Index Vakbarát Hírportál

Diplomabotrány, elszabadult infláció, sporadikus zsidózás. Minden jelentősebb szervezet életében eljön a pillanat, amikor a nyilvánosság nyomása alá kerül, és ujjal mutogatnak rá.

Annyira azért nem kell megijedni, mindössze ötféle módon lehet arra reagálni, amikor a publikum támadásba lendül a helyi vagy országos kormányzat, egy intézmény vagy NGO, egy párt(politikus) vagy cég ellen. A közéleti arculatmentés apostola, William L. Benoit 1995-ben rendszerezte máig érvényes módon e technikákat Accounts, excuses, and apologies című könyvében.

1. „Határozottan visszautasítjuk a vádakat.”
   
   Ez tiszta sor: nem történt semmi, vagy történt, de nem mi voltunk. (A tetemes szakirodalom szerint tényleg nem érdemes ezt használni, ha sárosak vagyunk, mert az igazság szinte mindig kiderül, ráadásul gyorsan.)
2. „Nem tehetünk róla, mi is áldozatok vagyunk.”
   
   Ez a felelősség bagatellizálása. Mi is csak belekeveredtünk az egészbe, korábban minden tőlünk telhetőt megtettünk, vagy bizonyos információkról mi is csak most értesültünk. Nemritkán egy bűnbak is előkerül.
3. „Nincs is akkora baj, mint elsőre látszik.”
   
   Ez az ügy bagatellizálása. Saját érdemeink és eredményeink hangsúlyozásával, a történtek másfajta, ránk nézvést hízelgőbb kontextusba helyezésével, a minket támadók hiteltelenítésével, az esetleges károsultak gyors kompenzálásával.
4. „Hibáztunk, de tanultunk belőle.”
   
   Ez a tanulékony beismerés. Már a jövőre fókuszálunk, megfogadjuk, hogy mindent megteszünk, hogy megelőzzük a hasonló eseteket.
5. „Nincs mentségünk, elnézést kérünk.”
   
   Ez a teljes beismerés, a megszégyenült elvánszorgás pillanata. A totális megsemmisülésé, ahol egyetlen esélyünk, hogy esedezünk a nyilvánosság bocsánatáért. Néha bejön, néha nem. Inkább nem.

1998. január 21-én robbant a szexbomba: a Washington Post megírta, hogy Bill Clinton amerikai elnöknek éveken át tartó viszonya volt a fehér házi gyakornok Monica Lewinskyvel, sőt még arra is megkérte őt, hogy tagadja le, ha kettejükről kérdezik. A botrány napról napra dagadt, cikkek százai születtek világszerte, ám az elnök hallgatott. Amikor pedig végre megszólalt, bár ne tette volna.

Clinton korabeli hazudozása (melyet utóbb ő maga is beismert) nem csupán a politikatörténet, de a viselkedéstudomány és a kommunikációelmélet fontos fejezete is. Szemléletesen bemutatható rajta ugyanis, hogy miként árulja el magát az, aki nem mond igazat.

Merthogy az ember csodálatos lény: képes hazudni, de az igazán alapos megfigyelő számára meggyőzően hazudni már nem. (Ennek biológiai okairól itt írtunk.)

A hazugságkutatás szakirodalma és a sánta kutyás népi bölcsesség egyaránt úgy tartja, hogy bár valóban vannak őstehetségek, tökéletesen hazudni képtelenség, mindenki elárulja magát valamivel. És ehhez még politikusnak sem kell lennie.

Az alaphelyzet pofonegyszerű: valaki mond valamit, amiről tudja, hogy valójában nem is úgy van, a hallgatósága pedig gyanakodni kezd. Még csak ismernie sem kell feltétlenül a tényleges igazságot, elég, ha megérzi, hogy itt és most valami nem stimmel. Egy gesztusból vagy testtartásból, egy különös szóhasználatból, egy hangszínből vagy hangsúlyból, a szemmozgás irányából vagy hosszából.

A közszereplők helyzete persze speciális, hiszen jóval kevesebb spontán helyzetben láthatjuk őket, viselkedésük és mondókájuk jórészt begyakorolt, ám még ez sem elég ahhoz, hogy az önleleplezés apró jelei teljesen eltűnjenek. Hogy miért? Mert végső soron ők is csak emberek.

