Index Vakbarát Hírportál

Szabadidejében persze mindenki okosnak képzeli magát, miközben a világból leginkább azt látjuk, amit látni akarunk. 

Játsszunk egyet, képzeljük el a következő banális jelenetet: szombat este van, a hangulat remek, a helyszín egy bárpult környéke. Sanyi Katát bámulja, Kata viszont Gézát. Sanyi házas, Géza nem.

A kérdés egyszerű: vajon bámul-e házas szinglit? Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy mindenki szingli, aki nem házas. Három válaszlehetőség közül lehet választani: igen; nem; nem tudhatjuk.

Csalni nem ér (értsd: gyorsan továbbgördíteni), viszont van idő alaposan átgondolni a feladványt.

Megvan? Sikerült?

Akkor mehetünk tovább.

Az intuitív válasz ugyebár az, hogy „nem tudhatjuk”, mivel Katáról nem derült ki, hogy házas-e. A helyes válasz ezzel szemben egy magabiztos igen lett volna. Hogy miért? Mert tökéletesen mindegy, hogy Kata házas-e. Hiszen ha Kata szingli, akkor a nős Sanyi fixírozza őt, ha viszont Kata férjezett, akkor bizony ő maga bámulja a nőtlen Gézát – tehát így is és úgy is egy házas stíröl egy szinglit. Hoppá.

A 90-es évekből származó neuromarketing egyenesen az agyunk mélyrétegeit célozza meg, a legalapvetőbb mentális sémáinkat stimulálja. Milliókat tartósan meggyőzni – akár az üzlet, akár a politika világában –  aligha lehetséges  az úgynevezett mély metaforák használata nélkül.

A marketingtudomány és a modern politikai kommunikáció kéz a kézben jár, miután céljuk közös: tömegeket elérni úgy, hogy egyre terebélyesedjen a támogatói tábor. Bár a kőkorszaki módszerek (sulykolás, átverés) is képesek lehetnek olykor részsikereket hozni, az igazán átütő és tartós eredményekhez egészen az emberi gondolkodást jellemző legősibb alapsémákig kell fúrni, azokat kell játékba hozni.

Az egész azzal kezdődött, hogy a Harvard Business School egyik professzora, Gerald Zaltman megelégelte a céges marketingkampányok tervezésének bevett gyakorlatát, amely ugyebár úgy szokott kinézni, hogy előbb azonosítják a tipikus fogyasztói szegmenseket, majd mindre külön célzott kampányt agyalnak ki. Szociológus hősünk egész egyszerűen nem értette, miért a célcsoportok különbözőségéből indul ki mindig a marketingszakma, amikor igenis lennie kell valami közösnek azokban, akik ugyanarra a termékre vagy szolgáltatásra körülbelül azonosan reagálnak.

Zaltman nem aprózta el, munkatársaival közel 40 országban uszkve 14 ezer fogyasztói mélyinterjút vett fel. Ám formabontó módon elsősorban nem azt figyelte, hogy pontosan mit mondanak a megkérdezettek az egyes portékákról, hanem azt, hogy mitől érzik úgy, hogy egyáltalán közük van (vagy lehet) valamihez.

A termékkötődés és márkaazonosulás mélyrétegeiről könyvben adott számot (Marketing Metaphoria: What Deep Metaphors Reveal about the Minds of Consumers, 2008), egyszersmind megalkotva a mély metaforák szakkifejezést.

Gőzerővel zakatol a propagandagépezet, csak nehogy homokszem kerüljön a fogaskerekek közé. Hiszen akkor sikeres egy program, ha minden óraműpontossággal, olajozottan működik, máskülönben egy új gazdasági mechanizmusra lenne szükség. De miért beszélünk folyton masinákról, amikor a politika a téma? És főleg: miért rezonálunk az effajta beszédre?

Állami, hatalmi, propaganda- vagy kampánygépezet, egyre megy, a séma ugyanaz; szeretjük tervezett és csavarozható szerkentyűk halmazaként nézni és láttatni a politikai valóságot.

Orbán Viktor miniszterelnök brüsszeli gépezetről beszél 2017 óta (amely természetesen a Soros-tervet hajtja végre), Gyurcsány Ferenc DK-elnök állítja, hogy rajta is keresztülment már a politikai úthenger, Gelencsér Ferenc Momentum-elnök (persze korántsem elsőként és egyedüliként) a kormányzati propagandagépezetet kárhoztatta nemrég, Dobrev Klára EP-képviselő pedig nem kevesebbre esküdött fel idén februárban, mint hogy ő legyen a legerősebb fogaskerék.

Ha belegondolunk, egy gép, ha működik, erős és hasznos, ha elromlik, meg lehet javítani, ha megkergül, le kell kapcsolni. Ki van ez találva.

A közéleti képes beszéd persze nem újdonság. A társadalmi érték- és érdekvitákat néha sportszurkolói nyelvezetben vagy a háborúskodás szókészletét használva adják/adjuk elő, máskor természeti-biológiai, köznyelvi-alpári vagy térbeli metaforákat segítségül hívva. A gépekhez hasonlítgatás is ebbe a listába illik.

Minimum a Hunger Games, de inkább a Mad Max kora közeleg. Már ha nem halunk meg előtte mind. Vagy a retorikai katasztrófaturizmus is csak egy újabb csapda volna?

Ne kerteljünk, világvégejóslatokkal tele a padlás. Közel a nukleáris armageddon; mind megfagyunk ezen a télen; egy szupervírus kipucol mindannyiunkat, már ha nem az antibiotikum-rezisztencia; a harmadik világból érkezők sebesen felfalják a nyugati életformát; a bolygó hamarosan lakhatatlan lesz a klímakatasztrófa miatt; a telefonunk pedig jó eséllyel addig kémkedik utánunk, amíg mind bionikus zombikká válunk.

