Eddig közömbös értetlenkedéssel fogadtam a kétkamarás magyar parlamentet követelőket. Kb. a szentkorona-tan alkotmányba emelésének ötletével azonos logikát véltem fölfedezni egy ilyen tervben. Hiszen minek bonyolítani az alkotmányos berendezkedést, nem vagyunk szövetségi állam, ahol lenne szerepe egy felsőháznak. Az egykamarás országgyűlés nemcsak a legegyszerűbb, de a legtisztább demokratikus szisztéma is.

És akkor egyszer csak beugrott, hogy dehogynem, van nekünk egy szép kis, a politikai berendezkedés szintjén kezeletlen problémánk, amelynek megoldására jó ötlet lehet a második kamara. Egy eléggé egyedi, fontos probléma, amelynek kezelése feltehetően jól meg fogja osztani a nemzetet, ahogy eddig is megosztotta a nem kezelése. Már tudják, kedves olvasók, hogy a határon túli magyarok budapesti képviseletéről van szó. Lássuk először a problémát, aztán a kezelésével kapcsolatos kétoldali félelmeket, hogy végül kibontakozhasson a talán mindenki számára elfogadható megoldás.

Aligha vitatható, hogy a Trianon-szindróma létezik. Sajátságos tény, hogy a nemzet létszámához képest nagyon jelentős, milliós részei a határon kívül élnek, mégpedig nem azért, mert odaköltöztek, hanem mert a határ került át a másik oldalukra. Élnek szomszédos országokban milliószám oroszok is, Németországot is büntették többször is nagy területek elcsatolásával, a szerbeknek is át kell élniük a maguk Trianonját, és vannak még példák. De e szituációk mindegyike eltér történetében, mértékében, jellegében a magyar nemzet Trianon-sztorijától. Az, hogy Szlovákiában, Ukrajnában, a Parciumban vagy a Vajdaságban a határ mentén találkozunk magyarokkal vagy magyar többségű településekkel, még nem is tűnik olyan sajátosnak, de az, hogy Budapesttől 7-800 kilométerre, tisztán román területeken átvonatozva vagy –autózva egyszer csak egy kis Magyarországra, azaz a Székelyföldre érünk, egészen különleges élmény, senkinek nem lenne szabad kihagyni. Aligha akad olyan balos vagy liberális, aki az ottaniakkal beszélgetve megtagadná tőlük a nemzethez tartozást.

Nem is igen van ilyen, inkább nem mennek oda. A nem jobbos politikai osztály, értelmiség, de még a szavazótábor is (tisztelet persze a kivételnek) azt a taktikát követi, hogy nem vesz tudomást az egész problémakörről. Ez meg hatalmas ostobaság, nemcsak azért, mert rá lehet sütni erre az oldalra a nemzetietlenség bélyegét, hanem azért is, mert teljesen átengedi a terepet a másik félnek. [A probléma analóg nemzeti identitásunk mítoszainak átengedésével, tessék elolvasni erről Sándor Klára kiváló sorozatának első részét (meg aztán a többit is).]

Ha tehát ott tartunk, hogy a határainkon túli magyarok a nemzet részei, nem rekeszthetjük ki őket a nemzetet képviselő intézményekből és a nemzet közös szimbolikus tereiből sem. De erre azt lehet mondani, hogy a Kossuth téri Országház nem a nemzet képviseleti intézménye, hanem a 93 ezer négyzetkilométeres országé, badarság lenne úgy csinálni, mintha nagyobb lenne, akár tetszik nekünk ez a nagyság, akár nem. Rendben, de akkor hol a nemzet képviselete? Na erre a problémára lenne megoldás a második kamara.

De előbb nézzük meg kicsit mélyebben az ellentmondást. Természetesen ebben a kérdésben is kétféle álláspont létezik. Vannak még persze azok a tömegek, amelyek az egészből csak azzal foglalkoznak, hogy idejönnek a „románok”, és elveszik a munkahelyüket, de azt javaslom, most csak a politikai és a szimbolikus kérdésekkel foglalkozzunk, a szintén fontos, gyakorlatias, anyagi problémákkal ne. Már csak azért se, mert a magyarság szállásterületén megszervezett államok fokozatos belépésével az Unióba, az euró- és a schengeni övezetbe ezek a kérdések lassacskán rendeződnek.