Szívmelengető volna mindezt úgy értelmezni, hogy még a legvásottabb politikusokban is motoszkál mélyen legbelül valamiféle lelkiismeret, amely a metakommunikációjukon keresztül akaratlanul, de annál diadalmasabban utat tör magának. A valóság ehhez képest kiábrándítóan banális: gördülékenyen hazudozni egész egyszerűen túl strapás, legfeljebb pillanatokra sikerülhet bárkinek – és ennek nem morális, hanem biológiai okai vannak. 

Szervezetünk, idegrendszerünk teljesítőképessége véges, abszolút határokkal bír. És e határok nincsenek is oly messze, mint hinnénk.

2021 legnagyobb belpolitikai botrányaiban az a közös, hogy átnyúlnak 2022-re. És itt álljunk is meg rögtön egy pillanatra: lerántani a leplet valamiről nem egyetlen mozdulat csupán?

Tavaly nyáron derült ki egy nemzetközi oknyomozás oldalvizén, hogy a magyar állam is vásárolt a Pegasus nevű izraeli kémszoftverből, amely telefonok lehallgatására alkalmas. A kémprogram annak eredeti rendeltetése szerint kizárólag bűnözői körök és terroristák megfigyelésére használható, ám az első hírek szerint ellenzéki civilek és közszereplők ellen is bevetették minálunk.

Állítólag körülbelül 300 magyar állampolgár szerepel a lehallgatottak listáján. Pörögnek a hónapok, százával születnek a cikkek a témában, és még mindig csupán egy tucat nevet ismerhetünk közülük. Azóta már a vádak szerint sem kizárólag ellenzékiek megfigyeléséről van szó, noha ez a részlet hatott a legbotrányosabbnak az egészben mindig is.

Tavaly nyáron jelentkezett első videójával az Anonymus-álarcos figura is, aki az ellenzék kulcsembereinek lebuktatását tűzte zászlajára. A maszkos hacktivista vádjai videóról videóra változnak, valahogy ekképpen: a Momentum korrupt, a budapesti városvezetés el akarta adni a Városházát, jutalékos rendszerben értékesítik a fővárosi ingatlanokat, a háttérből Bajnai Gordon exminiszterelnök mozgatja a szálakat, a komplett magyar ellenzék a külföldi nagytőke kottájából játszik.

Agymosás, mentális programozás, elmekontroll, pszichológiai hadviselés. Félelmetes és titokzatos szavak, pedig tulajdonképpen pofonegyszerű technikák elegyéről van szó, és mindenekelőtt: az emberi viselkedés banális képlékenységéről.

Az agymosás (brainwashing) fordulatot Edward Hunter amerikai újságíró használta először a koreai háború idején, 1950-ben. Kína vehemens indoktrinációs programját írta le így, amely egyrészt teljes erővel sulykolta a maoizmus tételmondatait, másrészt minden azzal ellentétes felvetést azonnal és kíméletlenül megtorolt saját területén.

A fogalom tényleges eredetét, tudományos megalapozottságát és Hunter személyes indítékait egyaránt kikezdte már azóta az utókor: egy közkeletű olvasat szerint a nyelvújító zsurnaliszta a CIA-nek dolgozott, a kommunizmussal való fennkölt riogatást tehát hivatásszerűen űzte. Mégpedig egy olyan fordulattal, amelyet az amerikai szolgálatok fordítottak le neki a kínai szlengből (Xǐnǎo).

Csúnyán beszélni nem szép dolog, viszont gyakran nagyon hasznos. Tömeglélektani mélyfúrás a káromkodás közéleti káráról és hasznáról. Csak a tanulságokat nem érdemes kisípolni.

Amikor kalapáccsal véletlenül ráverünk az ujjunkra, megindul a szitkozódáscunami. Ez persze inkább önmagunknak szól, esetleg annak a fránya kalapácsnak. Szellemes pszichológiai kísérlet (Stephens, Atkins, Kingston 2009) igazolta egyébként, hogy a válogatott barkácsátkok igenis növelik az egyén fájdalomtűrését: akik kedvükre káromkodhattak, miközben a kezüket jeges vízbe mártották, közel ötven százalékkal tovább bírták a kiképzést, mint akiknek ugyanez tilos volt.

