„Ez legyen az első könyv, amit elolvas, ha kiegyensúlyozott képet szeretne Orbánról” – lelkendezett magyar akcentussal a bemutató utáni fogadáson egy diplomatának tűnő fiatal egy külföldi kollégájának. „A kötet szerzői áttekintik a második Orbán-kormány külpolitikáját, gazdaságpolitikáját, bemutatják a kulturális téren vívott küzdelmeket és rávilágítanak a kormány szociálpolitikájának sajátos dimenzióira is” – ígérte a meghívó, a bemutatót moderáló Nick Thorpe BBC-tudósító pedig egyenesen különlegesnek nevezte, hogy végre olyan könyv született, melyben „a szimpatizánsai kritizálnak egy politikust”. A Social Affairs Unit és a Danube Institute közös kiadásában, Londonban megjelent kötetet Budapesten John O'Sullivan brit újságíró, Margaret Thatcher egykori tanácsadója, a könyv társszerkesztője, Bod Péter Ákos volt miniszter, majd jegybankelnök és Hörcher Ferenc politikai filozófus mutatta be.
Nagyformátumú személyiség: született vezető, határozott, előrelátó, olykor kíméletlen, megnyerő, harciasan ékesszóló; összességében egyfajta emberi buldózer a politikában – ez az Orbán Viktorról kialakult közkeletű kép, és a privát valóság is egyben.
– jellemzi már a bevezetőjében Tibor Fischer esszéjét idézve a miniszterelnököt John O'Sullivan. Az esszégyűjtemény célja: „az orbánizmus történetének első vázlatát” letenni az asztalra. A címe pedig:
Orbán Viktor második ciklusa: túl az előítéleteken és a rajongáson.
Orbánnak O'Sullivan szerint egyébként még egy, „a politikában veszélyes” tulajdonsága van: „intellektuálisan vállalkozó szellemű, szeret új ötleteket kipróbálni, és ezzel kockázatot vállalni. Szereti a sponaneitást, nyilvánosság előtt hangosan gondolkodik” – utalt az illiberális demokrácia emlékezetes első, tusnádfürdői megemlítésére. Értelmezésében a jelzőt azóta is félremagyarázták, és általában tévesen állítják be Orbánt Putyint példaképének tekintő diktátornak.
A bizonyíték anekdotikus: Orbántól egyszer megkérdezte, nem arra gondolt-e egyszerűen, hogy a nem megválasztott testületek hatalma ne nyúljon túl a megválasztottakén. Orbán pedig állítólag azt mondta: de igen.
O'Sullivan emlékeztetett: Margaret Thatcherrel sosem történhetett volna hasonló, nyilvános megszólalásaiban mindig vigyázott arra, hogy világosan fogalmazzon, és az elhangzottak illeszkedjenek a kormány politikai kommunikációjába. „Ha hibázok, hetente kétszer fogják felhasználni ellenem életem hétralevő részében” – mondta.
A brit szerkesztő szerint a maga hibáival együtt Orbán Viktor politikai teljesítménye sokkal jobb, mint a megítélése akár itthon, akár külföldön: hiszen, sorolja, a balos sajtó szabadon támadhatja a kormányt, ami viszont három választási győzelmet aratott szoros egymásutánban, mégis szabad a megszállási emlékmű ellen tüntetni.
A kormány igenis reagál a választók tiltakozására, a netadót is visszavonták a tömegtüntetés után; a három hatalmi ág létezik és demokratikus (arról nem esik szó, hogy külön is válnak-e); és hiába hívják az ellenzői az EU-t segítségül, „senki sem tud rámutatni, hol lépne túl az alaptörvényben rögzített jogain”.
Megkérdőjelezhető pontként a személyre szabott reklámadót és a norvég pénzekből működő alapítványok vegzálását említette meg, de felmerült a közművek és bankok állami tulajdona is. Bod Péter Ákos, aki Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadójaként tevékenykedett, utalt a korrupció és a state capture („az állam elfoglalása” egy érdekcsoport által) kockázatára, és felvetette azt is, hogy ugyan a külföldi anyabankok feltőkésítették magyar leányaikat, de ha magyar tulajdonban lesznek, ez a magyar állam és adófizetők felelőssége lesz egy újabb bankválság esetén.
