„Tudják azt, hogy mik a célok és mi a stratégia? Hogy hogyan és mikor lesz ennek vége? Mert mi a saját tapasztalatainkból tanultuk meg, hogy fel kell tenni e kérdéseket” – a CNN értesülései szerint ekképpen figyelmeztette nemrég az amerikai kormány az izraeli vezetést a Gázai övezet ellen tervezett szárazföldi offenzívájuk kapcsán. Az amerikaiak a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásra és azt követő két évtized terrorellenes háborúira utalhattak, melyek során az Egyesült Államok mérsékelt sikerei mellett számos kudarcot és keserű tapasztalatot is elkönyvelhetett.
Noha elképzelhető, hogy az izraeli vezetés jól kidolgozott célokkal és stratégiákkal rendelkezik, az is lehet, hogy egyszerűen nem adtak túl sokat az amerikai kormány baráti figyelmeztetésére, hiszen a hétvégén megindították szárazföldi katonai akciójukat a Gázai övezet ellen. Bár az elemzők egy része szerint ez még mindig nem a nagy átfogó támadás, hanem annak taktikai előkészítése,
a gázai–izraeli háború – ahogy Joáv Gallant izraeli vezérkari főnök is fogalmazott – új szakaszba lépett.
Az október 7-ei brutális terrortámadást figyelembe véve természetesen érthető, hogy Izrael el akarja pusztítani a Hamászt, ez azonban nem jelenti azt, hogy a megfelelő stratégiát alkalmazza céljai elérésére. A téma kapcsán mintha maga az izraeli társadalom is elbizonytalanodni látszana, ennek lehet egyik tanújele az a közvélemény-kutatás is, melyet október 27-én publikált a Maariv izraeli lap. A felmérés szerint a megkérdezettek csupán 29 százaléka támogatja egy átfogó szárazföldi offenzíva indítását a Gázai övezet ellen, miközben 49 százalék azok aránya, akik szerint várni kellene a támadással. Az egy héttel korábbi kutatás alapján még 65 százalék támogatta volna az offenzíva elindítását, a szemlélet tehát gyorsan változik.
Az izraeli csapások már eddig is nagyszámú civil áldozattal jártak, ami fokozta a nemzetközi felháborodást, egy elhúzódó, véres összecsapás azonban magában hordozza annak veszélyét, hogy a támogató országok egy része effektíve is elfordul Izraeltől. Ördögi terve kapcsán a Hamász kezdettől fogva abban reménykedett, hogy Izrael túl fogja reagálni a helyzetet, s ha a Hamász szempontjából nézzük, eddig minden a terv szerint halad. A terrortámadás nem csupán egy váratlan rajtaütés, de egyúttal provokáció is volt, a Gázai övezet elleni szárazföldi támadással pedig Izrael a provokátor elvárásai szerint reagál. Minden jel arra mutat, hogy a Hamász nemcsak a terrortámadásra készült tudatosan, hanem a támadás folyományaként várható helységharcokra is.
Katonai szempontból a Hamász eleve egy rendkívül rossz célpont, hiszen infrastruktúráját mélyen beágyazta Gáza polgári területeibe. Az övezet a világ egyik legnagyobb népsűrűségű területe, tele sikátorral, keskeny sávokkal és magas épületekkel, a terepet a Hamász harcosai igen jól ismerik. Ráadásul a Hamász idestova két évtizedet töltött el azzal, hogy egy rendkívül összetett, mindent behálózó alagútrendszert építsen ki, ami a hírszerzési információk alapján akár ötszáz kilométer hosszúságú is lehet. Az alagutak bejáratai, valamint a parancsnoki és kommunikációs központok nagy része szándékosan mecsetek, kórházak, iskolák alatt van elhelyezve, az alagútrendszer pedig különféle csapdákkal, robbanóeszközökkel van tele. Noha a drónok és a csúcstechnikás felderítő rendszerek segíthetnek a rendszer feltárásában, az alagúthálózat igen nagy veszélyt jelent az izraeli haderő számára, hiszen bárki könnyen csapdába eshet, vagy áldozatává válhat egy meglepetésszerű támadásnak.
Bár a Hamász képességeivel kapcsolatban továbbra is nagy a bizonytalanság, az eddig látottak alapján a csoport ereje és képességei jobbak, mint ahogy azt korábban feltételezték róluk. A Hamász ma már 40 ezer fős hadsereggel rendelkezik, akik professzionális katonai kiképzést kaptak. A szervezet elit egységekkel és kiberalakulatokkal is rendelkezik, nem véletlen, hogy a Hamász igen eredményesen használta többek között a kriptovaluta-rendszereket.