Az egyik fél tehát azt gondolja, hogy a határokon túl élő nemzettestvéreknek meg kell adni az állampolgárságot és a szavazati jogot, hiszen ugyanúgy a nemzet részei, ráadásul a történelem súlyosan kibabrált velük (ezek szerint gonosz lenne a történelem ura?), így különösen aljas dolog volna továbbra is kirekeszteni őket. Aki pedig nem így gondolja, az a nemzet ellensége vagy legalábbis nemzetietlen. És a baloldal azért szokott ódzkodni a jogok megadásától – folytatódik a gondolatmenet –, mert attól fél, hogy a határon túliak nem rájuk fognak szavazni. Azok után, amilyen politikát folytattak, persze hogy nem.

A másik fél meg azt gondolja, hogy a jobboldal azért akarja szavazati joghoz juttatni a határokon túliakat, hogy rá szavazzanak. Vannak itt még releváns aggályok, de álljunk meg a szavazatvásárlósnál. Alighanem van ebben igazság, még akkor is tudnánk ezt, ha a nemzet orvosa nem mondja ezt el 2006-ban. Azonban egyrészt hiba volna azt gondolni, hogy minden határon túli eleve nacionalista, jobbos. Természetesen ők ugyanolyan sokfélék, mint mi idebent. De ettől függetlenül én is azt hiszem, ma sokkal több szavazatot kapna a jobb. Ez azonban nem igazán fontos. Lehet, hogy egy teljes körű szavazati jog bevezetése mondjuk egyel meghosszabbítaná a Fidesz ciklusainak számát (elismerem, ez sem elhanyagolható), de egy jó parlamenti demokrácia úgy működik, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül, ha egy párt, koalíció nem jól kormányoz, ha túl korrupt lesz, úgyis megszerveződik és új többséget ér el az ellenzék, függetlenül attól, hogy induláskor mekkora előnyben van a kormányoldal. Persze akkor, ha működő parlamenti demokráciáról beszélünk, ha van módja az ellenzéknek megszerveződni és többséggé nőni. De ha nem, ha alkotmányos diktatúrát vezet be a Fidesz, akkor meg mindegy, hogy szavaznak-e a székelyek és az ausztrál magyarok.

Vannak azonban más, súlyos aggályok is a határon túli szavazati joggal szemben. Illetve tulajdonképpen ugyanannak az aggálynak van többféle megközelítése. Van a gyakorlatias, amelynek egyik megfogalmazása a nincs képviselet adózás nélkül. Vagyis bármennyire is testvérem nekem a Székelyudvarhelyen vagy Galántán élő magyar, ne szavazhasson még képviselőin keresztül se arra, hogy Kaposvárra vagy Békéscsabára kell-e előbb autópályát építeni a magyarországon beszedett adókból. (Megjegyzem, csak hogy lássuk, milyen bonyolult ez a kérdés, abba már igenis szóljanak bele, amikor a magyar kormány a románnal tárgyal arról, hogy milyen sorrendben épüljenek az autópálya-határátmenetek a két ország között.) Ez logikus érv. Közjogi megközelítésben: bizony a parlamenti demokráciát a nemzetállamokra találták ki. Az egyenlő választójog, a területi képviselet elvének minél tisztább betartása szebbé, hatékonyabbá és demokratikusabbá teszi a rendszert. Ha a törvényhozás egységes, területi alapú (lehet persze az egész ország egy választókörzet) választási rendszerét elkezdjük felhígítani, kiegészíteni mindenféle korporatív elemekkel, az elméleti megfontolások és a gyakorlati tapasztalatok szerint is romlik a rendszer. Még akkor is, ha fontos társadalmi csoportoknak (kisebbségek, szakszervezetek, egyházak, civil szervezetek) akarunk képviseletet adni.

Szerencsére azonban van egy olyan intézmény, a második kamara, amely alkalmas az ellentmondás jelentős mértékű föloldására. Hogy ne piszkáljunk bele az ország mindennapos ügyeit kontroll alatt tartó, a törvényeket meghozó Országház (az ország háza) működésébe és összetételébe, hogy ott továbbra is érvényesülhessen a tiszta, területi többségi elv; ugyanakkor lehetőséget adjunk egy másik, az elsőtől eltérő logika szerint összeálló képviselet működésére is. Más szavakkal a nemzet és az ország határainak egybe nem eséséből adódó helyzet a legjobban két külön házzal, az ország házával és a nemzet házával kezelhető.