Az Orbán-kormány intézkedéseit heterodoxnak (vegyesen konvencionálisnak és nem megszokottnak), és nem unortodoxnak nevezte, beszélt a világrekord 27 százalékos áfáról, különadókról, fékek és ellensúlyok hiányáról is, megemlítve, hogy egyes intézkedések akár marxistának is elmennének. Regionális összehasonlításban túl vagyunk adóztatva, az állam túl nagy ahhoz, hogy jobbközépnek nevezzük – mondta. A közmunka hosszú távon nem megoldás, és miközben a magánszektorbban nem nő a foglalkoztatás, az etatizmus aggasztó: könnyű az államot növelni, egyik szektor után a másikba belépni (közművek, tankönyvek – sorolta a példákat), de annál nehezebb később megnyirbálni.
O'Sullivan Orbán oroszbarátságát is megemlítette, de szerinte a miniszterelnök „sikeresen egyensúlyoz” a gáz miatt fontos Oroszország és az EU, illetve a NATO között, melyek szankcióit „annak ellenére nem sértette meg, hogy egyértelműen ártanak a gazdaságnak”. Szerinte Orbán Washingtonból joggal ábrándult ki, de „Janus-arcú politikája”, melynek részeként az ukrán válság alatt fogadta Putyint, fenntarthatatlannak látszik.
Még mindig posztkommunista világban élünk, Oroszországgal óvatosan kell bánni,
különösen, mivel az orosz elnök aktív részese volt a kommunista rendszernek – emlékeztetett Hörcher Ferenc, aki szerint Magyarország egy traumatizált társadalom, melyben Trianon, a Holokauszt és a kommunista hatalomátvétel máig kísértenek. Ezeket a traumákat nem tudtuk kibeszélni, máig megosztják az embereket, mondta.
Orbán politikai karrierjét érdekes meglátásba helyezte, amikor Nick Thorpe kérdésére válaszolva azt mondta: a miniszterelnök pályafutása beleilleszkedhet abba a sorba, melyben Magyarországon Ferenc József, Horthy, majd Kádár vezette hosszú ideig az országot.
Hörcher szerint Orbán hatalma konszolidálása után kihívó nélküli, először félt, és csak utána szeretett vezetővé válhat, amiből már sokat látott a magyar történelem, és már most tagadhatatlan, hogy Orbán a rendszerváltást követő időszak legfontosabb figurája.
A hatalom megszerzése után a megtartása a kihívás, idézte Machiavellit, kifejtve, hogy egy demokráciában is kell néha kegyetlennek, vakmerőnek lenni a hatalomra jutáshoz. Orbán azt hiszi, jó retorika mindig azt mondani, hogy a történelem nagy, döntő pillanatát éljük meg. A legtöbb politikus így látja magát, Orbán is a történelmet akarja megváltoztatni. De előbb-utóbb unalmas lehet, hogy egy-két évente történelmi pillanat van, emlékeztetett Hörcher.
Szerinte most jött el az idő, amikor a történelmi traumákkal lehet foglalkozni, és a „törésvonalak felett átnyúlva” el lehet érni a társadalom azon rétegeit, „akik nem Orbánt támogatták, akik nem a kedvencei” – Orbán legfőbb tehetsége úgyis az, hogy mindig megérzi, hogy az adott közönséget hogy kell megnyerni, kivel milyen hangnemet kell megütni. „A politika nemcsak jó döntésekről szól, hanem a hatalomról is, amit sugároz az ember, és a vonzerőről, ami árad valakiből” – fogalmazott.
O'Sullivan arról beszélt, hogy veszélyes az autokráciát, azaz tekintélyelvűséget összekeverni a tekintéllyel, határozottsággal. Szerinte a kritikusai sem állítják Orbánról, hogy illegális lenne, amit csinál, csak azt róják fel neki, hogy túl határozott, túl nagy a tekintélye. A brit szerkesztő konkrétan megemlítette bevezetőjében: Orbánt John McCain amerikai szenátor és Barack Obama elnök is személyes sértéssel bántotta meg. Thatchert is diktátornak nevezte egyszer a New York Times, emlékeztetett, mert „bátor politikai lépéseket tett”, melyek nélkül „csak bénázás van” a kellően határozott politikai vezetés helyett.
O'Sullivan hat kulcsélménnyel magyarázza Orbán politikai filozófiáját és intézkedéseit: az első az MSZP, ami a miniszterelnök felfogásában a szocializmus örököse (az érvelés szerint nyilván ellentétben azokkal a pártokkal, ahol nincsenek volt kommunista tisztségviselők pozícióban). A brit szerkesztő szerint Orbán egyik fő célja, hogy elvegye a hatalmat a kapitalizmusba átmenekített szocialista elittől, és ezzel „megkérdőjelezhetetlenül anti-totalitárius” államot építsen – a Nyugat pedig azért nem érti meg Orbánt, mert maga sem mer szembesülni a kommunizmus múltjának bűneivel.