Ugyanakkor a Hamász ellen szól, hogy lényegében csapdában vannak, hiszen a Gázai övezetet a Földközi-tenger, illetve Izrael és Egyiptom veszi körül, azaz a területről nem nagyon lehet elmenekülni. A csapdába került Hamász egyik legnagyobb reménysége, hogy korlátozott erőforrásaik ellenére komoly veszteségeket tudnak okozni. Ebben van is ráció, hiszen a városi harcok során minden esetben a védőnek van taktikai előnye, elég csak a mesterlövészekre, öngyilkos merénylőkre, a páncéltörő rakétákra vagy drónokra gondolni.
A civileket a Hamász eddig is pajzsként használta, a szárazföldi összecsapás során számítani lehet majd e taktika fokozott alkalmazására, nem beszélve a túszejtésekről, ami a Hamász egyik kedvenc taktikája. Erre az eshetőségre természetesen az izraeli haderő is fel van készülve,
a terroristák elleni folytonos küzdelem miatt jó ideje érvényben van a Hannibál-direktíva.
Ezt az irányelvet még 1986-ban dolgozták ki, s jó ideig titoknak minősült, mígnem egy 2003-as skandalum a titkosítás feloldásához vezetett. A direktíva esszenciája voltaképpen az, hogy még egy halott katona is jobb a terroristák fogságába esett katonánál, hiszen túlélési esélyei minimálisak, miközben óriási zsarolási potenciált jelent az ellenfél számára. Amennyiben tehát egy harctéri szituáció során nincs esély egy elrabolt katona visszaszerzésére, úgy az elrablókkal együtt a foglyul ejtett személyt is likvidálhatják.
Noha a Hamász által elkövetett terrortámadás embertelen volt, Izraelnek pedig joga van az önvédelemhez, a nemzetközi közösség egy része egyre nehezebben tűri azt, hogy az izraeli katonai műveleteknek civilek ezrei esnek áldozatául. Mindez azt eredményezte, hogy az izraeli vezetés és az ENSZ vizsgálóbizottsága között súlyos feszültség alakult ki, a Nemzetközi Büntetőbíróság pedig már nemcsak a Hamász rémtettei, hanem az izraeli katonai műveletek kapcsán is háborús bűncselekmények elkövetésének gyanújával vizsgálódik.
Egy bizonyos pontig lehet ugyan arra hivatkozni, hogy a civil áldozatok járulékos veszteségek, mindez azonban csak addig állja meg a helyét, amíg a járulékos veszteségek nem haladják meg jelentősen a katonai előnyök mértékét. Márpedig egyelőre nem látszik az a katonai előny, ami megéri több ezer civil életének kioltását. Több százezer ember kényszerevakuációja, a polgári lakosság ivóvíztől, áramtól, egészségügyi ellátástól és kommunikációs kapcsolatoktól történő megfosztása pedig semmilyen katonai céllal nem indokolható, mindez a hadijog súlyos megsértésének számít. Az ilyen tettek nem csupán háborús bűnnek, hanem akár emberiesség elleni bűnnek is minősülhetnek.
Habár a katonai beavatkozás borítékolható volt, Izrael szempontjából egyelőre nem látszanak a pozitív kimenetelű forgatókönyvek. Egyrészt a Hamász egy olyan hálózat, melyet legfeljebb részben lehet kiiktatni, a mozgalom egy része így is, úgy is túl fogja élni a pusztítást. Másrészt amennyiben Izraelnek valahogy sikerül a Gázai övezetet katonai szempontból ellenőrzése alá vonnia, akkor is szembe kell majd néznie azzal a ténnyel, hogy a lakosság ellenségesen fog hozzájuk viszonyulni, azaz politikai, államigazgatási szempontból nem tudja majd irányítani a területet. A palesztin–zsidó szembenállás nem fog megoldódni, miközben a szegénység és az elkeseredés hosszabb távon terroristák újabb nemzedékét termelheti ki.
A vesztes-vesztes szituáció az az állapot a játékelmélet szerint, amikor vannak ugyan választási lehetőségek, azonban végső soron mindegyik opció negatív végkimenetelhez vezet.
Bár az izraeli vezetés elszánt, mi több, radikális álláspontot képvisel a Gázai övezet elleni támadás kapcsán, fennáll annak a veszélye, hogy végül belesétálnak a vesztes-vesztes szituáció csapdájába, ahonnan igen nehéz lesz majd kimászni. Nem véletlenül adták az amerikaiak azt a bizonyos baráti figyelmeztetést, hiszen az elmúlt évtizedek során ők többször is megtanulták már azt, hogy mit jelent pirruszi győzelmet aratni.
A szerző politikai tanácsadó.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Mostafa Alkharouf / Anadolu / Getty Images)