A társas térben kezdődnek a problémák, a közönséges beszéd ugyanis illetlenségnek számít, tabu. A hallgatóság tehát szankcionálhat érte. Megrovó tekintettel, rögtönzött illemórával, de akár teljes kiközösítéssel is.

Legutóbb a színek pszichológiájával foglalkozott az agitPOP, merthogy a reklámelméleti szakirodalom szerint a színeknek központi szerepük van abban, hogy miként reagálunk egy-egy márkára. Következzék most a honi belpolitika színe s java!

A jelenleg parlamenti küszöb felett mért hazai politikai formációk mindegyike újragondolta már pártlogóját, volt, amelyik többször is. 

A színvilágok változásainak elemzéséhez idézzük fel címszavakban újra, hogy a mifelénk használt közéleti színekhez milyen jelentést is társít a nyugati marketingtudomány:

• a piros impulzív, mert primer érzelmeket provokál;
• a középkék megbízhatóságot sugall, az égszínkék emberközeliséget;
• a zöld megnyugtat ugyan, de könnyen unalmassá válik, ha túl mély;
• a fehér a modernitás, a jövő színe, ha a grafikai dizájn egyébként minőségi;
• a módjával használt citromsárga hívogató lehet;
• a narancssárga energizál;
• a lila/bíbor pedig az előkelőség vizuális kódja.

A marketingirodalom szerint 70-80 százalékban a termékek vizuális jellemzői alapján választunk, és a színek a márkaazonosulás kulcstényezői is. De melyik szín hogyan hat ránk?

A színek megváltoztatják a hangulatunkat, reakcióinkat, de még az ételek ízélményét is. Vannak zsigeri (hideg/meleg) és kultúrkörönként eltérő színreflexeink. Egy szoba fala, egy ruhadarab, egy termék doboza/csomagolása, egy márka hangulata – ezekre mind gondolhatunk itt. Egyes színekre annyira primer módon reagálunk, hogy még az emésztésünkre és a testhőmérsékletünkre is hatnak, a vörös színtől például a szívverésünk is begyorsul.

A sárga kis mértékben barátságosan hívogató és optimista (ezért a jutányos üzlet érzetét is képes előhívni – sok olcsó nagykereskedésben láthatjuk emiatt), túlhasználva viszont infantilis, vészjósló és depresszív. Exkluzív termékek logója és csomagolása gyakorlatilag sosem sárga. Ha viszont egy csecsemőt citromsárga törölközőbe bugyolálunk, szinte garantáltan bőgni fog. A sárga továbbá enyhén étvágyfokozó.

Az agresszív és gátlástalan meggyőzés egyik alapmódszerét Adolf Hitler propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek szokás tulajdonítani. De mi is a goebbelsi módszer valójában?

A közszájon forgó megfogalmazás szerint a goebbelsi módszer lényege az, hogy ha egy hazugságot elég kitartóan ismételgetünk, akkor azt előbb-utóbb igaznak fogadják el sokan. Ilyesmi valóban létezik, ám a náci agymosó gépezet korántsem írható le csak ennyivel. Ráadásul az említett kommunikációs technika nem is német, hanem amerikai találmány.

Goebbelsnek erős társadalomtudományos vénája volt, már huszonévesen megbabonázta az akkoriban éledező amerikai szociálpszichológia és marketingtudomány. (1933-ban a  Carl Byoir & Associates  nevű amerikai píárcéggel még dolgoztatott is Hitler, feladatuk az volt, hogy pozitív fényben mutassák be a németországi folyamatokat az amerikai lakosság számára.)

A politikai jelöltválasztás talán legmegfoghatatlanabb eleme: a szimpátia. A pártok boszorkánykonyháiban elképzelt helyzetekkel, gondolati játékokkal szokás tesztelni, hogy valakit érdemes-e egyáltalán belökni a közéleti arénába.

Amikor a magyarországi ellenzék épp miniszterelnök-jelöltet keres, persze komoly aktualitása is van mindennek, maga a dilemma azonban sokkal régebbi és általánosabb. Mifelénk elfogadottságnak nevezik a közszereplők szimpátiafaktorát, míg az angolszász politikában egyenesen szerethetőségnek (likeability). A szerethetőség marketingtechnikákkal tudatosan növelhető – de csak bizonyos határokon belül. Mert van, akiről semmi rosszat nem hiszünk el, másról meg bármit. Nincs benne logika.