Ha ezeket mind összeadjuk, akkor a világvége nem is közeleg, hanem már megvolt. Egyébként meg szép napot mindenkinek, a reklám után visszajövünk.

Legyünk azért méltányosak, az apokaliptikus beszéd védelmében több érvet is fel lehet hozni. Sokszor bizonyosan valós problémákra világít rá, gyakran őszinte aggodalom vezérli, s legtöbbször kollektív cselekvésre próbál ösztönözni, vagyis az emberiség életkilátásainak javítására. Ráadásul a kortárs médiazajban annyira felszökött az ingerküszöb, hogy széles gesztusok és teátrális felkiáltójelek nélkül tényleg nehéz már tömegekhez szólni.

Az amerikai félidős választások sokakat meglepő eredménye persze több tényezőre vezethető vissza, ám abban elemzői egyetértés mutatkozik, hogy a republikánus párt a várakozásokhoz képest rosszabbul, a demokraták pedig jobban végeztek. Még konkrétabban: a Trump-párti jelöltek látványosan alulteljesítettek.

Demokrata elnök idején egyfajta bravúrnak számít, hogy végül mégis a demokratáké maradt a szenátus (a választói többség ugyanis ilyentájt hagyományosan inkább az ellenzékhez húz), és bár az alsóház a republikánusoké lett, ilyen szoros eredményre senki sem számított. A konzervatívok mindent elsöprő (hetekig, hónapokig jósolgatott) „vörös hulláma” egyértelműen elmaradt.

Ami különösen szembetűnő: az ún. csatatérállamok majdhogynem mindegyikében leszerepeltek az igazán keményvonalas republikánus jelöltek, vagyis például azok a konteóhívők, akik a mai napig vitatják Joe Biden választási győzelmét, vagy a keresztény fundamentalisták, akik apodiktikus ellenzői az abortusznak. Némi egyszerűsítéssel úgy is mondhatjuk, hogy fontos helyen/helyet nem is nyert olyan, akit Donald Trump személyesen választott ki jelöltnek.

Mostanság azt szokás találgatni, hogy mindez vajon ráég-e majd Trumpra (értsd: gyengíti-e hivatalos elnökjelöltté válási, majd győzelmi esélyeit), de érdemes azért elidőzni az ellenkezőjén is, hogy ti. Donald Trump miként égett rá ennyire a saját húzóneveire.

Aligha lehet kétséges, hogy az orosz–ukrán konfliktus végkimenetele az Egyesült Államok pénzügyi-katonai támogatásának hosszától és intenzitásától függ. A tengerentúlon november 8-án félidős választások jönnek, a kampányfinis jórészt a kibertérben zajlik.

Három premisszát érdemes mindenekelőtt rögzíteni. Putyin háborúja bár Ukrajna területén folyik, valójában a NATO és az Egyesült Államok az ellenfél. Egy efféle proxyháborúban a küzdelem regionális ugyan, de a tét nagyhatalmi, és a Nyugat támogatása nélkül Ukrajna már elesett volna.

A második alaphelyzet az, hogy bár az amerikai politikai rendszer prezidenciális, a törvényhozás összetétele és színezete képes hatni arra, hogy az Egyesült Államok hogyan és meddig vesz részt ebben a konfliktusban. Márpedig a félidős választásokon mindig gyengülni szokott a kormányzó (most éppen demokrata) erő, a kihívó republikánusok pedig (legalább is most, a szavak szintjén) inkább a tárgyalásos rendezést sürgetik Ukrajnában, nem az aktív jelenlétet.

A harmadik adottság már kampánytechnikai, a félidős amerikai választások hajrájában különösen felértékelődik a közösségi média szerepe és hatása, így az Elon Musk által (nagy nehezen) felvásárolt Twitteré is, amely mostantól megengedőbbnek ígért moderálási politikájával (ennek jogi határairól bővebben itt) segítheti a republikánus üzenetek terjedését.

Ez utóbbi tehát akár sorsdöntő is lehet a Nyugat háborús részvétele, illetve Vlagyimir Putyin középtávú esélyei szempontjából.

Folytatódik Elon Musk Twitter-felvásárlásos rémregénye – ráadásul úgy, hogy fél év alatt egy tapodtat sem fejlődött a cselekmény, csupán a főszereplők lettek egyre elhasználtabbak. A közönség mindenesetre már kezd bágyadni.

Idén áprilisban robbant a hír: a világ leggazdagabb embere megvásárolja a Twittert, indoklása szerint a szólásszabadság iránti mély elköteleződésétől vezérelve. Aztán a folyamat megtorpant, Elon Musk felfüggesztette a tranzakciót, mert a közösségi platformon található robotizált kamuprofilok nagyságrendje ügyében nem találta kielégítőnek a kapott, hivatalos tájékoztatást. Emiatt visszalépett az üzlettől, mire a Twitter beperelte.

A pereskedés máig nem ért véget, de Musk közben újfent meggondolta magát pár napja: az eredeti ajánlata szerinti áron (azaz minden járulékos költséggel együtt 46,5 milliárd dollárért, vagyis 20 ezer milliárd forintért) mégis megvásárolná a Twittert, ám az ajánlatot most a Twitter utasította el.

Aki tudja még követni (és főleg: nem unja az egészet), annak feltétlenül jár tíz pont a Griffendéltől.

Donald Trump politikusi csábereje majdhogynem kultikus figurává emelte őt támogatói körében – ellenfelei persze inkább csak populista szektavezérnek látják. Így vagy úgy, a legfrissebb mérések szerint megtörni látszik a szavazatvonzó képessége, adódik a kérdés, hogy miért.

Amikor 2015-ben Donald Trump bejelentette, hogy a Republikánus Párt színeiben ringbe száll az elnökségért, kezdetben sem a média, sem a demokraták nem vették komolyan. Ahogy azonban egyre nőttek az esélyei a 2016-os kampányban, szabályos támadáscunami zúdult rá – ami az elnöksége alatt is folytatódott, és azóta is tart.

