Bár képviselői mandátumom jogi értelemben a következő Európai Parlament júliusi alakuló üléséig tart, a hétvégén megtartott választások után hivatalosan is elköszöntem parlamenti megbízatásomtól. A jövőben az ENSZ turisztikai világszervezetének (UN Tourism) uniós intézményekhez rendelt nagyköveteként folytatom szakmai munkámat, emellett több nemzetközi cég tanácsadói felkérését is elfogadtam. A közélettől sem távolodom el végleg – bár pártpolitikai feladatokat most egy ideig nem kívánok vállalni –, az Esély Közösség alapítójaként, illetve egyfajta „politikai szemtanúként” továbbra is aktív elemzője, külső civil formálója leszek közéletünknek. A hétvégi európai parlamenti választást éppen ezért bennfentesként, de már részben más szemmel, külső szemlélőként is figyeltem. Leköszönő EP-képviselőként öt pontban foglaltam össze, hogy mire érdemes figyelnie majd az újonnan vagy újra megválasztott politikusoknak.
Esztendőkön át azt hallgattuk, hogy mindenki hazaáruló, aki nem ért egyet a Fidesz politikájával. Nehezen tudok túllépni azon, hogy miután kritizáltuk Brüsszelben az Orbán-kormány oktatáspolitikáját, egy kormánypárti EP-képviselő tényleg odáig süllyedt, hogy azt mondta: mi „gyűlöljük a hazánkat”. A haza szerintük ugyanis csak a Fidesz számára jelent elsőséget, a propaganda szerint mindenki más csak árulni szokta. Nehéz ennyi mocsok és aljasság után a normalitás hangján megszólalni, de most mégis ezt teszem – immár közéleti civilként erre jobban is képes vagyok.
Tíz év EP-képviselőség alatt láttam és megtapasztaltam, hogy az európai közösségben sikeresen együttműködő, de egymással közben sok tekintetben versengő nemzetek miként képesek a lehető leghatékonyabb érdekképviseletre. Nagyon egyszerű: nem hazaárulózzák egymást, hanem nemzeti ügyekben előbb konszenzusra, majd egységre törekednek.
Azért van ilyen kevés vezető beosztású magyar szakember az uniós intézményekben, mert magyar jelenség, hogy nem toljuk, hanem inkább visszarántjuk a másikat.
A románok (de mondhatnék más nemzeteket is) például, ahol csak szabad íróasztalt látnak, egyből rányomulnak a lehetőségre, és közös erővel belobbizzák oda saját nemzettársukat. Persze, a magyar szakemberek elhelyezkedését és előrébb jutását sem könnyítette meg az utóbbi időszakban az Orbán-kormány évtizedes „szabadságharca”: a Fidesz megítélése miatt magyarnak lenni bizony olykor hátrány egyes helyzetekben.
Bízom benne, hogy a most kiutazó, új európai parlamenti magyar kontingens át tud majd lépni ezeken az önsorsrontó tankcsapdákon, és jóval kooperatívabb lesz össznemzeti ügyekben, mint korábban. Hozzá kell tenni: ez eddig sem az ellenzéki képviselőkön, hanem a kormánypártiakon és a kormány brüsszeli képviseletvezetőin múlott leginkább. Még emlékszem, hogy tíz évvel ezelőtt a magyar állam állandó uniós képviseletének első nagykövete rendszeres egyeztetésre hívta az ellenzéki EP-képviselőket (a kormánypártiak már akkor sem voltak hajlandóak egy légtérben lenni velünk; ez megint az ő szégyenük), hogy az uniós csúcstalálkozók és plenáris ülések idején a főbb témákat közösen beszéljük ki. Nem mondom, hogy mindenben egyetértettünk és kompromisszumra jutottunk, de legalább volt egy fórum, ahol a mindannyiunkat érintő ügyek asztalra kerültek. Ez az utóbbi bő fél évtizedben teljesen kihalt, a kormánypárti EP-képviselők soha semmilyen józan egyeztetésre vagy közös delegációs ülésre nem voltak nyitottak (ilyen, felülről vezérelt gyűlöletpszichózisban – mondjuk – sok választásuk, gondolom, nincs is), de az állami képviseleti vezetők is ott fúrták a valódi nemzeti egységet, ahol csak lehetett. Ha igaz az, hogy „Magyarország az első” a számukra, ahogy a plakátokra írják, akkor ideje lenne legalább megpróbálni a fontosabb, hazánkat érintő ügyekben a közös nevezőket megtalálni. Nekem/nekünk ez nem sikerült, talán a következő csapatnak több esélye lesz erre.