Az alaphelyzet az, hogy minden politikus, a választók gyakorlatilag mindegyike számára: vadidegen. Mégis a szimpátiánkról kellene biztosítanunk valamelyiket – ami ilyen feltételek mellett bizony nem csekély kihívás. Ráadásul a rokonszenv rendkívül nehezen megfogalmazható és megérthető jelenség, az emberi viselkedés egyik legnagyobb őstalánya.

Bár a világ proletárjai mindmáig vonakodnak egyesülni, ez nem jelenti azt, hogy a keményen dolgozó kisemberrel már ne is kellene foglalkoznia egy demokratikus politikusnak. Az együvé tartozás érzékeltetése velük viszont kemény dió. A közösen énekelgetett mozgalmi daloknak és a sarló/kalapács motívumnak jelenleg ugyanis nincsen szezonja (kivált, hogy Magyarországon ez utóbbi jelkép használata törvényileg tiltott is). Nem marad más tehát: a vulgármarxizmust bizony az ingujjból kell előrántani.

A modern politikus, ha „egyszerű emberekhez” szól – mondjuk, lepattantabb környéken kampányol, vagy csilivili kulisszák közt ugyan, de az empatikus baloskodás célzatával –, nem csak a közlendőjét finomhangolja újra a helyzet kívánalmai szerint, hanem a megjelenését is.

Mint a nyugati világ politikai kommunikációs fortélyainak legtöbbje, ez is a tengerentúlról indult. Eisenhower, Truman és Roosevelt elnökök még csupán olykor-olykor vették le arisztokratikus keménykalapjukat, John F. Kennedy viszont idővel már teljesen elhagyta azt – hogy ne az elkényeztetett uraságot lássák benne, hanem mindinkább egy jó fej fickót, aki a hajnalban vekkerre ébredő átlagpolgár nyelvét beszéli.

Némely közszereplőre már egy apró baki, például egy nyelvbotlás is ráég örök időkre, másnak viszont még akár azt is hetykén elnézi a választó, ha – mondjuk – bíróság ítéli el jogerősen korrupcióért. A politikai elemzőket a nyolcvanas évek eleje óta foglalkoztatja ez az ezoterikus jelenség.

A „teflonelnök” kifejezést az Egyesült Államok 40. elnökére használták először, utalván arra, hogy a republikánus Ronald Reagan már a kampánya idején is mélyebb karcolások nélkül jött ki még a legforróbb helyzetekből is. Elnöki ténykedését is össznépi elégedetlenkedés és korrupciós botrányok övezték, ám személye mégis közkedvelt maradt mindvégig. Sokan színészi karizmájában és szimpatikusan kedélyes természetében vélték megtalálni a titok kulcsát.

A demokrata Bill Clinton elnökre is gyakran használták e fordulatot. Ő beismerte például, hogy füvezett, hogy megcsalta a feleségét, és hogy hivatali ideje alatt  hazudott  a nyilvánosságnak, ám mindez nem különösebben érdekelt senkit. Korabeli felmérések szerint az emberek többsége szívesen vette volna, ha egy harmadik ciklusra is elnök marad, már ha ez alkotmányosan egyáltalán lehetséges lett volna. A legtöbb elemző szerint Clinton személyes sármja mellett a ténykedését összezártan támogató baráti sajtója miatt alakulhatott mindez így.

Donald Trump főtanácsadója, Jason Miller pár napja árulta el egy tévéinterjúban, hogy a jobboldali exelnök nagy dobásra készül: egy új közösségi oldalt indít el hónapokon belül. És nem csupán azért, hogy saját támogatói bázisát összetartsa a kibertérben, hanem hogy végre kivonja magát a „liberális véleményterror” alól. Vajon milyen esélyei vannak?

Mint ismeretes, a Twitter – amelyen keresztül Donald Trump elsősorban  kommunikált  híveihez – először csak  hamis  vagy  vitatott  címkével látta el posztjait, idén januárban viszont végleg  megszüntette  a republikánus politikus fiókját, az erőszak dicsőítésének vétségére hivatkozva. A Parler nevű „alternatív Twitter” működését pedig egyenesen felfüggesztette az Amazon szolgáltató ugyanezért, annyira elszaporodtak rajta a Capitolium ostromát éljenző tartalmak. (Az oldal nemrégiben ismét életjeleket adott magáról, de immár nem sokakat érdekel.)