Harcos bírálói a legkülönfélébb közéleti átkokkal szórták meg, hogy valamiképpen fogást találjanak rajta, illetve elrettentsék tőle a szimpatizánsokat.

• Volt ő buta, aki egy kisiskolás szókincsével bír csupán, ráadásul még hülyén is néz ki mellé, hiszen túlsúlyos, idióta a frizurája, sőt még arcbőrének narancssárgás színe is komikus.
• Természetesen a családja is sátánfajzatok gyülekezete, eddigi vagyongyarapodásuk pedig több mint gyanús.
• Trump mindezek mellé rasszista, nőgyűlölő, antidemokrata, narcisztikus, bűnöző és perverz, de minimum egy hazug szélhámos, aki tán még klinikai elmebeteg is.
• Ja, és kizárólag a tehetőseket képviseli, amihez a társadalom legostobábbjait ördögi ügyességgel hergelte és hergeli fel.

Erős lista, meg kell hagyni. Mémek és persziflázsok tízezreit összegzi. Hivatásos politikai ellenfeleitől és főállású/hobbista kommentátoroktól egyaránt.

Az elmúlt hetekben sorra érkeztek a fotók a horvátországi szabadságát töltő magyar miniszterelnök egyre növekvő arcszőrzetéről, egyesek már azt találgatták, hogy a fazonváltás akár végleges is lehet. A kormányfői feladataihoz három hét után visszatérő Orbán Viktor azonban frissen borotválva vette fel ismét a munkát, aminek egészen banális az oka.

Önmagában nyilván kevéssé érdekes, hogy valamely politikusunk (legyen az akár közjogi méltóság) hogyan néz ki, vagy melyik stílushóbortoknak hódol magánemberként, ám a politikában mindennek hatása lehet. Az első nagy talány ezzel kapcsolatosan történeti: hogy van az, hogy a XIX. század államférfijai és uralkodói majdhogynem kivétel nélkül szakállasok voltak, Abraham Lincolntól Batthyány Lajosig?

A viktoriánus férfiasságideált okolhatjuk elsősorban, amelynek bizony szériatartozéka volt a szabadjára engedett arcszőrzet. A szakáll (de minimum bajusz) a korabeli vélekedés szerint nem csupán maszkulin őserőt mutatott, de még a betegségektől is megvédett. Igen, teljesen komolyan úgy gondolták, hogy az orr alatti és száj körüli szőr segít előszűrni a levegőt, így viselői kevesebb káros anyagot lélegeznek be (ne feledjük, az ipari forradalom időszakáról van szó, amikor a légszennyezés szemmel látható lett).

Egy évtizedekre elkallódott tanulmány egyszerű, de nagyszerű módon segít mindenkinek abban, hogy kiszúrja az idiótákat – akár a privát életében, akár a politika világában. Carlo M. Cipolla olasz gazdaságtörténész arra is figyelmeztetett már a ’70-es években, hogy a hülyék hatalma és társadalmi veszélyessége egyaránt tetemes.

A vonatkozó szellemességek már-már közhelyszámba mennek mifelénk is. Hogy hülyének lenni olyan, mint halottnak: az ember körül mindenki szenved, de ő maga nem értesül soha az egészről. Meg hogy az a baj a világgal, hogy az okosak tele vannak kételyekkel, ellenben a hülyék holtbiztosak mindenben. És persze az Albert Einstennek tulajdonított klasszikus: „Két dolog végtelen; a világegyetem és az emberi hülyeség, bár a világegyetemben nem vagyok biztos.”

Mindezek így együttesen vagy külön-külön akár igazak is lehetnek, de még mindig nem tisztázott, hogy mitől is lesz valaki hülye. Ezt a hézagot tömte be Carlo M. Cipolla szokatlanul könnyed, de annál megvilágítóbb erejű, 1976-os elemzésében (Le leggi fondamentali della stupidità umana / The Basic Laws of Human Stupidity).

A politikusoktól (és különösen az állami vezetőktől) egy bizonyos öltözködési stílust vár el a közvélemény; visszafogottat, letisztultat, professzionálisat. Ennek ellenére a közügyek vivői olykor persze próbálkoznak újításokkal, amelyek aztán nem mindig sülnek el a legjobban. Három tanmese következik. 

A közszereplők elfogadott megjelenésének kliséit mindenki ismeri: férfiak esetében leginkább öltöny és nyakkendő, esetenként – az emberközeli tettrekészség szignáljaként – feltűrt ingujjak; nőknél pedig sallangmentes, egyenruhaszerű viselet a módi. 

Ezért is mehetett valósággal eseményszámba, amikor a 36 éves finn miniszterelnök nemrég bőrdzsekiben és tépett forrónadrágban jelent meg egy rockfesztiválon. A bakancsos imázsakció elviekben alkalmas lett volna arra, hogy kormányfőkénti komolyanvehetőségét en bloc megkérdőjelezze, ám ifjonti bája és könnyedsége inkább csak még több rajongót szerzett neki.     

Sanna Marin a szerencsésebb típusba tartozik.

Sokak retinájába beleégett hajdanán, ahogy az orosz elnök fedetlen felsőtesttel feszített a tundrán. Ha nem a lovaglós, akkor a karabélyos vagy a nyugágyas változat. Merthogy régóta visszatérő motívum ez Vlagyimir Putyin vezetői képének építésében.

Az egész téma úgy került most elő, hogy a vasárnapi G7-es csúcstalálkozón Boris Johnson brit miniszterelnök és Justin Trudeau kanadai kormányfő egymásra licitálva élcelődött Putyin elhíresült imázsfotóin, amelyeken felsőruházat nélkül pózolt. A kedélyes közjátékot kamerák is megörökítették; Joe Biden amerikai elnök, Olaf Scholz német kancellár és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is jelen volt.