Orbán Viktor már öt évvel ezelőtt is az EU-ellenes, szélsőjobboldali erők előretörésére fogadott, és remélte, hogy a kritikus hullámok tetején tovább szörfölhet. Nem jött be. Úgy látszik, hogy most sem sikerült az EU-kritikus, illiberális politikai kalandoroknak áttörni a falat: a Fidesz által háborúpártinak és magyarellenesnek beállított, keresztény-konzervatív Európai Néppárt tíz képviselői hellyel még növelni is tudta a frakciója méretét, ahogy a szociáldemokrata képviselőcsoport sem veszített annyit összességében, mint várták; az előzetes becslések szerint csupán négy helyet. (Mondjuk, ebből három eddig magyar volt; ennek okairól és következményeiről majd máskor.) Vesztesnek a liberális Renew és a zöldek csoportja mondhatja magát, itt jelentősebb csökkenés látszik a mandátumszámban. Nem vitatom, hogy
az EU-kritikus ECR egyértelmű növekedésével a korábbi néppárti-szociáldemokrata-liberális nagykoalíció biztos többsége a kiszavazási arány miatt nehezebben biztosítható
– nem véletlen a Néppárt és az ECR közeledése egy esetleges jobboldali kooperatív többség összepakolása érdekében –, de a tény mégis az, hogy az Orbánék által remélt illiberális uralkodó többség forradalma megint el fog maradni. El akarták foglalni Brüsszelt, „de sikerült?!” – ha szabad Kovács Zoltán elhíresült kérdését idehozni. Hát nem. Persze az sem vitatható, hogy a pro-európai többségnek reflektálnia és alakulnia kell a szélsőjobboldali populizmus erősödése kapcsán, de – ahogyan az Európai Unió eddig is folyamatosan alkalmazkodott saját válságaihoz is, úgy – biztos vagyok benne, hogy idővel most is megfelelő válaszok fognak születni. Számomra az elmúlt években evidencia volt, hogy Magyarország nem lehet Európa ellenzékében, és bízom benne, hogy az új EP-képviselők is egyetértenek ezzel. A rendíthetetlen európaiság nem jelenti természetesen az uniós intézményi működés és bizonyos döntések kritikájának mellőzését, sőt. Én is rendszeresen és hangosan-karcosan szembementem bizonyos uniós lépésekkel, ha az európai közösségünk és benne Magyarország hosszú távú érdekei azt kívánták. Ez az érdek abban érhető tetten, hogy az unióban bekövetkező változásoknak minden esetben erősítenie és nem gyengítenie kell ezt a szövetséget. Fájdalom, de a Fidesz – nem is annyira titkolt kényszerektől vezérelve – egyelőre inkább utóbbiban érdekelt. A magyar EP-képviselőknek (saját nemzeti és politikai céljaikat is szem előtt tartva természetesen) a pro-európai erőket kell támogatnia, csak ez szolgálja hazánk érdekeit. Bízzunk benne, hogy a fideszes képviselők is mielőbb felismerik azt, hogy ők mennek szembe az autópályán. Mindannyiunk életével hazardírozva a kocsiban.
Kétségtelen, hogy a magyar választók – de igaz ez szinte a legtöbb európai polgárra – nem érzékelik az Európai Parlament munkájának és működésének fontosságát, nem értik az uniós döntéshozatalok folyamatát, nem érzik annak közvetlen hatását a saját életükben. A legtöbben még mindig a banángörbületnél és az uniós sóhivatal képzavaránál tartanak, pedig ennél jóval fontosabb ügyek vannak napirenden. Ezért is fontos, hogy mindenkinek legyen saját ügye, saját küldetése az EP-képviselői mandátuma során. Olyan, amit képviselni tud, amivel el tud számolni a választók felé a napi kötelezőn felül. Szerénytelenségnek tűnhet, de tényleg büszke vagyok arra, hogy például a tizennyolc éveseknek járó ingyenes vonatbérlet pályázati programja, a DiscoverEU nekem köszönhető, annak idején ugyanis a kollégáimmal én karoltam fel és mentoráltam egészen a megvalósulásig. Hogy miként tudjuk majd ezt továbbfejleszteni és még több magyar fiatal számára elérhetővé tenni, már a következő időszak kihívása. Messze nem sikerült minden kitűzött célt időben elérni, de ettől függetlenül is fontos eredménynek tartom az Európai Egészségügyi Unió programjának elindítását is – ennek alapjait ugyanis szintén még én kezdeményeztem a Covid-járvány előtt. Bízom benne, hogy ez utóbbit például lesz, aki magyar EP-képviselőként továbbviszi; ebben segítségemre biztos számíthat.
Sokan még mindig úgy tekintenek az Európai Parlamentre, mint ami a politikai pártok egyfajta kifizetőhelye,
ahova a pártelnökök az épp útban lévő vagy már megfáradt társaikat küldik némi jutalomjátékra és pihenőre. Nem állítom, hogy nincs olyan EP-képviselő, aki ilyen logika mentén került ki Brüsszelbe az elmúlt évtizedekben, de – és ezt politikai szemtanúként is mondom – jóval több tenni akaró, aktív politikust láttam, mint léhűtőt. A most vasárnap mandátumhoz jutott képviselőjelöltek között is számtalan olyan személy van, akiben egyértelműen megvan a szándék és potenciál, hogy egyes szakterületeken, bizonyos konkrét ügyekben valódi eredményeket tudjon felmutatni Magyarország érdekében. Követni fogjuk ezeket az ügyeket, és számon is fogjuk kérni az eredményességet!
