Miért Latinovits-per, ha az eljárást a színészkirály egyik féltestvére indította a rigorózus színikritikus ellen? Egyszerű a magyarázat: a személyiségi jogi per Latinovitsról szólt, hiszen a felperes az alperest, míg az alperes a felperest tette felelőssé a haláláért.

Jó hírnév megsértése

Csaknem tizennyolc évvel ezelőtt Bujtor István (1942–2009) színész-rendező pert indított jó hírnév megsértése miatt Molnár Gál Péter (1936–2011), a Népszabadság színikritikusa ellen, mert állítása szerint ő is felelős féltestvére, Latinovits Zoltán (1931–1976) öngyilkosságáért. Molnár Gál Péter (MGP) a kereset szerint egy 2004. novemberi tévéadásban azt nyilatkozta, hogy Bujtor, akire állítása szerint

és inkább a Balatonra utazott vitorlázni. A felperes szerint MGP ezzel azt sugallta, hogy miatta halt meg a színészkirály.

A színikritikus jogi képviselője az eljárás során viszontkeresetet nyújtott be, miszerint Bujtor és testvére, Frenreisz Károly (1946–) egy másik tévéműsorban arról beszélt, hogy

A viszontkereset ezzel szemben leszögezte, hogy az alperes nem tett olyan kijelentést, mint amit a felperes neki tulajdonított, továbbá a színész-rendező az egyik tévécsatornán felfedte MGP ügynöki múltját, amihez nem lett volna joga.

Bujtor annak megállapítását kérte a bíróságtól, hogy a színikritikus nagy nyilvánosság előtt tett kijelentései megsértették a jó hírnévhez fűződő személyiségi jogait, és kétmillió forint kártérítést is követelt az alperestől. MGP ügyvédje ezzel szemben azt állította, hogy a színész-rendező vitte a nyilvánosság elé a vitát, így kárát saját magának köszönheti, ráadásul az ő kijelentései legalább ugyanolyan sértők voltak.

Mi volt az utolsó csepp a pohárban?

A nagy érdeklődéssel kísért személyiségi jogi pert 2006. január 11-én tárgyalták a Fővárosi Bíróságon, ahol sem Bujtor, sem MGP nem jelent meg személyesen.

Kisbán Tamás, a per bírája mindkét keresetet elutasította, és a perköltséget megosztotta a felek között. A bíró az ítéletet indokolva kifejtette: ilyen távlatból nehéz eldönteni, hogy a hetvenes évek egyik legjobb színészének öngyilkosságához milyen mozzanatok vezettek, „hogy mi volt az utolsó csepp a pohárban”. A tragikus halál körülményeiről 2004 őszén kezdődött összetűzés a bíróság szerint közéleti vitának számít, és az, hogy ki kezdte, ma már lényegtelen.

Az viszont biztos – tette hozzá Kisbán Tamás –, hogy burkolt tényállítás nem hangzott el, így a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadsága miatt jogsértést nem tudott megállapítani.

Az ítélethirdetés után Csapó Annamária, a színikritikus jogi képviselője teljesen rendben lévőnek találta az ítéletet, hozzátéve, hogy természetesen nem fellebbeznek, mivel szerinte ez a tévék nyilvánossága előtti vita egyáltalán nem tartozott volna eredetileg sem a bíróságra. Bánáti János, a színész-rendező ügyvédje egyfelől örült a viszontkereset elutasításának, másfelől szerinte a felperesi keresetet téves értelmezés miatt utasította el a bíró, mivel MGP „kemény tényként állította” azt, amit mondott, nem pedig véleményként.

Luzsnyánszky színre lép

Az ügy előzményéhez tartozik, hogy MGP 2004 őszén elismerte, hogy 1963-ban beszervezési nyilatkozatot írt alá, és jelentéseket írt színházi körökről a III/III-as csoportfőnökség számára.

A beismerést megelőzően Bujtorék utánajártak a testvérük, Latinovits Zoltán megfigyelésével kapcsolatos színházi pletykáknak, és kikérték a színészre vonatkozó dokumentumokat a történeti levéltárból. Ebből állításuk szerint kiderült, hogy MGP jelentéseket készített Latinovitsról.

Az ügynökmúlt elismerése után a Népszabadság szerkesztőségi cikkben közölte, hogy MGP a továbbiakban nem publikálhat a lapban. A kritikus előbb úgy nyilatkozott, hogy elszámolással csak önmagának tartozik, és az ügyről többet nem kíván mondani, aztán megírta Coming out címen beszervezése történetét. A könyv MGP halála után kilenc évvel, 2020 áprilisában jelent meg a Tények és Tanúk sorozatban. A kötetből kiderül, hogy a színikritikust szexuális másságával zsarolták meg, mielőtt beszervezték a titkosszolgálatok. Visszaemlékezése szerint jelentéseiben rizsázott, tudta, mit várnak el tőle, a szükséges lózungokat rakosgatta egymás mellé úgy, hogy a lehető legkevesebb embernek ártson vele.

MGP könyvében reagált Bujtor István és Frenreisz Károly vádjaira is.

A fivérek nagy színészi átéléssel azt mondták a televízióban, hogy én jelentgettem a féltestvérükről. Ez gyakorító ige a magyarban. Legalább két jelentést föltételez. Frenreiszék nem tapadtak makacsul a valósághoz, hiszen nem volt a kezükben több egynél, amiről tudhatták, hogy nem denunciálás, hanem védelem.