A teátrálisan túltolt putyini erőfitogtatás kigúnyolása láthatóan tudta is oldani kicsit a feszültséget a fejlett országok soros csúcstalálkozóján, amelyen természetesen Oroszország ukrajnai inváziója volt a fő téma.

Miközben nehéz belátni, hogy pusztán egy új név egészen más fénytörésbe helyezhetne egy utcát, egy megyét, egy hivatalnoki kart vagy akár egy egzotikus vírust, nagy divat lett az átkeresztelés – külföldön és belhonban egyaránt. Meglehet, nem is az átnevezettekről szól ez az egész.

Az elmúlt napok két belpolitikai mikrodrámája is váratlan újrakeresztelősdivel indult. Előbb a Fővárosi Közgyűlés döntött arról, hogy Horn Gyula exminiszterelnökről sétányt nevezzenek el a XIII. kerületben, majd egy fideszes törvényjavaslat vetette fel, hogy a kormánymegbízottakat a jövőben főispánoknak, a megyéket pedig vármegyéknek kellene hívni. Lett is mindkettőből erélyes üzengetés.

A Horn Gyula sétány tervét a kormányoldal visszafogottabb pillanataiban a volt szocialista kormányfő 1956-ban betöltött ellentmondásos szerepe miatt nem támogatta, de olyan vélemény is akadt, hogy egyenesen alkotmánysértő volna egy valamikori karhatalmistáról közterületet elnevezni ma Magyarországon. A főpolgármesteri indoklás és viszontválasz szerint azonban „a bevallott bűnöket meg lehet bocsátani”.

A főispánok és vármegyék visszahozásának javaslatát a kormánypárti támogatók a történelmi hagyományok tiszteletével és a nemzetközi példákkal próbálják éppen megérvelni, míg az ellenzék settenkedő feudalizmusról és horthysta restaurációról beszél. Egyik ügynek sem látszik még pontosan a vége, de itt és most az átkeresztelés mint harcmodor fontosabb is.

Felkapott kifejezéssel szólva emlékezetpolitikai küzdelemnek is tűnhetne akár mindez, ha nem volna egészen friss példánk is.

A csoportos nemtetszések szezonja van, az elmúlt napokban több ilyet is sikerült megörökíteni. De értjük-e, amit látunk?

A legtöbbet elemzett eset persze az volt, amikor több ezer magyar kiskorú – szurkolás fedőnéven – kifütyülte a térdelő angol fociválogatottat, de az Erzsébet brit királynő uralkodásának hetvenedik évfordulóján rendezett ünnepségen is történt két hasonló: Harry herceg és Meghan Markle párosát és Boris Johnson brit miniszterelnököt is füttykoncert fogadta. A hercegébe némi ujjongás is vegyült, a sorozatos politikai botrányokon át bukdácsoló kormányfőnek viszont már cudarabb volt a sorsa.

Az nem kérdés, hogy nem tetszhet mindenkinek minden és mindenki, az viszont már igen, hogy miként is áll elő egy efféle csoportos pfujolás. A banális válasz az volna, hogy sokaknak éppen megegyezett a lesújtó véleményük valamiről/valaki(k)ről, és ezt kifejezésre is juttatták üstöllést.

Ám a helyzet lényegesen bonyolultabb.

Johnny Depp filmszínészi karrierje gyakorlatilag derékba tört exfelesége abúzusvádjai miatt, és bár pár napja sikerült tisztáznia nevét a bíróságon, az még kérdés, hogy Hollywood végül visszafogadja-e (már ha Depp egyáltalán vágyik még ilyesmire). A Dior divatcég azonban az elmúlt évek sikamlós hercehurcái közepette is végig kitartott mellette, de vajon miért?

A marketingfeladvány egészen nyilvánvaló: nincs az a világvállalat, amely szeretné, ha legismertebb alkalmazottjának magánéleti botrányai besároznák a márkáját, azt pedig végképp nem, hogy egy állítólagos asszonyverő jusson eszébe a portékáiról. A Karib-tenger kalózaiból pontosan e logika mentén tette ki Johnny Deppet a Disney, a Legendás állatokból pedig a Warner Bros. stúdió. Ha úgy vesszük, arculatmentés esetére ez is a papírforma.

Jóval kockázatosabbat húzott viszont a Dior. A francia világmárka 2015-ben, tehát még a párkapcsolati bántalmazásos susmus előtt szerződtette le Johnny Deppet egyik parfümje plakátarcaként. Az illat neve (Sauvage) ráadásul a vadság, a primitivitás férfias ethoszára játszik rá, ami további baljós bukét adott együttműködésüknek utóbb.

Mégis, a korszellemmel dacolva és a jelentékeny iparági nyomás ellenére sem engedték el a sztár kezét, sőt, újabb és újabb kampányokban használták főszereplőként.

2010-ben az Orbán-kormány még bankadóként és válságadóként emlegette a pénzügyi, kiskereskedelmi, távközlési és energetikai ágazatokra kivetett különadókat – ezeket három éven át szedte be az akkori gazdasági világválságra való hivatkozással. Most a háborús helyzet miatt a tőkeerős multiktól venne el 800 milliárd forintnyi extraprofitot (és minden bizonnyal meg is teszi).

Az „extraprofit″ kifejezésre persze többen rögtön a kormányzati bejelentés után ráugrottak értetlenkedve, hogy ugyan mitől is volna egy profit „extra”, és különben is: ilyen közgazdasági kategória nem is létezik.

A kisebbik gond ezekkel az észrevételekkel az, hogy a potya többletnyereségek megadóztatása rendkívüli helyzetekben (Excess Profits Tax) egy bő évszázados kormányzati húzás, a szakirodalom tehát igenis ismeri, legfeljebb nem mindenki olvasta elég alaposan a nyugati gazdaságtörténetet. Az Egyesült Államok kormánya például már az első és a második világháború idején is megadóztatta a krízis miatt keletkező vállalati többletnyereségeket.

