Az 1998 és 2002 közti meg a 2010 óta zajló Orbán-kormányzás száz szempontból különbözik, mégis van köztük egy szembeötlő hasonlóság: mindkettő úgy védi meg a magyar gyermekeket, hogy azok megkeserüljék. Emlékezetes, hogy a legelső Orbán-kormány Európa legszigorúbb drogtörvényét alkotta meg, melynek nyomán ha egy tizennyolc éves és egy hónapos fiatal együtt füvezett egy tizenhét éves és tizenegy hónapossal, s lefülelték őket, az előbbi kábítószer fiatalkorú sérelmére elkövetett terjesztésével lett vádolható. Ezt az intézkedést a Fidesz vezette országgyűlési többség már 1999-ben a gyermekek védelmére hivatkozva léptette életbe, akkor épp a marihuánával szemben volt elodázhatatlan a védekezés, a magyarság pedig már akkor vevő volt a szemérmetlen bűvésztrükkre: a magyar szülők megnyugtatónak találták a gondolatot, hogy az ezeréves magyar állam úgy védi meg a gyermekeiket a narkótól, hogy egyszeri marihuánafogyasztásért erőszakos bűnözők köré kerülhetnek, akik netán meg is erőszakolják őket. Akkor majd megtanulják, hogy tisztességes magyar fiatal pálinkával üti magát, az egészségre kevésbé káros és függőségre csekélyebb mértékben hajlamosító kannabiszt pedig meghagyja a nyugaton züllő, tradícióikat megvető, libernyák kölyköknek.

A gyermekvédelmi törvény lelkiismeretlenül mossa össze a homoszexualitást, a transzszexualitást és a pedofíliát, azt a szándékos félreértést érvényesítve, hogy óvodások nemváltásra buzdítása semmiben nem különbözik azonos nemű felnőttek kölcsönös beleegyezéssel folytatott közösülésétől. A törvényt támogatni hivatott kormányzati kommunikáció a legnagyobb természetességgel rángatja bele a gyermekvédelem ügyébe azt, hogy két felnőtt férfi mit csinál egymással valamelyikük lakásán, holott ennek nyilván semmi köze nincs a gyermekekhez, hisz a résztvevők nagykorúak, akik épp szabadon rendelkeznek a testükről. A finkelsteini aljasságú kampány célja, hogy minden magyar jegyezze meg: ezek degeneráltak, két lábon járó emberi hulladékok. Aki nagyon akarja, megkülönböztetheti a homoszexuálist, a transzszexuálist meg a pedofilt, de jó ízlésű ember miért is akarná? Ugyan ki kezd el töprengeni, ha kutyasz@rba lép, hogy az egy labradorból, egy kuvaszból vagy egy dobermannból került-e ki? Egyszerűen csak undorodik a sz@rtól, mint minden normális ember, úgyhogy letakarítja a cipőjéről, és kész – a kormányzati kampány célja ezt az érzést kiváltani a magyarságból.

Orbán Viktor kijelentette, hogy a magyarok híresen toleránsak a homoszexuális fickókkal, de van egy határ, amely a gyermekeiknél húzódik – ezt a határt pedig nem engedik átlépni. Rádiós interjújában a miniszterelnök arról magyaráz, hogy a tudósok szerint nem egyértelmű a határ a homoszexualitás és a pedofília között. Ezek után jobboldali véleményformálók szemrebbenés nélkül kijelentik, hogy Magyarországon nem rossz homoszexuálisnak lenni, hiszen nem éri semmilyen jogsérelem ezt a közösséget, melynek tagjai még bejegyzett élettársi kapcsolatra is léphetnek. Vajon jó lenne-e zsidónak lenni Magyarországon, ha annak ellenére, hogy a zsidóságot nem érné joghátrány, és szabad volna zsinagógába járni, a miniszterelnök arról értekezne, hogy a tudósok még vitatkoznak: a zsidók belesütik-e keresztény szűzlányok vérét a maceszba? Orbán Viktor üzenete félreérthetetlen: a magyar gyermekek alsóneműjénél húzódik a határ, amit tűzzel-vassal védeni kell a homoszexuálisoktól, hiszen a tudósok bármelyik nap kideríthetik róluk, hogy pedofilok.