Ez az ellenséges közeg rengeteg Trump-rajongót más platformokra terelt az elmúlt hónapokban.

Ahogyan a gének a biológiai létezés alapegységei, úgy a mémek a társadalmi létünk legkisebb értelmes alkotóelemei – legalábbis a ma nyolcvanéves Richard Dawkins etológus szerint. És ha jobban megfigyeljük, az emberi civilizáció történetének egésze efféle mintázatok csökönyös ismétlődéséből és örökös küzdelméből áll össze. Kreatív ötleteink és privát valóságértelmezéseink olykor csak a túlélésért küzdenek, máskor viszont egyenesen világuralomra törnek.

Amiként a tréfás internetes mémek, úgy a kulturális mémek is utánzásokon és ismétlődéseken keresztül terjednek (innen ered maga a szó is, lásd még: mímelni), a szerzőség legtöbbször a homályba vész örökre, meg nem is fontos. Sőt egyazon ötletnek számtalan variációja születik, és rögtön el is kezdődik a harc az érvényesülésért. És ahogyan a netes vizuálbolondériák esetében is: egyes mémek csak egy szűk csoportnál találnak be, míg másokat hatalmas tömegek vesznek át élvezettel.

És itt lépjünk is el véglegesen az online világ bohókás, képes felirataitól, hiszen a Dawkins-féle mémfogalom sokkal több ennél. Az emberi elme minden maradandóbb szüleményének hatástörténetét kívánja leírni, pontosabban e folyamatok törvényszerűségeit.

Tévúton jár, aki szerint példátlan, hogy a mostani koronavírus-járvány idején mennyi eszement összeesküvés-elmélet kering a nyilvánosságban. Ahogyan az is, aki mindezért a globális, ámde szabályozatlan internetet okolja. Dezinformációs víruskampány több is volt már a történelemben, legutóbb ráadásul nem is olyan régen, de azért még bőven a világháló megjelenése előtt.

Az 1980-as évek elején kitört AIDS-járvány kezdetben gyakorlatilag százszázalékos halálozási rátával pusztított világszerte. Miközben a kutatók próbálták megérteni, hogy pontosan mi is okozza a szerzett immunhiányos szindrómát, és a gyógymódot keresték, némely politikusok még ebben a tragédiában is elsősorban kommunikációs  lehetőséget  láttak.

Évszázadokon keresztül megannyi testes hatalmasság uralkodott a lesoványodott népen, mára viszont fordulni látszik a trend: egyre nettebb államférfik és államhölgyek vezetik a mind túlsúlyosabb nyugati társadalmakat.

Persze mindig voltak cingár politikai vezetők is, és kultúrkörönként változó, hogy miket konnotál az elszabadult testzsír. A korpulens alkat és a hatalom társítása ettől még ősi és közkedvelt toposz. Elég, ha

• megnézünk egy portrét a 180 kiló feletti VIII. Henrikről,
• egy zsánerkarikatúrát a felpüffedten szivarozó, tipikus nagytőkésről,
• vagy ha a Kádár-kor hájpacni apparatcsikjainak archetípusos ábrázolásaira gondolunk.

Az asszociációs lánc kézenfekvő:

Bár naivabb pillanataiban a nyugati ember szeretné hinni, hogy a velünk született testi adottságok egyre kevésbé fontosak a társadalmi érvényesüléshez, a siker vertikális beszédmódja folyvást visszaránt minket a valóságba. A „nagy emberek” magasabban vannak a ranglétrán, felettünk állnak, sőt, olykor egyenesen a feljebbvalóink. Jó esetben felnézünk rájuk. Ártalmatlan szimbolizmus ez, vagy szó szerint értendő, s tényleg a termethez van köze?

Kutatások szerint egyértelműen az utóbbi. Az amerikai cégvezetők több mint fele 183 centiméternél magasabb, harmaduk pedig a 188-at is eléri. Miközben e testmagasság előfordulása négy százalék alatti csupán a teljes társadalomban. (Mondani sem kell, hogy a nők munkahelyi előmenetelének kérdéskörét is egészen új megvilágításba helyezi mindez.)

