Hivatalosan második alkalommal gyűlt össze a magyar filmes szakma Veszprémben a Magyar Mozgókép Fesztiválon. Nem hivatalosan harmadszor, hiszen először Filmpiknik néven tettek egy próbát a Veszprém–Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program részeként megszervezett filmes találkozóval. Az idei rendezvény sok szempontból tükrözte a szakma jelenlegi ellentmondásos állapotát.
Tény, hogy a három településen – Veszprém, Balatonalmádi, Balatonfüred – zajló fesztiválon megnézhette a közönség az idei moziba és televízióra szánt magyar mozgóképes produkciók jelentős részét, mintegy száz alkotást. A közönség ennek örült, mindhárom helyszínen telt házak előtt vetítették le a filmeket. A nyitónapot kivéve a szabadtéri előadásokat is, mivel az országos zivatarok elkerülték a fesztivál környékét ezen a hétvégén. Konkrétan, és talán egy kicsit átvitt értelemben is.
A nézői aktivitásra jellemző, hogy a szemle közönségdíjas alkotása, a Nagykarácsony című romkom közönségtalálkozóval egybekötött vetítését az almádi strandon tartották, egy időben a magyar–német focimeccsel, és még a kerítésen kívülről is több százan nézték meg a meleg nyári estén a Balaton partján levetített karácsonyi mozit.
A négynapos fesztivál helyi szervezői, a 2023-as kulturális főváros program munkatársai kifejezetten jó munkát végeztek. A helyszínek méltóak voltak az eseményhez. Veszprém városa, ahol a filmes találkozó legtöbb központi rendezvénye zajlott, egyre szebb és barátságosabb, Füred nyüzsgő, Almádi nyugodt eleganciája is vonzó.
A program A játszma című filmmel indult. A díszbemutatón megjelent Navracsics Tibor, a VEB 2023 EKF programot irányító kormánybiztos, Káel Csaba, a filmügyi kormánybiztos, Hoppál Péter miniszteri biztos, Bús Balázs, a Nemzeti Kulturális Alap vezetője, Porga Gyula, Veszprém fideszes polgármestere, és még sokan mások. Ennek ellenére a megnyitóbeszédekben üdítően kevés szó esett politikáról, és a filmet követő spontán találkozó hangulata alapján, melyen a politikusok már nem vettek részt, az is
valószínűsíthetővé vált, hogy a „narancsszínű” nyitóünnepség után a fesztivál – Esterházy Péter szavaival – „kap fogni egy vajszínű árnyalatot”.
Minden rendben, zökkenőmentesen folyt, a versenyfilmeket és a program versenyen kívüli szekciójához tartozó munkákat is rendben levetítették. A közönségtalálkozókon rengetegen voltak kíváncsiak az alkotókra, teljesen rendben volt a dolog, mégis maradt bennem valami furcsa hiányérzet.
A premiereken természetesen részt vettek a stábtagok, az alkotók is, ezért a veszprémi kultúrpalota fogadószintjén minden délután és este színészek, rendezők, producerek sétáltak, üldögéltek, beszélgettek és nyilatkoztak. A premierek után kötetlen bulikkal folytatódott a program nem hivatalos része, leginkább két prominens helyszínen: a Séd partján működő Fricskában és a belvárosi Papírkutyában. Mindkettő kiváló és alkalmas csoportos találkahely. Hamar kiderült azonban, hogy ezek a helyszínek a házasságkötő termek mintájára működnek a fesztiválon. Az épp aktuális násznép elfoglalja a termet, előtte fotó, utána csoportkép, koccintás, örülés, és már ott is a következő ünneplő társaság, akikkel nem vegyülnek. Bár gyakran megesik a kisvárosi esküvőkön, hogy az ember ismerőst fedez fel a másik csapat ünneplői között, de kizárt, hogy emiatt közös legyen a lakodalom.
Mindenki a sajátjaival mulat, táncol, vigad és búsul.
A filmeseknél még feltűnőbb a buborékosodás, hiszen ebben a szakmában mindenki ismer mindenkit, mindenki dolgozott már mindenkivel. Ez azonban nem mindig írja felül a vélt, vagy valós politikai nézetkülönbségeket.
Pedig nehéz objektívan megítélni, hogy valakit épp hova helyeznek a politikai térképen. Aki elvből, vagy egyéb gyakorlati okok miatt (a sorrend néha fordított) úgy dönt, hogy kiszáll, vagy úgy érzi, hogy kiszorult az állami támogatási rendszerből, nemritkán szigorúan elítéli azon kollégáit, akik, ha lehetőségük nyílik rá, igenis megvalósítják azt produkciót, melyet művészi, szakmai és morális alapon vállalhatónak, sőt fontosnak gondolnak.
A magyar filmkészítési gyakorlat problémáiról sajnos kevés valódi szakmai vita folyik, és a veszprémi filmes seregszemlén se futottunk bele ilyen jellegű szervezett, vagy spontán kialakuló diskurzusokba, beszélgetésekbe. Párbeszédek, kerekasztalviták helyett indulatos kifakadások törik csak meg a hosszú csöndeket. A ritkán jelentkező polémiákra viszont jellemző, hogy a szakmai érveket felülírják a hitvitákhoz hasonló kinyilatkoztatás-jellegű, ellentmondást nem toleráló argumentumok.
A veszprémi fesztivál ilyen szempontból, ha nem is áttörést, de legalább enyhülést jelentett. A díjnyertes filmek és alkotóinak többsége távolról, félhomályban és maszatos szemüvegen át se nézhető kormánypárti szekértolónak. Enyedi Ildikó A feleségem története című nemzetközi filmje öt díjat kapott a magyar filmakadémiai tagok szavazatai alapján. A film producere, Mécs Mónika másik munkája, A legjobb tudomásom szerint női főszereplője, Hámori Gabriella is átvehette a kategória első díját. Ennek a filmnek Pataki Ági a társproducere, akit senki sem vádolhat kormánypárti beágyazottsággal.
