Tízéves voltam, amikor először láttam Vágó Istvánt a televízió képernyőjén keresztül. Emlékszem, ahogy ott ültem apám mellett a tévénézős kanapén, a szemeim ragyogtak, a szívem dobogott, miközben vártam a következő feladványt. Egy zseni kérdezett egy országtól. A kérdések ma elcsendesültek. Vágó István, akit mindannyian szerettünk, elment. 

Vágó István több volt egy kvízműsor vezetőjénél – ikonná nőtte ki magát, aki a képernyőn keresztül tanított minket. Nemcsak a tényeket, hanem a gondolkodás szabadságát és a kérdések erejét is tőle tanultuk. Sohasem felejtem el, mennyire izgultam a „biztos megjelöli a B-t?” visszakérdezésnél, ugyanis akkor már lehetett sejteni, hogy bajban van a játékos, és jobb lesz, ha gyorsabban lapozgatja a mentális enciklopédiáját. Az ő műsorán keresztül megtanultunk kérdezni, kutatni, keresni a válaszokat. Megtanított minket a kíváncsiság fontosságára, az önképzés erejére.

Vágó István személyében nemcsak egy csodálatos műsorvezetőt ismertünk meg, hanem egy melegszívű embert is. Szellemessége és hatalmas tudása mellett embersége, hite és becsülete az, ami igazán emlékezetessé tette őt számunkra. Mindig hű maradt önmagához, soha nem félt feltenni a nehéz kérdéseket, még ha az néha kényelmetlenséget is okozott.

Ma, amikor a világ egy kicsit sötétebbnek tűnik, emlékezzünk a bölcsességére, a bátorságára és a tudásszomjára! Emlékezzünk a mosolyára, a nevetésére, a szellemességére! Emlékezzünk arra, hogyan tette jobbá a világunkat, hogyan tanított minket, hogyan inspirált bennünket! 

Talán az egész ezredfordulós generáció nevében mondhatom, hogy gyerekkorunk egy darabját őrizzük Vágó István emlékével.

A szerző az Index közélet rovatának újságírója.

(Borítókép: Vágó István. Fotó: Huszti István / Index)