Kiterjedt nemzetközi vizsgálatok szerint centinként átlagosan fél-másfél százalékkal keresnek többet az emberek, mint alacsonyabb kollégáik. A szociálpszichológia klasszikusai (köztük E. B. Gowin 1915-ben) ugyanúgy erre a következtetésre jutottak, mint a legfrissebb elemzések (például Jaap van Ginneken a Hatalom archetípusai című, 2016-os könyvében).

A jeles francia eszmetörténész, Michel Foucault először az 1970-es évek elején szedte rendszerbe (a Diskurzus rendje című tanulmányában), hogy a történelemben miként zárták rövidre  hatalmi szóval  a kényelmetlenül kritikus eszmecseréket.

Foucault kiindulópontja saját korában még botrányosnak számított, ma azonban már szinte közhely: a fősodratú szellemi áramlatok keletkezés- és hatástörténete nem érthető meg a marginális nézetek és szubkultúrák elnyomásának párhuzamos sztorijai nélkül.

Egészen agresszív, és jóval sunyibb technikák is léteznek. Két nagy típusuk van: teljesen kiiktatni a társadalmi párbeszédből egyeseket, de korlátozhatók „csupán” bizonyos vélemények is.

A pártpreferenciákról szóló méréseknek már a pőre publikálása is befolyásolja azt a véleményklímát, amelyet eredetileg csupán feltérképezni lett volna hivatott. Ám abban nincsen egyetértés, hogy pontosan miként is teszi mindezt.

Az alaphelyzet pofonegyszerű: mindenki vezetni szeretne az efféle mérésekben. És nem elég, hogy vezessen, mellé még azt is szeretné, hogy mindenki tudja is, hogy pillanatnyilag ő vezet. Több ez, mint szimpla hiúság.

A legtágabban értett közéleti nyilvánosságban természetesen a koronavírus-járvány ihlette új szófordulataink zömét, de a pártpolitika világából is jöttek azért emlékezetes megfogalmazások.

A világjárvánnyal kapcsolatos összes példát képtelenség volna itt és most felsorolni, hiszen – amint azt az Index is megírta – külön szótára is született már a karanténkorszaknak. Fő szabályként az látszik, hogy a járványra adott magatartásbeli reakciókat írja le a legtöbb neologizmus.

Kenyérszűz és covidinka

A produktív szóképzés egyik szellemes esete a kenyérszűz, ez olyan embert takar, aki a járványt megelőzően még sosem sütött odahaza kenyeret. A játékos covidinka pedig már-már elnéző szeretettel ír le mindenkit, aki alul- vagy túlbecsüli a mostani pandémia súlyát.

A kanadai–amerikai Samuel Ichiye Hayakawa nem csupán a 20. század egyik jelentős nyelvésze volt, de a gyakorlatban is letesztelte a politikai beszéddel kapcsolatos elméleti meglátásainak érvényességét. Teljesen esélytelen kívülállóként futott neki, 1976-ban mégis simán kaliforniai szenátorrá választották, hat éven át töltötte be e tisztséget.

A japán származású tudós nem kis részben annak köszönhette meglepő közéleti sikereit, hogy kampányában (és ciklusa idején is) készségszinten használta a meggyőző érvelésnek azt a technikáját, amelyet 1939-es alapművében részletezett.

Híres példája szerint: van Bözsi. Ez a neve. Aki történetesen egy szarvasmarha. Továbbá egy haszonállat – ez a gyakorlati funkciója neki. Megint máshogy tekintve rá: Bözsi egy mezőgazdasági termelőeszköz. Sőt, közgazdaságilag értve egy vagyontárgy. Tehát végső soron Bözsi egy nemzetgazdasági tényező, a GDP egyik motorja.

A tévé elbutít, a videójátékok agresszióra nevelnek, az internet utat enged a féktelen szexuális szabadosságnak, a politika pedig átmossa az agyunkat. Némiképp bájos közhelyek ezek, ám az a fránya valóság már megint sokkalta bonyolultabb ennél.

A tömegtájékoztatás látszatvalóságával, avagy a közéleti kommunikáció eredendően virtuális jellegével korábban már foglalkozott az agitPOP blog, most a médiahatások típusairól lesz szó. Az alapkérdés egyszerű: tényleg manipulál a sajtó?