A játszma legjobb női mellékszereplője is Hámori Gabriella lett, a főszereplőnek járó díjat Kulka János vehette át, és egyikük se békemenetelt még Bayer Zsolttal. Néhány rövid mondatban meg is köszönték az elismerést, felsorolták, hogy ők kinek köszönik meg ezt a lehetőséget. Egyikük sem hagyta említés nélkül a színész Nagy Zsoltot, aki nem kapott díjat. A film producere, Lajos Tamás neve is szerepelt azok között, akiknek a legjobb színészek hálásak voltak. A szakember soha nem rejtette véka alá, hogy számára szimpatikus a kormánypárt. Kulkáék viszont nem ezért, hanem közös filmjük miatt, amire együtt lehetnek büszkék, mondtak neki köszönetet.
Személyes tapasztalatom, hogy nem volt olyan filmes, akinek szakmai kifogása lett volna A játszmával kapcsolatban, többségük – bármilyen „táborhoz” tartozik is – magánbeszélgetésekben is jó munkának tartotta Fazakas Péter kémfilmjét.
A másik díjözön az elsőfilmes Kis Hajni rendező inkubátor program segítségével megvalósított Külön falka című filmjére zúdult, és senki se zúgolódott amiatt, hogy ezt érdemtelenül, vagy bármiféle politikai hátszélnek köszönhetően érték volna el.
Az éjszakába nyúló filmes bulik, beszélgetések során persze sokféle vélemény elhangzott. Néhány pohár bor után akár kontúrosabbak is, de még boros fővel se felejtette el senki a lelkemre kötni:
Ezt nehogy megírd!
Általánosságban írom meg tehát, hogy sokan meglepődtek azon, hogy az idei díjakon nem találtak ellenzéki fogást. A díjátadón sem érezték a kormánypárti ízlésterrort. Mások meg azon lepődtek meg, hogy Eperjes Károly egyetlen díj nélkül térhetett haza. Pedig a Magyar Passió című történelmi drámát, melyet maga rendezett és a főszerepet is ő alakítja, több kategóriában is nevezték. Ha valakit, akkor Eperjest úgy tartják nyilván a szekértáborok szerinti felosztásban gondolkodók, hogy egyértelműen a győztes csapat meggyőződéses törzsszurkolója. Akkor most hogy is van ez?
Azt már többen kétségbe vonták, hogy a versenyfilmek előválogatása is hasonló pártatlansággal folyt-e le, ám a díjazottak névsorát biztosan nem lehet kormánypárti elfogultsággal vádolni.
A fesztiválon idén is átadták a filmakadémia életműdíjait. Az olyan megkérdőjelezhetetlen minőségű színészek, mint Udvaros Dorottya, Huszti Péter, az Oscar-díjas Rófusz Ferenc, András Ferenc Kossuth-díjas rendező, vagy Szakács Györgyi jelmeztervező, díjait sem kritizálta senki, de a hírek szerint rangos kollégák, a díjazottakkal évtizedes munka- és baráti kapcsolatban álló művészek tértek ki az eseményre vonatkozó meghívás elől.
Szintén szigorúan mikrofonon kívül persze elhangzott olyan vélemény is, hogy sokan elvi alapon nem jelennek meg az állami filmünnepen, mások praktikus okok miatt. Ez lehet egyéb elfoglaltság, de arról is beszélnek, hogy a megjelenést nem vennék jó néven az SZFE átalakítása/megszállása/lerombolása – nézőpont kérdése, ki, melyik igét használja – és egyéb okok miatt is kettészakadt szakma ellenzéki oldalon érvelő képviselői.
Nem vonva kétségbe ennek lehetőségét, megint felmerül a kérdés,
nem érdemesebb-e középtávon az önazonosság, hiszen annak nincs sok értelme, és művészi haszna se, ha mindkét oldaltól retteg valaki.
Mindezzel együtt is jó volt Veszprémben lenni a múlt hét végén. Jó volt filmeket nézni, beszélgetni, vagy csak úgy pletykálni, fecsegni szikrázóan tehetséges, szellemes emberekkel. Rossz, hogy sokan nem voltak ott, vagy ott jártak, de nem találkoztak egymással, de az megint csak jó, hogy akik viszont igen, azokról kiderült, hogy követik, ismerik és elismerik egymás munkáit. Barátok, kollégák maradtak egymás számára és szemében.
Jó lenne, ha a fesztivál egyre mélyebb gyökereket ereszthetne, és még sok évig fejlődne Veszprémben. Jó lenne, ha a magyar mozgóképesek jövőre még többen éreznék úgy, hogy ezt az eseményt nem lehet kihagyni. Az még ennél is szebb álom, hogy ezek a kiváló művészek, komoly gondolkodók, és rajtuk kívül is egyre többen egyszer csak tudomásul veszik: a megosztottság azoknak jó, akik imádják a szétforgácsolt, könnyen manipulálható, közös érdekérvényesítésre képtelen társadalmi csoportokat, és mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy terveik szövögetése közben ilyen állapotokra számíthassanak.
A szerző az Index kultúra rovatának szerkesztője.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: A játszma című játékfilm alkotói és szereplői a második alkalommal megrendezett Magyar Mozgókép Fesztivál ünnepélyes megnyitóján Veszprémben 2022. június 9-én este. Fotó: Vasvári Tamás / MTI)