Még ennél is nagyobb tévedés viszont, hogy a politikusi mantrák (mint ez esetben az extraprofit) a tudományos beszéd felségterületéhez tartoznának. A szaktudományos nyelv és a politikai nyelv alapvető különbsége oly kézenfekvő, hogy ideális esetben magyarázni sem kellene: a tudós elsősorban leírni, a politikus viszont elsősorban formálni próbálja a valóságot.

Persze a takarásból kukucskálás ősi eksztázisa, illetve a tényleges érintettség és személyes tét nélküli drukkolás kéjes öröme is vastagon benne van abban, hogy az embereket ennyire érdekli a hollywoodi filmsztár Johnny Depp jogi kötélhúzása exfeleségével, Amber Hearddel. Ám ennél emelkedettebb nyilvánosságelméleti aspektusai is vannak a mostani példátlan közfigyelemnek, amelyhez képest O. J. Simpson negyedszázaddal ezelőtti bírósági ügye szinte kismiska volt.

Néhány éve derékba tört Depp színészi karrierje, mert volt felesége párkapcsolati erőszakkal vádolta őt nyilvánosan, ezért a sztár most 50 millió dollárra perli egykori nejét rágalmazás miatt – dióhéjban ennyi volna a történet, ha az eljárás során nem derült volna ki, hogy inkább Amber Heard terrorizálta a férjét, amíg együtt voltak. Legalábbis utóbbira már biztosan vannak bizonyítékok.

A szemünk előtt futó rágalmazási pert százmilliók követik napi szinten szerte a világon, ami annyiban nem is meglepő, hogy minden együtt van benne: 

• ismert emberek,
• atipikus alaphelyzet (férfi vádol nőt),
• szex,
• erőszak,
• pénz,
• árulás,
• obszcén részletek
• és persze a kamera folyamatos jelenléte a tárgyalóteremben.

Ideális összetevők ezek egy méretes bulvárbotrányhoz.

Az előzmények ismertek: Elon Musk bejelentette, hogy megveszi a Twittert, majd pár nap múlva felfüggesztette a felvásárlást, mondván, nehezen hiszi el, hogy csupán ötszázaléknyi volna a kamuprofilok aránya a közösségi oldalon, ahogyan azt a vállalat állította. Értsd: az ígért vételár (44 milliárd dollár) is aktualitását vesztette. A számháború most folytatódik, egyre merészebb becslésekkel.

Nem nehéz belátni, hogy e sajtónyilvános üzleti tranzakció kalandregénye miért fontos – a gazdasági és jogi aspektusok mellett – a társadalmi nyilvánosság szempontjából is: ha az aktív véleményformálók nagy része csupán átverés vagy egyenesen robot világszerte, akkor a közítéletek publikus trendjei is alapjaiban manipuláltak, legyenek azok gazdasági vagy politikai természetűek. A vonatkozó reklámbevételek ugyanúgy légvárak tehát, mint a globális szellemi áramlatokról vagy éppen a vitakultúra nívójáról szóló közkeletű kiberbenyomásaink.

Röviddel azután, hogy Elon Musk először jelezte  kifogásait , újabb bejegyzést tett közzé (ironikus módon éppen a Twitteren), amelyben hüledezve leírja, hogy a Twitter jogászai a titoktartási szerződés megszegésével vádolják, amiért nyilvánosságra hozta, hogy egy 100 fős szúrópróba alapján kalkulálta ki a cég a kamuprofilok maximum ötszázalékos arányát az összesen 229 millió felhasználóból.

Viszontválaszában a végletekig emelte a tétet:

A kamuprofilok aránya akár kilencven százalék is lehet.

Azt találta ugyanis, hogy minden idők legnépszerűbb tweetjeit a napi aktív felhasználók mindösszesen kettő százaléka lájkolta. A valós napi aktív felhasználók száma ugyebár a hirdetők miatt alapvető, hiszen programozott társalgórobotokat aggasztóan ritkán jellemez a márkahűség.

Elon Musk ideiglenesen jegelte a Twitter felvásárlását, mondván, több információra van szüksége a platformon keringő kamuprofilok tényleges volumenéről. Erre a fejleményre senki sem számított, ugyanakkor több oka is lehet.

Mindenekelőtt leszögezendő, hogy a szóban forgó tranzakcióval kapcsolatos szappanopera jóval több, mint egy kőgazdag ember pénzköltési hóbortjának krónikája. Az egész jóval túlmutat önmagán, hiszen a világhírű befektető kezdettől fogva a közösségi kommunikáció minőségileg új fejezetét ígéri.

Egy olyan virtuális világot, ahol még egy techmogul sem moderálgathat és tiltogathat önkényesen tartalmakat és felhasználókat, ellenben vállalja, hogy kiszűri a zavarkeltő kamuprofilokat és az automatizált robotokat az agorából, valamint nyilvánossá teszi azon elveket, amelyek alapján rangsorolja az egyes bejegyzéseket. Az átlátható és fair viszonyok markáns vállalása irányította a globális médiafigyelmet Elon Muskra az elmúlt napokban.

Aztán jött a hidegzuhany, pénteki hír, hogy Elon Musk átmenetileg „felfüggesztette” a Twitter megvásárlásának folyamatát. Indoklása szerint azért, mert kételyek merültek fel benne azzal kapcsolatosan, hogy a robotizált kamufelhasználók aránya valóban legfeljebb öt százalék volna. Készséggel elhiszi, ha tényleg így van, de a jelenleginél meggyőzőbb levezetést kér a cégtől.