Amiről a propagandától független valóságban tényleg  vitatkoznak a tudósok, az a homoszexuálisok aránya a teljes népességben – ez nagyrészt az olyan kormányok miatt vizsgálható nehezen, amilyen Magyarországé. Efféle körülmények közt nemhogy felvállalni nehéz a homoszexualitást, de szembenézni se könnyű vele. A legelfogadottabb becslések öt százalék körülire teszik a homoszexuálisok arányát. Nos, a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint tavaly 393.044 tizenöt és tizennyolc év közti fiatal élt Magyarországon, közülük a valószínű középértéket célozva nagyjából húszezren vonzódnak a saját nemükhöz – és nem azért, mert hatévesen smároló férfiakat pillantottak meg, hanem mert jobb szó híján így vannak huzalozva. Ezeknek a gyerekeknek egy része a mai Magyarország légkörében konkrét szuicid veszélyben van, és minél orbánistábbak vagy toroczkaistábbak a szüleik, ez a veszély annál súlyosabb.

Sokat jelentene, ha találkozhatna homoszexuális ifjúsági irodalommal, amilyen a Heartstopper című sorozat, melynek magyar nyelvű példányait a gyermekvédelmi törvény előírásaira hivatkozva épp celofánba csomagolják a Mathias Corvinus Collegium által felvásárolt Libri üzleteiben, továbbá kiveszik az ifjúsági könyvek közül, mert tizennyolc év alattinak nem szabad eladni olyasmit, ami a homoszexualitást népszerűsíti – mintha bárkinek a szexuális irányultsága azon múlna, hogy középiskolás korában milyen irodalmat olvas. Esetleg segíthetné a hajlamukkal küzdő fiatalok megóvását az öngyilkosságtól, ha az iskolájukban volna a homoszexualitását felvállaló tanár, aki akár csak a puszta jelenlétével azt tudná üzenni nekik, hogy van élet a coming out után. De ugyan hány tanár meri megvallani a homoszexualitását 2023 Magyarországán, hogy aztán feldühödött szülők követeljék a kirúgását? Az persze nem érdekli Magyarország kormányát, hogy hány heteroszexuális tanár létesít nemi kapcsolatot a fiatalkorú tanítványával, hisz megvan az elvárt különbség a genitáliáik között, úgyhogy az ilyesmi nem pedofília, csak egy kis türelmetlenség. A lényeg, hogy közösülés előtt etillel és ne THC-vel lazítsák fel egymást.

Ron DeSantis floridai republikánus kormányzó, Donald Trump legesélyesebb kihívója nemrég szigorította államában a korábban általa hozott törvényt, amely megtiltotta nyolcéves kor alatt az oktatási intézményekben a szexuális orientációval kapcsolatos felvilágosítást. DeSantis most kampányüzemmódba kapcsolva épp kiterjeszti ezt a tilalmat tizennyolc éves korig, ami hasonlóan pusztító hatással járhat, mint a magyarországi szabályozás. Leszámítva, hogy az Egyesült Államokban nagy létszámú homoszexuális közösség él, akik iskolai felvilágosítás nélkül is esélyt adnak egy hajlamát talán még önmaga előtt is titkoló fiatalnak megélni, hogy nincs vele semmi baj. A polarizáció rohamosan számolja fel a politikai centrumot: az egymással viaskodó kurzusok mindenkit arra kényszerítenek, hogy válasszon a szélsőséges narratívák közül: támogassa, hogy transzmesékkel érzékenyítsék az óvodásokat, vagy tekintse helyesnek, hogy az állam felnőttek nemi élete felett ítélkezik – nincs középút. 

