Még azt sem tudtam, mi fán terem Az Év sportolója gála, már gyerekként szembesültem az örök dilemmával: vannak a futballisták és vannak a sportolók. Miután minderre iskolai éveim – tradicionális fővárosi klub felső vezetésében lévő évfolyamtársammal adtuk egymásnak a prót és a kontrát –, majd immár a frontvonal közelében sportújságíróként töltött három évtizedem alatt is csak homályos válaszokat kaptam, ezért leginkább a „körte vagy alma”, illetve „melyik gyerekemet szeretem jobban” abszurd kérdésekhez tudom hasonlítani az egészet. Éppen ezért szakmai játékként tekintek az elismerésre, amelyhez évente a magyar sportvilág elitjéből kérünk magunk mellé társakat.
Közülük aztán, aki adott évben „meghívottként” éppen részt vehet ebben a játékban, netán győz, az örül. Aki viszont nincs ott, vagy éppen résztvevőként nem lesz első, az meg nem szomorkodik. Legfeljebb nagy ritkán...
Ennél sokkal gyakoribb, hogy a szavazásoknak a műhelyekben, szerkesztőségekben – megfordultam öt helyen, több kollektívában – milyen elő-, illetve utóélete van. A szavazás gyakorlati része fél percet vesz igénybe, de előtte a körítés, utána meg a kiértékelés, na az bizony napokat. Tudok olyan esetről, amikor kollégák olyan vitába bocsátkoztak, amelynek végén napokig csak köszöntek egymásnak, leginkább muszájból, mert beszélgetni nem voltak hajlandóak. Vélt igazukról, véleményükről nem tudták meggyőzni a másikat, és elég csökönyösek voltak ahhoz, hogy akár a legkisebb mértékig magukénak érezzék a másik érveit, nézőpontját.
De ne révedjünk a múltba, maradjunk a jelennél, konkrétan a tegnapnál, és ahhoz kapcsolódóan a mánál. Karaktergyártás közben húsz perc különbséggel látogatott el rovatunkhoz lapunk erősen sportos vénával megáldott két kollégája, akik szintén 180 fokban eltérő véleményüket fejtették ki az egészről. Még jó, hogy nem egyszerre érkeztek...
Korral, szakmai rutinnal is jár, de leginkább alighanem alkat kérdése, hogy a labdarúgók elsőségét ugyanúgy el tudom fogadni és magaménak érezni, mintha mások hoztak volna el 2023-ban több első helyet (férfi egyéni, csapat, év edzője). Az idei év talán attól lett picit visszhangosabb a megszokottnál a lemaradottak tekintetében, hogy hagyományosan eredményes magyaros sportág, a vízilabda képviselői szorultak sporttársaik mögé. Sporttársakat írok, pedig a kiindulási alapunk pont arról szólt, hogy talán nem is feltétlenül társak ők.
Nem véletlen, és érthető a fanyalgás: a magyar férfi vízilabda-válogatott a nyáron sokáig emlékezetes körülmények között és menetelés végén lett világbajnok Fukuokában, az együttes kulcsembere ráadásul a vb-n is kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújtott, európai mércével mérve egyeduralkodó olasz klubcsapatában pedig meghatározó a szerepe.
És mit tettek le az asztalra ezzel szemben a labdarúgók?
Válogatottszinten veretlen évet tudtak le, és kvalifikáltak a 24 résztvevőt felsorakoztató Európa-bajnokságra. És máris elérkeztünk ahhoz a bizonyos súlyozáshoz: pólóban világviszonylatban sincs 24 épkézláb válogatott, a fele is csak némi jó szándékkal jön össze.
És akkor most tessék igazságosnak lenni.
Befektetett (sport)munkát tekintve másodperceket sem lehetne beszélgetni az egészről – a két sportágban nem egy edzést követtem figyelemmel a pálya széléről, de még kettőnél is többet –, miként arról sem, hogy a tömegekre melyik gyakorol nagyobb hatást. Melyik tölti meg kivetítőn a margitszigeti Úttörőstadion-pályát – bocsánat, beragadt –, és melyik húz magával fiesztát a Nagykörúton. Olyanokhoz jutnak el és olyanokat mozgatnak meg a futballhírek, akiknek a sport az életében, a mindennapjaiban nagyjából négyévente éri el az ingerküszöböt, és köti le a figyelmét, kerít szót róla társasági eseményein. Számomra egy ilyen sportos gála, év végi szavazás igazi ereje és jelentősége az, ha az ugyanúgy beköltözik, és nyilván kisebb, de azért még szabad szemmel is jól látható jelentőséggel bír az átlagember életében, mint az annál jóval szűkebb sportos, direkte közegben. Amikor tőlük hallok érveket egyik vagy éppen másik oldal mellett, akkor tudom, hogy mindkettő jó úton jár.