Április 25-én jelentette be a Twitter, hogy új tulajdonosa lett Elon Musk személyében. A Tesla-vezér nem kevesebbet vállalt legújabb gigabefektetésével, mint a szólásszabadság reneszánszát; saját szavai szerint ugyanis a Twitter egy olyan digitális főtér, ahol az emberiség jövőjéről szóló kulcsfontosságú viták zajlanak. A milliárdos korábban többször bírálta már a világszerte népszerű közösségimédia-platform cenzúrázási gyakorlatát, melyet most személyesen törölne el.

Elon Musk már be is jelentette három konkrét termékfejlesztési tervét.

• Kiszűrné a chatbotokat, vagyis az önmagukat hús-vér embereknek kiadó robotok spamjeit. A mesterséges intelligencia segítségével játékba hozott, motorikusan rosszindulatú tartalmak erélyes ritkításától a vitakultúra fejlődését reméli.
• A tényleges felhasználók mindegyikének igazoltatná a személyazonosságát, vagyis megszüntetné az anonimitást e felületen. Ezt praktikusan úgy kell elképzelni, hogy idővel kék pipa kerülne mindenki neve mellé, így nem lehetne többé csak úgy, felelőtlenül írogatni mindenfélét.
• Végezetül pedig nyílt forráskódú algoritmust vezetne be, melynek segítségével bárki láthatná, hogy egy adott közlést milyen szempontok alapján rangsorol és juttat el más felhasználókhoz a rendszer. Ma ugyanis csak találgatni lehet, hogy mitől kap szárnyra egy Twitter-bejegyzés szerte a világon, míg egy másik észrevétlenül tűnik el a kibertérben örökre.

Az ujjongáslavina persze rögtön megindult, van, aki egyenesen a „szólásszabadság Jézusát” (Free Speech Jesus) emlegeti máris. Noha stratégiai nyugalom volna inkább indokolt. 

Az ellenzéki összefogás választási kudarcának megfejtéseivel néhány nap alatt megtelt a közélet padlása: a kormányoldal gátlástalansága, a listavezető alkati alkalmatlansága, az átélhető üzenetek hiánya, a pártszövetségen belüli világnézeti törések és szervezeti szabotázsok sora, a választók megvezethetősége – hogy csak a leggyakoribbakat említsük. De van itt ám még valami: a ritmusérzék, illetve annak végzetes hiánya.

Az angolszász politikaelmélet momentumnak nevezi azt a lélektani fordulópontot egy kampányban (még véletlenül sem tévesztendő össze az azonos nevű hazai pártalakulattal), amikor három dolog áll együtt:

• a történelmi helyzet,
• a kulcsszereplők tudata és közlendője,
• valamint egy társadalom fogadókészsége.

Vagyis jókor lenni jó helyen, a pozitív izgatottság kollektív svungja által belesodródva egy felívelési spirálba. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgot, a magyarországi ellenzéki összefogás éppen ezeket a sikerpillanatokat képtelen megteremteni immáron harmadjára. 

Elég csak megnézni a választási vereséget magyarázni próbáló megnyilatkozásokat.

„Magyarország előre megy, nem hátra!” – így a kormánypárt. „Nem jobbra, nem balra, csak felfelé!” – replikázik az ellenzék, szintúgy saját koordinátarendszere mentén. Velünk pedig szabályosan forogni kezd a világ.

A térbeli metaforák persze egyáltalán nem idegenek a politikától, elég csak az egyik legalapvetőbb ideológiai ellentétpárra gondolni: baloldali-jobboldali. Elnevezésük onnan ered, hogy a XVIII. század végén Franciaországban a nemzetgyűlés levezető elnökének balján tömörültek a progresszívek, jobbján pedig a monarchisták.

A két szemben álló pólus között persze kialakulhat akár centrális erőtér is, aztán lehet még tudatosan középre beszélni vagy középutat keresni. Ellentétes esetben pedig jönnek a szélsőségek, amelyektől elhatárolódni illendő, mert nem közelíthetők az álláspontjaink.

Lássuk be, a térszimbolikák eleve nem túl bonyolultak, már-már banálisak: a felfelé és előre jó, a lefelé és hátra pedig rossz. A műfaj hazai klasszikusa egyébként alighanem az SZDSZ 1998-as szlogenje volt: Tartsuk a jó irányt! A pontos irány tulajdonképpen nem is derült ki belőle, ehhez képest a 2022-es kampány hívószavai már szinte konkrétnak számítanak.

De a közélet térbeli metaforáiban nem is az a legérdekesebb, hogy éppen mely elképzelt helyzetben próbálnak felmutatni egyes gondolatköröket vagy pártalakulatokat. Hanem hogy közpolitikai tartalmukat tekintve megfoghatatlanok, körvonalaik elmaszatoltak. Részvételre ösztönöznek inkább, nem konkrét terveket tárnak fel.

Ha az Egyesült Államok Oroszország ukrajnai agressziójára adott reakcióját vegytisztán kommunikációs szempontból vizsgáljuk, nem is az a legérdekesebb, amit Joe Biden mond, hanem amit sosem mondana ki. Mégpedig teljesen tudatosan.

Nem kell nagyon megerőltetni a fantáziánkat, hogy elképzeljük a következő forgatókönyveket:

1. Putyin véres inváziójában az Egyesült Államok lehetőséget talál arra, hogy végre összehangolt csapást mérjen az összes kommunista diktatúrára. Maccarthysta retorikával bizonygatja, hogy lám, ezek mind ilyenek, közönséges gyilkosok.
2. A világcsendőri szerepbe beleállva, afféle őskonzervatív héjaként bizonygatja, hogy be kell vonulnia Ukrajnába rendet teremteni, ami egyszerre erkölcsi kötelessége és történelmi felelőssége, és a szent feladatra egyedül ő alkalmas most.
3. Mismásol, hogy lélekben a megtámadottakkal van ugyan, de ez nem az ő háborúja, nem fog amerikai életeket kockáztatni külföldön csak úgy, ugyanakkor feszült figyelemmel és mély aggodalommal követi az eseményeket, és a távolból hevesen szurkol.

