Minden idők legnagyobb augusztus 20-i ünnepe lesz ma. A tavaly elmaradt tűzijátékot most kétszeres intenzitással rendezi meg a kormány, sok százezren nézik a színes fényjátékot.

Kérdés, mi történik, ha bármi okból kitör a pánik.

Nem kell hozzá vihar sem, mint tizenöt éve, 2006. augusztus 20-án, amikor egy szupercella érte el Budapestet, és 120 kilométer/órás széllel és ömlő zuhataggal mosta el az ünnepséget. Öten meghaltak, több mint háromszázan megsebesültek a fejvesztett káoszban.

A tanulságok azonban örök érvényűek. Mivel másfél milliónyian nézték akkor a produkciót, szinte mindenkinek van az országban valamilyen közvetlen vagy közvetett élménye az eseményről.

A tömegpánik kiváltó okai lelkünk mélyén nyugszanak, ősi eredetűek, és igencsak érdemes átgondolni, mi történik velünk, amikor váratlanul kizökkent minket egy nem várt vagy csak egyszerűen túlgondolt mozzanat. Alaposan megvizsgálták azóta a történteket, és annyi biztosan elmondható, hogy a nagy ijedelemben a következők okoztak félelmetes káoszt:

• a szokatlanul erős viharban mindenki egyszerre akart hazaindulni;
• kevés volt a mentőautó, és azok sem tudtak eljutni a sérültekhez;
• mindenki egyszerre akart telefonálni; ahogy a tömegrendezvényeken lenni szokott, nem volt térerő;
• este volt, ráadásul sokan nem ismerték a várost, azt sem tudták, merre kell menni;
• a rendezők és mindenki elvesztette a fejét, tájékoztatás és információ sem volt, senki nem tudott semmit, csak ment a saját feje után;
• bár az Országos Meteorológiai Szolgálat jelezte, nem vették komolyan az időjárás-előrejelzést, igaz, az a szokásos bikkfanyelven íródott – ám mint utóbb kiderült, el sem olvasták;
• nem volt felelős. Sokan szervezték párhuzamosan a rendezvényt, így, ahogy mindig, mindenki másra mutogatott.

Már megint az evolúció

A tömegpániknak, az együttműködést félretevő eszeveszett taposásnak evolúciós gyökerei vannak a szociálpszichológusok szerint. Bár okostelefonokat nyomkodunk, a reflexeink még a ősi törzsi időkre vannak húrozva, amikor még hetven–százötven fős csoportokban barangoltunk a szavannán. Ha valaki megijedt, ösztönösen, mérlegelés nélkül a többiek utánozták. Ha például menekült, a csapat minden tagja így tett, még akkor is, ha abban a pillanatban nem tudta, miért kell elszaladni.

Nem töprengünk, tájékozódunk ilyenkor a legtöbben, hanem követjük a csoportot. Nyilvánvaló, hogy ennek az irracionális viselkedésnek evolúciós haszna volt és van. Viszont éppen ez okozza a katasztrófát. Az együttműködés helyett a versenyt választjuk. 

Feloldódunk, majd menekülünk

Rendezvényeken feladjuk saját szokásainkat, alkalmazkodunk a csoporthangulathoz: feloldódunk a közös élményben. Ezért akár a legapróbb vészjelzésre is irracionálisan reagálunk, és menekülőre fogjuk. Amerre a legtöbben szaladnak, többnyire arra megyünk mi is. 

Jó esetben az emberek tudják, merre kell elhagyni a helyszínt, de ha a tömeg beláthatatlan, feltorlódunk és akár el is taposhatjuk egymás, ahogyan az sokszor megtörténik, mint például két évvel ezelőtt a Szigeten. Az ilyen esetek kezelhetők, például határozott, mindenki által észlelhető információkkal, az emberek megosztásával kordonokkal vagy tereptárgyakkal.

Ám ha páni rémület uralkodik el sok emberen, szinte kezelhetetlen. Elég egy riadalmat keltő információ (például tűzriadó, vihar vagy egy pánikrohamba esett lány sikolya a színpad előtti tömegben), és ha nem lehet tudni, merre a kijárat, szó szerint egymást tapossa el a menekülő üzemmódba kapcsolt embertömeg.

Persze szépen le van írva, mit kellene tenni, de a követendő magatartást nyugodt körülmények között fogalmazták meg. Tömegben például csak 11 métert tudunk megtenni egy perc alatt, míg más esetben több mint hatvanat.

Tudjuk, mit kell tenni, de csak a fotelból

Természetesen hűvös fejjel, racionálisan kell ilyenkor is gondolkodni. A szervezőknek pedig egyszerűen és pontosan tájékoztatniuk kell, merre van a kijárat. Katasztrófapszichológusok azt is hangoztatják, hogy Lassan járj, tovább érsz. Ha normális léptekkel haladunk, mindenki könnyebben eljut a kijáratig. Ha sérült embert látunk, vigyük védett helyre, nyugtassuk meg, és öntsünk belé erőt, értesítsük a mentőket.

Nyilvánvaló instrukciók. Csakhogy mindezek normál körülmények esetén működnek legtöbbünkben. Váratlan vészhelyzet esetén mégiscsak ezek a legjobb módszerek. Szabadtéri eseményen sokfelé menekülhetünk, nem úgy, mint egy pincekoncerten, ahol a lépcső az egyetlen kijárat.

Nem valószínű, hogy többé előfordul a 2006-os tűzijátékhoz hasonló helyzet. Azóta kiemelten figyelik az időjárást. Külön operatív törzs felügyeli a három és fél napos rendezvénysorozatot, a tűzijáték idején pedig valós idejű jelentésszolgáltatást biztosít az Országos Meteorológiai Szolgálat, amelynek egyik munkatársa tagja az operatív törzsnek. Ha úgy adódik, egy gombnyomással leállítható a tűzijáték.

(Borítókép: Látogatók az augusztus 20-i rendezvényen 2011-ben. Fotó: Nagy Attila / Index)