A tényszerűség kedvéért jegyezzük meg:
egyéni év legjobbja-díjat nem jellemzően érdemeltek ki csapatsportágak képviselői.
A prímet magasan az úszók viszik (38 elsőség), a messze lemaradó üldözők között viszont kifejezetten nagy a tülekedés: vívás (14), atlétika (13), kajak (12), öttusa (10), torna (9), birkózás (7), evezés (5). Csapatsportágak közül egyedül a labdarúgók kapták meg ezt a díjat, szám szerint kettőt, és név szerint Szoboszlai Dominik, aki 2020 után lett idén első a férfiaknál. Még egy egyéni elismerés a válogatott csapatkapitányának, a Liverpool légiósának, és olyan legendákat ér be az örökranglistán, mint Méray Kornélia (evezés), Gyarmati Andrea (úszás), Balczó András (öttusa), Magyar Zoltán (torna), Gyurta Dániel (úszás) és Berki Krisztián (torna).
A csapatsportágakat tekintve azért a vízilabdázók fölénye jelentős (2017-től számolhatjuk külön az egyéni sportágak kis létszámú csapatait).
A pólósok 18 alkalommal végeztek az első helyen, 15-ször a férfiválogatott, kétszer a női (1994, 2021), egyszer az FTC (2019). A labdarúgók nyolc elsőséget hoztak el, egyet-egyet az olimpiai válogatott tokiói aranyérmével (1964) és az U20-as együttes korosztályos világbajnoki bronzérmével (2009), hatszor a felnőtt válogatott (1985, 2015, 2016, 2020, 2022, 2023), amely az utóbbi években húzott bele, elsősorban annak köszönhetően, hogy sorozatban harmadszor volt, van, lesz ott az Eb-n.
Azért volt olyan pillanata is az 1958 óta létező szavazásnak, amikor hiába a futball már akkor is hatványozottan érezhető népszerűsége, képviselői az eredményesség ellenére sem jutottak csúcsra.
Az 1964-ben győztes olimpiai aranyérmesek például sportági riválisként Eb-bronzérmes kollégáikat is legyőzték. Manapság az Eb-bronzérem Dibusz Déneséktől a szavazáson talán a dobogó mindhárom fokára elég lenne... De labdarúgóknál az olimpiai érmek sem jelentettek garanciát a győzelemre, a torna fajsúlya akkor és azóta sem érte, éri el a sportág nagyobb világeseményeit. 1968-ban Mexikóvárosban hiába győztek, a férfi párbajtőr-válogatott lett végül a befutó. 1960-ban Rómában ötkarikás bronzérmesek, 1972-ben ezüstérmesek lettek a futballisták, előbb a férfi öttusa-válogatott, majd a férfi párbajtőr-válogatott előzött. 1972-ben még az Eb negyedik hely is szépen csillogott a magyar futballban, mármint mai szemmel, mert akkor a kertek alatt, kritikák kereszttűzében érkezhettek haza az akkor négycsapatos végső tornáról. Aligha merült fel bárkiben, hogy olimpiai évben ezzel egyáltalán labdába rúghatnak a voksoláson.
Egy szó, mint száz: sportágat tekintve, amely szinte az év minden napján képes valamilyen eseménnyel életjelet adni magáról, és amely az igazán nagy tömegeket nálunk és a világon is mindig képes megmozgatni, a labdarúgók megközelíthetetlenek és utolérhetetlenek. Érdemi változásra ebben a jövőt tekintve sem mutatkozik esély. Miként arra sem, hogy a (leg)jobb csajok attól még a pólósoknak jutnak...
Valaki, bárki adjon már végre megnyugtató választ a 14 éves kamasznak arra a kérdésére: futballistának jobb lenni, mert minden meccsedre más kísérőt találsz, aki néha még a barátnőjét is elhozza magával, vagy pólósnak lenni jobb, mert az ő társát látva még a felezőnél lévő labdatartó gyűrűnek sem akaródzik lemenni a medence aljára?
Olvasóink vajon hogyan gondolnak erre a választásra?
Abban a három kategóriában lennénk kíváncsiak a véleményükre egy-egy szavazás erejéig, amelyek leginkább megosztották úgy a szakmát, mint a közvéleményt.
A szerző az Index sportrovatának vezetője.
(Borítókép: Szoboszlai Dominik 2024. január 8-án. Fotó: MSÚSZ / Cseh Péter)