Akad ugyanakkor egy különbség Amerika és Magyarország, még pontosabban a nagyvilág és Magyarország között: Magyarország az egyetlen hely a Földön, ahol a jobboldal homoszexuálisoktól való viszolygása nem vallási alapú. A radikális homofóbia világszerte a fundamentalista hívők sajátja, akik akár keresztények, akár zsidók, akár muszlimok is lehetnek. Ilyen vallásos csoport többek közt az amerikai neoprotestánsoké, akiket most precíz mérések alapján Ron DeSantis megnyerni igyekszik. Számukra ez szó szerint élet-halál kérdése, csak nem a siralomvölgyi létre vonatkozóan, hisz aki homoszexuális, az a hitük szerint pokolra jut. Nem csoda tehát, hogy bármit megtennének az LMBT-lobbi ellen a gyermekeik lelki üdvéért, ahogy az sem kérdés, hogy ők mindig is homofóbiások voltak, és mindig is azok lesznek. 

Még a nyugati szélsőjobboldal politikaformálói és szavazói se zsigerből bélyegzik meg a homoszexuálisokat, legalábbis erre enged következtetni az egykori holland bevándorlásellenes pártvezér, a vállaltan homoszexuális Pim Fortuyn, a német Alternative für Deutschland nevű nacionalista párt nyíltan leszbikus volt alelnöke, Alice Weidel, meg az egykor szebb napokat látott zsidó-homoszexuális provokátor, Milo Yiannopoulos, akit Schmidt Mária még évekkel a gyermekvédelmi kampány előtt Magyarországra is meghívott előadást tartani – vagyis pár éve sem volt egyértelmű, hogy a pártállam kommunikációja ebbe az irányba tart. Így eshetett meg, hogy a nyíltan homoszexuális ellenzéki politikus Ungár Péter büszke édesanyja még azt remélte, a Fidesz képes lesz magáévá tenni az alt-right melegekkel szemben megengedőbb attitűdjét, amely egyebek közt épp a szexualitás nyugati szabadságát félti a muzulmán hátterű bevándorlástól. Nem is különös a tekintélyes oligarchinának ez a félreértése, hisz amíg a vallási fundamentalisták szemében a homofóbia a Szentírás radikális értelmezéséből fakad, és így a hitéletük elemi részét képezi, addig a kokainkeresztények patikamérlegen kimért uszítása a szignifikáns társadalmi csoportok attitűdmérésein múlik. 

Milo Yiannopoulos magyarországi vendégeskedése ma már a múlt ködébe vész. Azóta lezajlott a Kaleta-ügy, melynek során a fideszes nagykövet tizenkilencezer gyermekpornó-fotóval és -videóval bukott le, a pártállam pedig olyan gyorsan mentette ki az igazságszolgáltatás markából, mintha nem épp tőle kéne megvédenie a magyarok gyermekeit. Aztán Szájer József botránya következett, és a gránitba vésett Alaptörvény megalkotójával együtt csúszott le az ereszen a homoszexuálisok felé nyitó alt-right politika lehetősége is. A Fidesz döntéshozói a méréseik nyomán nyilván arra jutottak, hogy érdemes beleállniuk ebbe a gyalázatba, mielőtt még az ellenzék húz hasznot a pedofíliával és homoszexualitással érintett fideszesek ügyeiből. Így lett Magyarország az a hely, ahol a homoszexualitásukkal elszámolni képtelen fiatalok az öngyilkosság rémével néznek farkasszemet, mert Orbán Viktor az ő életükkel fizetteti meg az árát annak, hogy Kaleta Gábor és Szájer József botrányai után is erős kézzel uralja a pillanatot. Ha pedig a gépezet beindul, nincs megállás, így most már Alan Turingról, a német Enigma-kód homoszexuális feltörőjéről se lehet közterületet elnevezni, ezt ugyanis együttes fellépéssel akadályozta meg a Fidesz és a Mi Hazánk, deviánsnak bélyegezve a számítástechnika úttörőjét. Ezért a gyermekvédelemnek csúfolt uszításért a Fidesz és a KDNP frakciójában ülő százharmincöt bátor ember a felelős. Úgy számítva, hogy fejenként csak két gyerekük van, azok közül statisztikailag legalább tizenhárom a saját neméhez vonzódik. Nem ezt érdemlik, hiszen semmi baj nincs velük. Nem ők a degeneráltak, hanem a szüleik.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  David Silverman / Getty Images)