Ám az amerikai elnök ezek egyikét sem üzeni most. Nem hangsúlyozza az ideológiai különbségeket, mert nem akar összeveszni még Kínával is a mostani törékeny világpolitikai helyzetben. Nem lép be nyíltan a konfliktusba, mert egy katonai beavatkozással a harmadik világháború kitörését kockáztatná. És nem sunnyog, mert az orosz érdekszféra erőszakos terjeszkedése a nyugati világ egészének szóló hadüzenet volt.

Február 24-én támadta meg Oroszország Ukrajnát, azóta keresi mindenki a historikus kapaszkodókat, hogy valamiképpen értelmet adjon az eseményeknek. Mindez természetes emberi reflex, ha valami váratlan, rendkívüli és/vagy tragikus történik, de azért érdemes tisztában lenni a korlátaival is.

A legnépszerűbb toposz továbbra is az, hogy Oroszország a Nagy Medve, amely hatalmas, de lomha – ám ha fenyegetik, nagyot üthet. Ez persze egyáltalán nem új, mondhatni örökzöld. A tetszetős metaforákból és történelmi párhuzamokból az ukrajnai invázió óta viszont szabályos túlkínálat lett; ha megnézzük a világsajtót, gyakorlatilag mindenki áthallásokat talál jelen és múlt között. Nézzük a leghatásosabbakat! 

Európa 9/11-e – írta pár hete a neves geopolitikai magazin, arra utalva, hogy új biztonságstratégiai korszak kezdődött egy hónapja, új halálos ellenséggel, és fájdalmasan hosszadalmas küzdelemre kell felkészülnünk. (Emlékezetes, hogy korábban, egy másik logika szerint még a Charlie Hebdo szatirikus hetilap elleni 2015-ös párizsi támadás volt Európa 9/11-e.)

Sokak szerint egyenesen megkezdődött a harmadik világháború. Donyeck és Luhanszk függetlenségének idén februári orosz elismerése ugyanis modern kori Anschluss volt, aminek szimpla folytatását látjuk most. (A Krím 2014-es elcsatolását is emlegették már egyébként orosz Anschlussként.)

Megint mások úgy vélik, hogy a putyini agresszió lehet az új hidegháború nyitánya, Ukrajna pedig könnyen Finnország sorsára juthat, vagyis jöhet a finlandizáció (értsd: békén hagyja Moszkva, ha nem kokettál a NATO-tagsággal).

Aztán olyan is akad, akinek az ‘56-os magyar forradalom leverését idézi, amit ma Ukrajnában látunk.

Putyin ukrajnai háborúja természetesen felborzolja a kedélyeket szerte a világon, ami a pusztítás volumene és a kioltott emberéletek tömege miatt teljesen érthető is. Az indulati ködszurkálás azonban ebben a helyzetben sem vezet semmi jóra, ez tragikomédiába illő módon derült ki a minap.

Rögtön tudni lehetett, hogy forró hangulatú adás lesz. Alighogy megszólalt a két, interneten keresztül kapcsolt vendég egyike, a házigazda szóhoz jutni sem engedte, inkább rögtön belekezdett saját bekészített monológjába, melynek szellemi magaslatait lásd alant.

Na jó, nyugodjon le! A maguk gyarmatosítási politikája döntötte romba a Keletet! Ne akarjon itt kioktatni minket! Beszéljen Biden elnökkel inkább! Vagy ha tényleg annyira fontosak magának az ukránok, McAdams úr, akkor ne csak magyarázzon, hanem menjen harcolni is értük!

A lehurrogott fél próbált ugyan válaszolni valamit, de a nagy hangzavar nem igazán tett jót a párbeszéd esélyének. Ezen a ponton megszólalt a másik vendég is, hogy nem igazán érti, miért is ordibál vele a műsorvezető, amikor még egy hangot sem szólt.

Könnyű belátni, hogy az orosz elnök mentális habitusának vizsgálata a mostani háborús helyzetben kulcsfontosságú. Több ilyen elemzés is született az elmúlt években.  Hogy kitől mikor milyen döntésekre, válaszlépésekre számíthatunk, abban nyújt segítséget a pszichológiai profilozás. 

Mindenekelőtt érdemes kettéválasztani azt, hogy lélektanilag mi motiválja az ukrajnai orosz inváziót elrendelő Vlagyimir Putyint, és azt, hogy milyen a személyes kommunikációs stílusa. Az első inkább megérteni segíthet az észjárását, a második pedig inkább támpontokat adhat ahhoz, hogy miként érdemes tárgyalni vele.

A politikai pszichológia ezen ága persze mindig ingoványos terep. Szaktudósi körökben is vitatott eljárás, amikor valakinek a távollétében akarjuk megérteni a jellemét, reflexeit – pusztán a nyilvánosság számára hozzáférhető viselkedési és fogalmazási mintázatokból.

E kifogásokra háromféle válasz szokott érkezni:

• Sürgős határhelyzetekben még ez is jobb, mint a semmi.
• Az efféle ún. „vezetői analízisek” a történelemben már többször segítettek kifürkészni civilizatórikus ellenfeleink gyenge pontjait.
• Hírszerzési részinformációk alapján igenis képesek lehetünk sokkal mélyebbre menni annál, amit az átlagos tévénéző lát.

A mostani törékeny helyzetben nagyon nem mindegy, hogy a világ közvéleménye mit gondol Oroszország ukrajnai inváziójáról; a nemzetközi népítélet az események alakulását és végkimenetelét egyaránt képes lehet befolyásolni. Nem csoda hát, hogy a tankok és bombák pusztításával párhuzamosan szintet lépett az információs hadviselés is.

