Hol csúszott meg a világ rendje? Valószínű 2010-ben. Előtte 54 évig működött a rendszer, amibe kerültek ugyan porszemek (1986, Igor Belanov), de összességében a döntések az akkor érvényben lévő, nyilván ki nem mondott szabályok, amolyan „gentleman's agreement” értelmében ültek, álltak. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) partnersége éppen egy olyan idény végén állította Föld körüli pályára az Aranylabdát, ami most, Lionel Messi nyolcadik egyéni elismerésében a legnyomósabb érv volt: a világbajnoki aranyérem.

A ‘80-as évek második felében, Diego Maradona fénykorának idején merült fel először, hogy az Aranylabdára vonatkozó megkötések idejétmúltak. Addig ugyanis kizárólag európai válogatottban és klubban játszókat vettek figyelembe a voksolásnál. Pedig a karrierje javát európai csapatokban (FC Barcelona, Napoli) töltő argentin sztár képességei alapján nagyjából és minimum öt-hat Aranylabdát egészen biztosan kiérdemelt volna. Honfitársa, Alfredo Di Stéfano már spanyolként azért kettőt (1957, 1959) megkapott, illetve egyszer (1956) volt második, de Maradonának esélye sem volt, hogy érdemeit és eredményeit a sportág legrangosabb egyéni díjával is elismerjék. Messinek ez már nem jelentett problémát, a gát 1995-ben a libériai George Weah (AC Milan) aranylabdás díjával szakadt át.

Tegyük hozzá, így sem hemzseg a világ Európán kívüli része az aranylabdásoktól, az elismerés döntően az öreg kontinensen marad. Weah és Messi mellett csupán brazil sztárok, egy kivételes generáció legjobbjainak a neve sorakozik a győztesek között (Ronaldo, Rivaldo, Ronaldinho, Kaká).

2007-ben a portugál Cristiano Ronaldo (még a Manchester United játékosaként) és Messi színre lépésével már érződött – Kaká (AC Milan) mögött előbbi másodikként, utóbbi harmadikként végzett –, hogy új időszámítás kezdődik, ők ketten kimagaslanak a mezőnyből, nagy versenyfutásra volt kilátás kettejük között az Aranylabdák számát illetően is. Arra a tarolásra azonban, amire a két géniusz képes volt, talán a kedves mamáktól kezdve a legfanatikusabb rajongókig bezárólag senki nem számított. Nemhogy a labdarúgás.

Az internet nagyon komoly színre lépésével azonban a világ gyökeresen megváltozott, Cristiano Ronaldo és Messi versenyfutása – klubjaikban és a válogatottban a nemzetközi színtéren, 2009 és 2018 között ráadásként Spanyolországban is – pedig kiemelkedett a futballból, bárhol a világon eladható termék volt. Minden téren. Úgy szakmailag, mint gazdaságilag. Képességeik, egyéni és kollektív sikereik révén túldimenzionálták nemcsak magukat, hanem rajtuk keresztül az egész sportágat is.

A futballnak pedig a jó, a nagyon jó, az extra játékosok mellett égetően szüksége volt a mindenekfelett álló emblematikus arcokra. Akiket a Földön nyolcmilliárd ember azonosít a sportággal.

A két ellentétes mentalitású futballista a lehető legjobbkor érkezett meg, és robbantotta a bankot: 2018-ig csak ők ketten jutottak Aranylabdához, a tíz évet kihozták 5–5-ös döntetlenre. Utána 2018-ban a horvát Luka Modric és 2022-ben a francia Karim Benzema (mindkettő Real Madrid) már odafért ugyan az élre, de Messi még akkor is behúzott újabb kettőt, most pedig már pluszban a harmadikat.

Josep Guardiola, aki ugye nem akárki a szakmában. Már játékosként sem volt piskóta – hat bajnoki címe mellett BEK/BL, valamint KEK-trófeája és olimpiai bajnoki aranyérme is van, utóbbi hazai környezetből –, edzőként aztán ezt a magasságot bőven átugrotta. A szakember a közelmúltban nem véletlenül találta azt mondani: „két Aranylabda kellene, egy Messinek, egy mindenki másnak”. Pár éve még alighanem megemlítette volna Cristiano Ronaldót is, akik tényleg külön versenyt folytattak.

Szakmai fajsúlyából kiindulva Guardiola véleményezése azért már talált visszhangot. Pedig a spanyol szakember aligha degradálja Messit, aki első sikeres edzői korszakának kulcsszereplője volt Barcelonában, és talán nem is ez a nyolcadik elismerés fájhat neki a legjobban. Hanem pár korábbi, amikor persze mindig volt olyan érv, amire rá lehetett fűzni az argentin elsőségét. Alapképességeket, egyéni érdemeket tekintve hiába járt a mezőny előtt, aktuális csapatával elért eredményessége viszont nem feltétlen támasztotta alá aranylabdás elismerését.