Még most is hangosan felnevetek, amikor eszembe jut a kormányoldal által kitartott egyik vezető médium megkeresése, amelyet néhány hónapja kaptam. A fideszes lap újságírója arra volt kíváncsi, hogy mennyi az EP-képviselői fizetésem, illetve hogy a szakbizottságokban betöltött pozícióim után mennyi pluszjárandóságot kapok. Mindezt akkoriban, amikor a Kormányinfókon percenként hangzott el, hogy a „havi nettó hatmillió forintot kereső ellenzéki EP-képviselők” meg akarják akadályozni a tanárok béremelését. Az hagyján, hogy a valóságban a Fidesz-kormányon kívül senki nem hátráltatta a tanárok béremelését, az EP-képviselők pedig nem keresnek havi nettó hatmillió forintot, de miután megírtam válaszomban a felkészületlen kormánypárti újságírónak, hogy a szakbizottsági pozíciókért és feladatokért egyetlen eurócent pluszpénz sem jár, és pont ugyanannyit keresek EP-képviselőként, mint a Fidesz politikusai, akkor már hiába vártam a nyilvánvalóan kész prekoncepcióval íródott cikk megjelenését.
Az átláthatóság az egyik legfontosabb kötelessége és egyébként legerősebb páncélja is egy politikusnak. Akinek nincs mit takargatnia, annak nincs is mitől tartania – ezt bizonyította a Katar-gate botrány is, amelyet a Fidesz ismét csak aljas és sikertelen módon próbált saját hasznára fordítani. Én EP-képviselőként mindig a transzparencia híve voltam, ezért is működtettem egy „üvegzseb” aloldalt a honlapomon, amelyen keresztül minden pénzügyi érdekeltségről szóló nyilatkozatom, de még a különböző lobbiszervezetekkel, érdekképviseletekkel, akár cégekkel való szakmai találkozóm időpontjai is elérhetőek és nyomon követhetőek voltak. Hasonló nyitottság és átláthatóság annak idején Jávor Benedek párbeszédes képviselő kollégám esetében volt tapasztalható, a kormánypárti politikusok viszont ebben sem járnak elöl jó példával. Személyes elvárásom politikai szemtanúként, hogy a most hivatalba lépő új EP-képviselők legalább ilyen transzparencia mellett végezzék majd szolgálatukat. Ez a választóik mellett személyes érdekük is.
Kizártnak tartom, hogy van olyan ember – talán még a Karmelitában sincs –, aki fejből fel tudná sorolni a Fidesz–KDNP még hivatalban lévő EP-delegációjának a névsorát, vagy fel tudna sorolni belőle legalább öt nevet. Még nekem is nehezemre esik, pedig egy munkahelyen voltam velük évekig. A fideszesek tizenhárman voltak, és most is tizenegy képviselőt küldenek Brüsszelbe, mégsem fog tudni róluk a szélesebb közönség. Ennek két oka is van: egyfelől a fideszes delegációban azért kevesen vették valóban komolyan a képviselői munkát, többen leginkább csak a közösségimédia-jelenlétben és szelfikészítésben vitézkedtek, másfelől rájuk is igaz volt az EP-képviselők egyik visszatérő hátránya, vagyis hogy „odahaza” alig látszik belőlük valami. Utóbbi alól azok szoktak kivételek lenni, akik a szakmai munka helyett inkább a hazafelé irányuló látványpolitizálást és a belpolitikai ügyek európai szintre emelését viszik. Tartom, hogy tévedés kizárólag szakmai ügyekbe beleásni magunkat EP-képviselőként, és nem reagálni, akár kifakasztani belpolitikai konfliktusokat az európai szinteken, de azt is
hibás gyakorlatnak tartom, ha valaki kizárólag „hazafelé” politizál, és az EP-képviselői feladatait csak sunyin leadminisztrálja.
Előbbi ugyanis észrevétlen marad, és végezze bármilyen jól a feladatát az unióban, aktív belpolitikai jelenlét nélkül a végén csak az aktuális közéleti széljárás mentén fogják megítélni az eredményeit, nem pedig az elvégzett szakmai munka alapján. Utóbbi pedig, bár a hazafelé politizálás miatt ismertebb lesz a nyilvánosságban és a lájkversenyekben, mégiscsak visszaél a választók bizalmával és felhatalmazásával, ha az európai parlamenti mandátumát kizárólag arra használja, hogy az erőforrásokkal magát vagy pártját építse odahaza. Az egyik nem praktikus, a másik nem erkölcsös. Nem vagyok naiv vagy álszent, tudom, hogyan működik a politika. Ha kézzelfogható szakmai eredményeket és (a politikai közösségük építése mellett) a hazai közéletre gyakorolt érdemi hatást egyszerre tudnak majd felmutatni, akkor tudnak majd öt év után nyugodtan a tükörbe nézni az újonnan kikerülő képviselők (is).
A szerző távozó EP-képviselő, az Esély Közösség alapítója.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
( Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke felszólal az Európai Parlamentben, Strasbourgban, Franciaországban 2023. október 18-án. Fotó: Sathiri Kelpa / Anadolu / Getty Images)