Az efféle vizsgálatok az első világháború után kezdődtek. A nyugati értelmiség ugyanis képtelen volt felfogni, miként bolondulhattak meg amúgy jóravaló emberek tízmilliói ennyire.

A háborús pszichózis első modellje a lövedékelmélet volt, amely minden propagandaüzenetet varázserejű pisztolygolyóként képzelt el: ha egy ilyen eltalál valakit, tüstént befúródik az elméjébe, esélye sincs szegénykének.

Ha állandó csatatér az élet, akkor lennie kell legyőzöttnek és áldozatnak is. 

Az ellenzék megtorpedózna több törvényjavaslatot, hadat üzenne a korrupciónak, és a demokrácia elleni támadásként értékeli, hogy a kormány megszállta a közmédiát. Az ellenzéki össztűzre válaszul a kormány nem fúj visszavonulót, szerintük a bírálók csak vaktában lövöldöznek, ami kétélű fegyver, és visszafelé fog elsülni. Az elvek frontján bizonytalan szavazók a nyilatkozatháború közepette két tűz közé kerültek.

Az élsport világából kölcsönzött közéleti beszédmóddal korábban foglalkoztunk már, ma a harc és a háború szótára van terítéken.

Embereket csúfolni nem szép dolog, lebukott hatalmasságokon kacagni mégis ritka felszabadító élmény. Az ellentmondás látszólagos. Gúny és gúny között ugyanis különbség van, mégpedig egzakt és egyszerű.

Nevetségessé tenni valakit mindig megalázó, ezért jóérzésű ember óvakodik az ilyesmitől. Ahogy az egyes társadalmi csoportokat (fogyatékkal élőket, időseket, érdekérvényesítésre alig képeseket stb.) taktikai céllal becsmérlő közszereplőktől is. A sunyiság, az aljasság jeleként értékeljük az efféle húzásokat, elemi undort érzünk, amikor ilyet látunk.

Ugyanakkor Hans Andersen egyik leghíresebb meséje például, A császár új ruhája egy

mégsem találunk semmi kivetnivalót benne. Pedig teljes népe röhögi ki, tehát alázza meg ádámkosztümös uralkodóját ott, önfeledten, térdét csapkodva. Jelesül a császárt, vagy Kosztolányi rövidített változatában: a királyt.

Népességszabályozás céljával alkották meg a koronavírust egy laboratóriumban, és oltásokkal viszik be a mikrocsipeket az emberekbe, hogy teljes legyen az uralmuk felettünk végre. Hogy kik? Hát ők. A híres-hírhedt tudjukkik.

Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy mit is nevezünk összeesküvés-elméletnek. A szakirodalmi definíciós kísérleteket úgy foglalhatjuk össze, hogy konteó minden olyan meggyőződés, amely szerint a világ hatalmasai összejátszanak, hogy eltitkolják a fontosabb (főként váratlan és/vagy tragikus) társadalmi események és folyamatok valós természetét. Rossz dolgok tehát sosem történnek csak úgy, azokat mindig tudatosan, konkrét céllal csinálja valaki.

Elsőre talán őrültségnek hangzik, pedig van benne rendszer.

Ketten utaznak a távolságin, a megállóban leszáll az egyik. A következőben még hárman. Így már csak egy házaspárnak kell felszállnia ahhoz, hogy végre üres legyen a busz. Valahogy így megy ez a számszaki bűvészkedésekkel.

És bizony a statisztikáknak sem jobb a híre a közéletben. Az embernek olykor az a határozott benyomása, hogy inkább elmaszatolják, semmint feltárnák az igazat, a valót.

Csak néhány friss példa az elmúlt hónapokból:

• Magyarország tényleg a középmezőnyben van a nemzetközi járványügyi statisztikákban éppen?
• Most akkor van pénze a fővárosnak a Lánchíd felújítására, vagy nincs?
• Komolyan fej-fej mellett van a kormány és az ellenzék országos támogatottsága?
• Az átlag magyarnak valóban 260 ezer forint a fizetése?
• Végül nem kaptunk egyetlen fillér többletforrást sem Brüsszeltől járványkezelésre?