1966. május 25-én Luzsnyánszky Róbert ügynöki jelentést írt Latinovitsról, néhány nappal azt követően, hogy a színésznek meg kellett válnia a Vígszínháztól, mert visszaadta a szovjet Radzsinszkij Filmet forgatunk című darabjában ráosztott szerepet:

A Latinovits-ügy úgy kezdődött, hogy a színész visszaütött, vagyis megsértődve visszaadta szerepét. Mégpedig nem a játékszabályok betartásával utasította el a szerepet, vagyis nem a darab elolvasása után, a próbák megkezdése előtt, négyszemközt az igazgatójával, hanem kétheti próba után, nyílt színen, amikor összeveszett a darab rendezőjével. Mindez magyarázható, ha nem is mentegethető Latinovits alkatával és azzal a türelmetlenséggel, amivel viseltetik munka közben, mindennel és mindenkivel, ami és aki akadályozza munkájában. […] Ezért a szerepvisszaadásért mindenhol a világban minden időben fegyelmit kapott volna. Más kérdés, hogy ő a fegyelmi tárgyalást eleve úgy irányította, hogy ő maga kérje a szerződés felbontását, amit annál könnyebb szívvel fogadtak el, mert előre bebiztosították a színházat és a szerepkört Darvas Iván szerződtetésével. (Semmi kétséget nem hagy, hogy Darvas Ivánt már eleve Latinovits sakkban tartása végett vették oda a Vígszínházhoz.) Ennek a felmondásnak egyesek valamiféle politikai tüntetésízt igyekeztek adni, jóllehet csak színházi hisztériáról volt szó. […]

A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak

László Ferenc kritikus szerint MGP többször utalt arra, hogy ha van elrendezetlen, szégyellni való dolga, az inkább a Népszabadságban való működése, nem pedig a jelentései. A 2006-os perben is szóba került, hogy Bujtor és Frenreisz szerint bátyjuk azért lett öngyilkos, mert MGP bántó kritikát írt róla.

Ez a bizonyos kritika 1976. március 3-án jelent meg a Népszabadságban Fényes Szabolcs A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicaljének bemutatójáról.

La­tinovits Zoltán esetében – ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak – nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez, hanem hogy a számait kellő belső in­tenzitással előadói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni. Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól. Nem veszi figyelembe ennek a színpadnak a követelményeit, kivált ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk.

A színész a kritikára állítólag két szóval reagált: „Belém mart.” MGP-t viszont utóbb megvédték kollégái. Koltai Tamás a 168 Óra 2004. december 2-i számában ezt írta:

Aki MGP-t okolja Latinovits öngyilkosságáért, nem tudja, mit beszél. MGP írt egy viszonylag enyhe kritikát a Bozzi úrról. Latinovits ebben a szerepben nemhogy rossz volt, hanem szégyenteljesen, méltatlanul bele volt kényszerítve egy förtelmes, tehetségtelen, művészet alatti helyzetbe, ami egyike a magyar színház bűneinek. Persze ő maga vette észre legkevésbé.

László Ferenc szerint pedig MGP csak azt fogalmazta meg, ami amúgy is evidencia volt, hogy Latinovitsnak tényleg nem az énekes-táncos műfaj az igazi erőssége.

Másfelől viszont személyesen is ismerte a színészt, tudta, milyen rossz állapotban van, és mennyire fontos számára ez a szerep. MGP néha valóban bántani akart. Nem tudom kizárni, hogy egy-egy bántó kritikájának negatív következményei is lehettek a színészek társadalmi, szakmai helyzetére. Minden kritikusnak szembesülnie kell azzal, hogy a működésével lelki sérüléseket okozhat. Az a dolga, hogy előadásokról írjon, de mások megsértődhetnek emiatt. Bizonyos szempontból MGP jelentőségét mutatja, hogy az összes, kritikusokkal kapcsolatos előítéletet és közhelyet rávetítik és rajta verik le.

Epilógus

Latinovits Zoltán a halála előtti nap egy rádiófelvételen dolgozott, hangszalagra mondta Ady Endre Két kuruc beszélget című versét. Másnap, 1976. június 4-én öccse, Bujtor István vitte Balatonszemesre, ahonnan levelet írt barátjának, Cserhalmi Györgynek. Utolsó sorai arra utalnak, hogy a színész a végsőkig küzdött depressziójával.

A depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított. Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat…

Estefelé sétálni indult a vasútállomás felé, kezében a Vigilia előző évi karácsonyi számával. Miután gyerekkori szokása volt felugrani a mozgó vonatra, sokan azt gondolták, hogy azon a végzetes péntek estén is ezt akarta tenni. Aztán Frenreisz Károly tavaly nyáron azt nyilatkozta a Best magazinnak, hogy bátyja szándékosan feküdt a vonat alá.

Pár évvel ezelőtt megkaptam a mozdonyvezető vallomását, amelyben feketén-fehéren az áll, Zoli tárt karokkal állt a síneken, és ő már nem tudta lefékezni a vonatot.

Vagyis a Nagykanizsa felől érkező gyorsvonat mozdonyvezetője csak annyit észlelt, hogy a sövény mögül egy karjait széttáró férfi lép elő, és még dudálásra sem maradt ideje.