Itt utalnánk vissza a megbicsaklott rendszer 2010-es indulására, amikor a dobogós veszteseket a spanyolokkal egyaránt vb-aranyérmes Andrés Iniesta, Xavi Hernández páros alkotta – a vb-döntőt előbbi gólja döntötte el –, mindezt Messi barcelonai klubtársaként. Egy olyan évben, amikor bizonyos Wesley Sneijder az Internazionale kulcsembereként BL-t, bajnokságot, európai Szuperkupát, Olasz Kupát és klubvilágbajnoki címet gyűjtött be, a holland válogatottal pedig vb-döntőt játszott. Nos, ő még a dobogóra sem került. Mert Messi jobb játékos volt. És valóban, az alapképességeket tekintve mindenképpen.

2010 előtt azonban az Aranylabdánál értéket adott a csapattal elért teljesítmény. Volt persze kapufa akkor is, a szovjet – amúgy meg ukrán – Belanovot illik említeni a sorban elsőként, aki vb évében úgy lett győztes, óriási meglepetésre, hogy a Dinamo Kijevvel, a korszak egyik nagyszerű klubcsapatával bajnokságot és KEK-et nyert, illetve vesztes vb-nyolcaddöntőben volt mesterhármasa. (Amúgy a csoportkörben a 0–6-nál nekünk is lőtt egyet, de erre azért ne kapjon már valaki ilyen rangos egyéni díjat…)

Jó, Maradona egymaga elvitte a show-t Mexikóban, de ki gondolja komolyan azt, hogy a vb-döntős nyugatnémeteknél, a vb-bronzérmes franciáknál, a Mexikóban negyedik belgáknál, a klasszisok sorát felvonultató, de a nyolcaddöntőben elbukott dánoknál, ahol már ott volt az 1992-ben Eb-aranyérmes alapja, az őket kiejtő spanyoloknál – bizonyos Emilio Butragueno négy gólt vállalt az 5–1-es győzelemből, a torna előtt pedig a Real Madriddal UEFA-kupát nyert – nem volt egyénileg jobb futballista Belanovnál? A rend és a szakmaiság kedvéért jegyezzük meg: a szovjet/ukrán szélső sem volt éppen rossz spíler, sőt, de az Aranylabdától ezért elég messze száguldozott.

Mint ahogyan az utóbbi másfél évtizedben messze kerültek tőle a sportág zseniális egyéniségeinek sora. 2010-ben talán Messi volt a leginkább meglepve a világon, hogy őt találták a legjobbnak. Ott volt az a pont, amikor átestünk a ló túloldalára. És klasszisok sora nyögi ennek az esélynek a fájdalmát. És miután a legtöbben már visszavonultak, ez a fájdalom soha nem is fog elmúlni.

(*: az érvényben lévő megkötések miatt fénykorában nem lehetett szavazni rá.)

Messi már három-négy, jó, legyen öt, elismeréssel is körülbelül ugyanennyire emelkedne ki a XXI. század futballjából, mint most, az ő magasságában így minden további aranylabda már értelmezhetetlen. Cristiano Ronaldo esetében is van legalább egy, ami erősen véleményes (2013), így máris lenne a sportágnak alsó hangon négy aranylabdája, amivel más játékosokat emelhetett volna pajzsra.

Ettől a páros érdeme nem lett volna kisebb vagy kevesebb, a díj értékéből, jelentőségéből, fajsúlyából sem veszít, a sportág viszont egészen biztosan nyert volna. A szponzoráció csúcsa nem csak és kizárólag a két nevezettre koncentrál, minden mást jószerivel elenged, továbbá a nagyközönség sem csak és kizárólag rájuk kíváncsi. A futballsztratoszférába való kilövéssel ők persze még inkább bezárkóztak, távolodtak el mindentől és mindenkitől, került áttörhetetlen fal köréjük. Éppen ezért nehéz meglátni őket a jövőben érdemi munkát végezni a labdarúgásban, a sportág javára, fejlődésére, megújítására, érdekérvényesítésére, akár szakmai vonalon, akár sportvezetőként.

Hozzájuk képest persze még így is nyilván morzsák jutottak volna gazdaságilag és a népszerűségből a 2010-es évek egyszeres – urambocsá! kétszeres – aranylabdásainak, de amikor sportági nagyköveteket kell verbuválni régi klasszisokból, akkor nagyon nem mindegy, hogy két elérhetetlennél próbálkozunk, vagy nyolc-tíz elérhető, amúgy legalább fél lábbal a földön járó kivételes személynél.

De nézzük a tréneri, sportvezetői vonalat: ott sem mindegy, a beosztott játékos vagy az üzleti partner, sportdiplomata kolléga a volt kiváló futballistát látja maga előtt, vagy az egyebek mellett Aranylabdával elismert, a legjobbak között is kiemelt egykori labdarúgót.

Ez a hajó már elment, a kérdés viszont itt marad: mit tegyünk, ha legközelebb megérkezik? Szálljunk fel rá megint, vagy maradjunk nyitottak, és adjunk teret közben az alternatív megoldásoknak is?

A szerző az Index sportrovatának vezetője.

(Borítókép: Getty Images)