Látszólag eldöntendő kérdések ezek, igen vagy nem választ igényelnek. 

Makacsul cibálnak be minket a málnásba, ha társadalmi ügyekről van szó. Az egyértelműség álruhájában érkeznek, a tisztázás pózával, de az áhított rendet folyvást csak ígérik. Csalfán.

Mert a közéleti egyszeregyben a kevesebb sokszor több, kétszer kettő pedig néha öt.

Nem is szólhatna másról a mai agitPOP, mint a két amerikai elnökjelölt szónoki stílusáról. Ha a kultúrharcos hevülettől eltekintünk, Donald Trump és Joe Biden fogalmazásmódja nem is különbözik annyira: mindketten a korszellemet hozzák, csak kicsit másként.  

Foglalkozhatnánk persze a republikánus Trump és a demokrata Biden külső megjelenésével vagy szlogenjeivelis, de egyrészt azokat már érintettük korábban, másrészt a szóhasználatuk egy jóval általánosabb világtendenciát jelez.

Trump: gügyögés és marketingblabla

Komplett szaktudományos szöveggyűjtemények elemzik már Donald Trump sajátos kommunikációs technikáit. Politikusi beszédmódjának két legfontosabb jellemzőjét minden kutató kiemeli: rendkívül egyszerű mondatokban fogalmaz, körülbelül egy tízéves diák nyelvi szintjén, és a túlzások széles arzenálját használja.

Trumpnál minden borzasztóan hatalmas és elképesztő(tremendous/huge/amazing) vagy a lehető legfélelmetesebb, de minimum nagyon, de nagyon rossz(most terrific/very, very bad). Középút nincsen.

A közszereplő, ha kamerát lát vagy emberek között jár, megváltozik. Nemcsak a testtartása, de az arca is. Amennyiben profi, akármi történhet, rezzenéstelen pókerarccal mondja tovább a magáét.

Némiképp „szorulásos módi” ez, ahogy a hippikorszak különutas író-zeneszerzője, Paul Bowles szemfülesen jellemezte egyszer. Mások robotikusként írják le ezt a látványra szinte hasbeszédszerű, hangulatra pedig majdhogynem mogorva félmotyogást. De miért lettek a politikusok ennyire fröccsöntött droidok? A válasz egyszerű:

ha nem akarnak kiesni a szerepükből.

A közéleti drukkerbeszéd igen kedvelt össznépi játék világszerte. Dacára annak, hogy az államszervezés nem lóverseny, és főleg nem látványsport.

A kormánypárt orrhosszal vezet, ám ez még csak az első félidő mérlege, korántsem lefutott a mérkőzés. Most az ellenzék térfelén pattog a labda. Lehet-e a sereghajtóból éllovas? Pláne, hogy lejt a pálya. A titkos favorit vajon megtöri a vesztes szériát? Vagy hatalmas mellélövés az egész, hisz nem is játszanak egy ligában?

Az egész pályás letámadás stratégiája eddig működni látszik. Mégis talán piros lapot kapnak a választóktól az öv alatti ütésekért. Mindenesetre jelenleg fej-fej mellett állnak. De vajon sikerül két vállra fektetni az ellenfelet? Vagy kiütéses győzelem lesz?

Politikai korrektség ide vagy oda: a közéleti szereplők külső megjelenése is egyfajta üzenet. Például a hajuk. Legyen az természetes vagy sem, dús vagy gyér. Tincshangulat az agitPOP-on! Festett hajakról, parókákról és bemondónőkről. 

2016 nyarán elnöki botrány rázta meg Franciaországot. Szabályos hajcihő. Egy újság nyilvánosságra hozta, hogy François Hollande államfői borbélya évek óta mintegy havi tízezer eurójába kerül a köznek, vagyis mai árfolyamon bő 3,6 millió forintjába. A sztori hírértékét csak növelte, hogy egy puritán balossággal kampányoló elnökről szólt. Meg hogy Hollande feje búbján olyan nagyon sok tennivaló speciel nem is akadhatott.

Nem húzom a csattanót: középstádiumú

Két évvel később utódjáról, Emmanuel Macronról kerültek ki hasonló adatok, bár neki „csak” feleennyibe került a fodrásza éves szinten. Ő ugyan nem kopaszodik odafent, csak jó magas a hajvonala.