Láttuk, hogy a magyar nemzet helyzete eléggé egyedi a határon túliak miatt, azonban a világban létező második kamarák alighanem legnagyobb csoportja valami nagyon hasonló probléma kezelésére jött létre. Nevezetesen a szövetségi rendszerű államokban egyszerre kell elérni, hogy az ország valamennyi polgára egyenlő választójogot kapjon, viszont az egyes tagállamoknak is legyen valamilyen értelemben egyenlőségük legalábbis a legalapvetőbb kérdésekben, hiszen ez a szövetségi berendezkedés egyik fundamentuma. Eltérő lakosságú (választópolgár-számú) államok esetén a két elv ellentmondásba kerül. Ezért az egyik házat lakosságarányos módon szokás választani, a másikban viszont egyenlő képviseletet kapnak a szövetségi államok.

Vegyük észre, hogy a magyar közjogi berendezkedés két évtizede küzd még egy hasonló, bár talán kevésbé hangos konfliktusokat okozó problémával, a nemzet és az ország határai egybe nem esésének mintegy ellentétes vetületével is, a nemzetiségek külön képviseletével. Nem állítom, hogy a Parlament bűnös késlekedése e téren egyértelműen visszavezethető arra, hogy a nemzetiségeknek kedvezményes, könnyen megszerezhető képviseletet juttató módszer a már ismertetett módon belepiszkít az elvileg legalábbis egyenlő választójogon alapuló rendszerbe, de tény, hogy belepiszkítana. (Pedig konszenzus van abban a tekintetben, hogy mi példamutatóan szeretnénk bánni a saját kisebbségeinkkel, már csak azért is, hogy példát mutassunk arra, mit várunk el a kinti magyarok ügyében.)

Legutóbb ráadásul arról lehetett hallani, hogy a Fidesz hasonló módszerrel oldaná meg a határon túliak képviseletét is. Az biztos, hogy ha az általános területi szisztémától két adagban is eltérünk, az még jobban szétfeszíti a rendszert, mint ha csak egyben. Vagyis logikus lenne a magyarországi nemzetiségek képviseletét is a második házban megoldani. Szerintem a kétkamarás rendszer technikailag is alkalmas lenne a vázolt problémák kezelésére, miközben talán vállalható kompromisszum lenne mindkét politikai oldal számára. Sőt, szerintem a nem magyarországi magyarok és a magyarországi nem magyarok számára is vonzóbb és méltóbb lenne egy külön házban főszerepet kapni, mint statisztaként beülni a jelenlegi parlament képviselői mellé.

A javaslatom tehát egy hatvanhat fős második kamara (nemzetek háza). Ebbe 22 főt tisztán listás országos választással a magyarországi választók választanának praktikus okból akár az Európai Parlament képviselőinek megválasztásával együtt egyetlen, pártlistára leadott szavazattal. (Még azt is el tudnám képzelni, hogy ha a munka mennyisége engedi, akár azonosak is lehetnének a képviselők Brüsszelben és a felsőházi teremben a Kossuth téren.) További 22 főt a határon túli magyarok, 22-t pedig a magyarországi nemzetiségek választanának. Nem szeretném részletezni, hogy milyen módon, de azt gondolom, a 22-22 fő elég sok ahhoz, hogy leképezze a szóban forgó csoportok sokféleségét, például jusson képviselet a szórványban élő vagy a nyugati magyaroknak is.

Fontos kérdés persze, hogy milyen feladatokat kapjon a második kamara. Sem az írás terjedelmi keretein, főleg pedig saját tudásomon nem szeretnék túlterjeszkedni. Azt gondolom azonban, hogy a tisztán szimbolikusnál nagyobb szerepet kellene kapnia a nemzetek házának, ugyanakkor nem lenne cél a mindennapos jogalkotás és kormánykontroll feladatait elvenni az ország házától. Alighanem érdemes lehet a jelenlegi berendezkedésben az államfőnél lévő jogok némelyikét áthelyezni a második kamarához, vagy oda is telepíteni. A második ház kezdeményezhetne törvényeket, igény esetén megtárgyalhatna törvényjavaslatokat, és azokat vissza is küldhetné az első háznak, ám végső soron a törvények kérdésében a magyarországi polgárok által választott ország házának kell döntenie.

A szisztémát természetesen úgy kell megszerkeszteni, hogy ne váljon nehézkessé a jogalkotói munka. Szerepet kaphatna a felső ház az alkotmánymódosításokban, a legalapvetőbb vagy a speciálisan a határon túliakat vagy a nemzetiségeket érintő kérdések megtárgyalásában is. Új alkotmány készül, van mód átgondolni a részleteket. Persze csak akkor, ha nem a minél gyorsabb alkotmányozás a cél.