A második mozzanat az SZDSZ közeledése az MSZP-hez – a szerző szerint a Fidesz „ekkor kezdett libertárius diákegyesületből fokozatosan jobbközép polgári szövetséggé átalakulni”. A harmadik a váratlan 2002-es választási vereség, ami ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy saját médiára, think tankekre és szervezetekre van szüksége a pártnak. A 2008-ban kezdődő válságból pedig egyrészt azt a tanulságot szűrte le, hogy helye van a nem ortodox elgondolásoknak a gazdaságpolitikában, másrészt azt, hogy sok területen nagyobb állami befolyásra vagy akár tulajdonra van szükség.
A rezsicsökkentést, bank- és egyéb különadókat O'Sullivan azzal magyarázza, hogy „2010-ben hatalomra lépve Orbán rádöbbent, hogy a szocialista-liberális koalíció adóssághegyeket hagyott hátra”, és „rájött, hogy nem kérheti a magyar választókat, hogy újabb megszorításokat vegyenek a nyakukba” – inkább „megkereste a kitömött zsebű embereket és intézményeket: a bankokat, magánnyugdíjpénztár-tagokat és a külföldi tulajdonú közműcégeket”.
Az EU-val szembeni szkeptikus álláspont pedig annak köszönhető, hogy „Orbán joggal sejthette volna már 2010 előtt, hogy az EU bürokratái, még olyan konzervatívok is, mint Barroso, szívesebben dolgoztak az ismerős, a kommunizmus uralmának hosszú éveiben nyugati elitiskolákban tanult posztkommunista tisztviselőkkel, mint a durva, konzervatív új jövevényekkel, akik meg akarták változtatni a dolgokat” (Barroso rövid maoista kitérővel lett jobbközép politikus, majd néppárti színekben Európai Bizottság-elnök). Hörcher szerint azért találkozik ellenérzéssel Orbán az EU-ban, mert „emlékezteti a Nyugatot az adósságára a régióval szemben, amiért a szovjetek kezén hagyták a második világháború után”.
Ma a nyugatiak O'Sullivan szerint sokszor csalódnak, amikor ezekről az erényekről beszél nekik, mivel szokatlan ez a beszédmód, és mert egyébként jó érzés távolról felszólalni egy diktátor ellen. Példaként Kertész Imrét hozta fel, aki a New York Times-nak jelentette ki, hogy nincs diktatúra Magyarországon, de az interjúját nem jelentették meg. Külön kiemelte a bevándorlás kérdését is, melyben szerinte „Orbán bátrabb, mint a félénk nyugati politikusok”. Azt azért ő is elismerte, hogy az EU-ellenesség és az EU-ból beáramló támagások között ellentét feszül, de brit lévén megemlítette azt is, hogy szerinte „Orbánnak fontos szövetségesei lesznek majd a nemzeti szuverenitásért vívott harcában európai szinten″.
O'Sullivan, nyilván a külföldi közönségnek szánva a megjegyzést, már az előszóban arról is értekezett, hogy Magyarországon meglepően „szélsőséges a pártoskodás″. Amiről a legtömörebb helyzetképet mégsem magán a könyvbemutatón kaptam, hanem rögtön utána, a fogadáson, amikor egy rozét szopogató hölgy a közönségből odajött hozzám megkérdezni, hogy cikket írok-e. Elmondta, hogy nagyon tetszett neki a kérdésem, de az Indexet általában csak nagyítóval meri olvasni – tagadhatatlan ugyan persze, hogy mindkét oldalnak megvan a maga sara.
Megéri a pénzét mindenki az elmúlt huszonöt évben a magyar politikában. Elhívnám őket legszívesebben kapálni hozzám a telekre!
– mondta.
The Second Term of Viktor Orbán: Beyond Prejudice and Enthusiasm. [Orbán Viktor második ciklusa: túl az előítéleteken és a rajongáson.] Szerkesztette: John O'Sullivan és Pócza Kálmán. BL Nonprofit Kft, Social affairs Unit és Danube Institute, 2015, £15. A kötet szerzői: Ablonczy Bálint, Balázs Zoltán, Bod Péter Ákos, Csizmadia Ervin, Élő Anita, Hörcher Ferenc, Kiss J. László, Lakatos Júlia, Stumpf András, Szabó Márk és Szolomayer Balázs. Rajcsányi Gellért Lánczi Andrással és Tellér Gyulával készített interjút.