támadások után Johnny Depp és Amber Heard ügye bizonyította, hogy olykor a vád nem hogy nem állja meg a helyét, de egy ügyben sokszor a vádló, azaz az áldozat a valódi erőszaktevő. Márpedig aki nem kivételesen befolyásos, és/vagy kivételesen kitartó abban, hogy igazát bizonyítsa, azt sok esetben nem fogja megilletni még csak az ártatlanság vélelme sem.
Ezek a történések azonban még mindig csupán azt bizonyítják, hogy a woke-mozgalom politikai és médiabefolyása a nyugati világban figyelemreméltóan nagy. Az viszont már a kultúra elleni merényletnek minősül, ha kirúgják egy vonósnégyes tagjait, mert azok nem játszanak elég művet színes bőrű zeneszerzőktől. Vagy az, ha kirúgnak egy egyetemi tanárt, mert az Othellónak egy olyan verzióját vetíti le, amelyben egy fehér színész játszik egy fekete karaktert. A cikk elején említett német felmérés pedig a politikai korrektségen túl egyébként a kultúrára is kitér:
egy intelligens németnek például nem illik szeretni Wagner zenéjét, de politikailag nem korrekt Nietzsche filozófiáját sem kedvelnie.
Sőt, ennek a krédónak egy része kiterjed még Goethére, Thomas Mannra, de történelmi és népi hagyományokra is. Ezek már a kultúra intaktságát veszélyeztetik, a művészet emberfelettiségét támadják. Elvágják az egyetlen menekülőutat azoktól, akik a káosz és a züllés, sok esetben pont az identitáspolitikai harcok elől menekülnének az egyetlen olyan térbe, ahol a szabadságukat még szabadon megélhetik. Ez az a szentség, amelynek meg nem értéséről az elmúlt napokban az ukrán kormányzat is tanúbizonyságot tett: az ukrán kormányzat Puskin és Tolsztoj műveinek (köztük a Háború és békének) a betiltásával csupán az egyetemes kultúrán ejtett sebet, nem pedig elnyomójával szemben küldött válaszcsapást. Ráadásul attól félek, hogy ez nem is egy ukrán patrióta döntés, sokkal inkább a nyugatnak szóló gesztus, illetve a nyugathoz való tartozás kinyilatkoztatása volt, melynek elengedhetetlen feltétele az identitáspolitikába való beszállás.
A woke-mozgalom forradalmárai történelmi sérelmekkel foglalkoznak, és a jelenben próbálnak értük igazságot szolgáltatni olyan dolgokkal, mint például a kvótarendszer és különböző munkaerőpiaci kiváltságok adása bizonyos társadalmi csoportoknak. Ez kétségtelenül helytelen és káros, de ha csak erről lenne szó, azt mondanám: a múlt sebei előbb-utóbb begyógyulnak, az emberek pedig megelégednek az utópikus abszolút egyenlőség helyett annak törvényi feltételeivel is. A kulturális diktatúra azonban vészjóslóan azt sejteti, hogy újabb nagy történelmi szembenállás előtt állunk. A társadalom ilyen mértékű polarizációja mellett ugyanis az emberiség egy környezeti és demográfiai katasztrófát már nem élne túl. Ha képtelenek leszünk együttműködni, az indulatok végleg elszabadulnak, a társadalom szövete végleg felbomlik, az eddig ismert stabil rendszerek megszűnnek. Ezért mindenkinek üzenem, hogy vigyázzon a kultúrára és kincsként óvja a művészetet, mert ha ezt is elveszik tőlünk, többé nincs hova hátrálnunk.
A szerző szociológus.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Pablo Monsalve / VIEWpress / Getty Images)