Putyin háborús propagandája az elmúlt hetekben érezhetően erősödött Európában (is), egy dezinformációs kampányokra szakosodott elemzőintézet (DFRLab) megállapításai szerint az orosz állami propagandakiadványokban az ukránellenes hangok már januárban 50 százalékkal gyakoribbak lettek.

Egy másik, hasonló profilú kutatócsoport (Cyabra) pedig azt találta, hogy gyanús módon Valentin-napon az Ukrajna ellen hergelő Twitter-bejegyzések hirtelen 11 ezer (!) százalékkal ugrottak meg – ami összehangolt fiókkezelésre és tudatos félrevezetési stratégiára utal. Ezekre a tendenciákra is válaszul a Meta tegnap bejelentette, hogy az orosz államhoz köthető médiumok hirdetéseit kitiltja a platformjairól, és nem használhatják pénzszerzésre sem többé a felületeiket.

A YouTube még gyorsabban kapcsolt, igaz, csak részlegesen: a Kreml szócsövének számító orosz állami televízió (RT) német nyelvű adását már tavaly december közepén letiltotta.

Miközben a fél nyugati világ főként azzal volt elfoglalva, hogy az orosz elnök monstre hosszúságú dohányzóasztala vajon tényleg a diplomáciai alázás muris lakberendezési tereptárgya-e, a kommunikációs erőviszonyok beállításának egy sokkal kiterjedtebb játszmája zajlik már hónapok óta.

Az ukrán kormány nyugati nyomásra agresszorként lép fel saját népével szemben, amiben a NATO is segíti, az Egyesült Államok még vegyi fegyverek bevetését is tervezi, tombol helyben a nácizmus, gőzerővel zajlik a nukleáris fegyverkezés és az etnikai alapú népirtás, és persze a Nyugatnak esze ágában sem volt soha békésen rendezni a helyzetet – ezek a legfontosabb tételmondatai az orosz államapparátus hónapok óta folyó dezinformációs kampányának az orosz–ukrán helyzettel kapcsolatban.

A hivatalos állami „tájékoztatás” mellett effélékkel házalnak helyi és nemzetközi propagandakiadványok százai, a feladatra célzottan kiképzett online trollok tízezrei. Ebben a sumák beszédmódban a katonai invázió demilitarizálás, a teljes körű bombázás pedig békefenntartás.

A Szovjetunió még a hatvanas években fejlesztette majdhogynem tökélyre dezinformációs gépezetét, amelynek belső működéséről legátfogóbban Ladislav Bittman 1983-as könyvéből (The KGB and Soviet Disinformation: An Insider's View) értesülhetett a nagyvilág. Bittman a csehszlovák titkosszolgálat félretájékoztatási divíziójának helyettes vezetője volt, máig érvényes összefoglalója szerint a dezinformációs kampányok legfontosabb jellemzői, hogy:

• a megtévesztés tudatos szándékával születnek;
• minden esetben állami szinten szervezik őket, főként a titkosszolgálatok;
• egy-két tényleges valóságelemet tartalmaznak, hogy azért valamelyest hihetők legyenek;
• párhuzamosan több, egymásnak akár teljesen ellentmondó verzió is fut;
• a helyi lakosság és főként a nemzetközi közvélemény reakcióit próbálják manipulálni.

A demokratikus honi belpolitika eszköztára és tónusa fokozatosan alakult ki az elmúlt bő három évtizedben – és ebben három kampánymágus szerepe megkerülhetetlen. Kettő már nem él, egy már nem dolgozik Magyarországon, hatásuk mégis itt él velünk a mindennapokban.

Angolszász hatásra spin doctornak szokás nevezni azokat a kommunikációs tanácsadókat, akik egy politikai erő legalapvetőbb arculatát művészien képesek tálalni a médianyilvánosságban. A tetszetős üzenetek zsonglőrjei ők, az identitásképzés, a retusálás, a lelkesítés főmérnökei. Addig tekergetik, csűrik-csavarják a mondatokat, amíg a kívánt hatást el nem érik (innen a kifejezés eredete).

Az egyik látomásos metaüzenetekben erősebb, a másik a praktikus szervezés dolgában, de minden esetben hatással vannak egy egész ország hangulatára és reflexeire.

A rendszerváltás utáni Magyarország – legújabb kori demokratikus hagyomány híján – valamiképpen fehér papír volt a spin doctorok számára, melyet kedvükre írhattak tele. Meg is tették, és a tintafoltok máig látszanak. 

Mindig nagy vihart kavar, amikor gyengélkedik a gazdaság. Csak a helyes diagnózis ismeretében lehet orvosolni a problémákat, például tőkeinjekcióval.  Különben a Nyugatnak bealkonyul. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy mennyire lassan gyógyuló seb a Trianon-trauma. Némely pártnak pedig komplett vérfrissítés kellene ahhoz, hogy földindulásszerű győzelemben reménykedhessen. Hát nem beteg világ ez?

A közügyek bonyolultak, mégis rengetegen szeretnek politikáról beszél(get)ni – minél egyszerűbben, annál jobb. De hogyan lehetséges ennyire összetett dolgokról ennyiféle embernek ilyen kényelmesen társalognia? Csakis átvitt értelemben, szemléletes szóképeket használva. Amihez igencsak kapóra jönnek a természettel kapcsolatos vagy a biológiából kölcsönvett kifejezések. Mert azokhoz már mindenkinek van valamiféle közvetlen és személyes viszonya.

A politikusok persze pontosan tudják ezt, ezért ők maguk is előszeretettel használnak természeti/biológiai metaforákat. Elárasztotta a piacot a kriptovaluta, maga alá temette a korrupció, a botrány komoly nemzetközi hullámokat vert, kitört az arab tavasz, ezer sebből vérzik az ellenfél programja – és hasonlók.