Világ körüli hajóúton tért vissza a magyar fogoly Szibériából
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Fortepan cikkek
Az első világháborús szibériai hadifogság magyarok százezreinek volt sorsa és halálos ágyig kísérő emléke – már akinek megadatott, hogy ágyban haljon meg, és ne tömegsírba temessék hastífuszos bajtársai mellé. A fogolytáborok nyomorúságos, de a későbbi világégések lágereihez képest még viszonylag szabad mikrovilágok voltak, ahol bezárva is leképeződött kicsiben a Monarchia. Eredeti felvételek a tízezer kilométerre vetett ifjú dédapákról, a Fortepan jóvoltából.
Világot látni a magyar úgy nagyban 1914-ben kezdett. Messzebbi utazásra előtte se módja, se különösebb oka nem volt az egyszerű alattvalónak, a „n agy verekedés” azonban kitárta a látóhatárt – hogy aztán rögtön végtelenül be is szűkítse azt. A keleti frontról a Magyar Szent Korona országainak félmillió alattvalója került a következő években orosz hadifogságba, szinte mind a félelmetes hírű Szibériába.
Lőw Márton is csak úgy járt, mint mások. Az ifjú geológust júliusban bevonultatták, és decemberében már fogságba is esett Galíciában. Ettől fogva közel hat év telt el, mire haza térhetett. Addig megjárta a hatalmas Oroszország legtávolabbi táborait, belakva-túlélve azokat a pontokat, amelyek nevé t legfeljebb a földgömbről ismerheti az ember, annak is a túloldaláról. Habarovszk, Skotovo, Krasznaja-Rjecska után a Japán-tenger partjáról, Vlagyivosztokból a fél világot megkerülve hozta haza a hajó 1920-ban, egy másik Magyarországra, mint ahonnan a többi honvéddal együtt anno elpöfögött.
Az orosz Távol-Keleten, Mandzsúriában töltött fogolyévei alatt Lőw Márton rendszeresen fényképezett. Képeit a táborban kinagyította, felvételei közül egyet-kettőt a tábori postával képeslapként haza is küldhetett. Kétszáz további papírképet aztán ő maga hozott haza azon a francia hajón, amelyen Indiát megkerülve hazatért. Addig azonban történt vele egy-két dolog. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
Szibéria, a tengerrel ugyan nem elválasztott, de attól még semmivel sem könnyebben gyarmatosítható végtelen belső kontinens a transzszibériai vonal 1895-ös megépítésétől lett egyáltalán feltárható, legalábbis a vasúttal megközelíthető tájai. A világháborús hadifoglyokat is ide, a meghódítandó kolóniákra irányították. Akárcsak régen a gályarabokat; bár a hasonlat ott megbotlik, hogy szándékosan nem akartak annyira általánosan l’art pour l’art kegyetlenkedni velük, mint egykor, vagy éppen majd a második világháborúban. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
Az 1906-os genfi egyezmény elég komoly jogokat adott a hadifoglyoknak, a papíron létező garanciákat több helyütt így-úgy be is tartották, ám azokat nem egy sokéves, minden felet kimerítő, tömegeket megmozgató háborúra szabták, melyben a résztvevők hamarosan saját hadseregüket és lakosságukat sem nagyon tudták már ellátni. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
A foglyokat váró körülmények leginkább semmilyenek voltak. A fogolyszállítmányokat fogadó krasznojarszki táborban eleinte teljes volt a fejetlenség, a félkész épületeknek se ajtaja, se ablaka, az oroszok csak fapriccseket adtak, és néhány üres zsákot, hogy a foglyok azokat az udvaron lévő szalmával töltsék meg. A legénység nem részesült ilyen luxusban sem, ők maguk ásták be a földbe a viskóikat: 120 centi a föld alá, belülről kideszkázva, 120 centi még fából fölfelé, földet ráhányva. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
Bár sokaknak ez lett az utolsó lakóhelyük (például a háborús undort megverselő Gyóni Gézának), Krasznojarszk afféle elosztóhelyként működött, ahonnan vitték a foglyokat tovább, túl a Bajkálon, túl mindenen, Mandzsúriába. Az itteni táborokban már tartósan kellett berendezkedni. Élelmesebb tisztek vállalkozásokba kezdtek, de a foglyok a szomszédos településeken is kaphattak civil munkát. Ez a szabad kijáráson kívül magasabb bért is jelentett, no meg a szórakozás többféle formáját. Viszonylag önálló életet élhettek, amibe belefért a saját hadifogolyújság, a tábori magyar színház és a helyi házakba, családokhoz, asszonyokhoz szóló meghívások. (Fotó:
Fortepan)
A skotovói táborba került Lőw Márton a közeli múzeumban kapott munkát, ahol nemcsak mamutcsontokkal foglalatoskodott, de civil szakmáját is gyakorolhatta, az ásványtani részt bízták rá. A foglyok szabadidejükben a habarovszki Csaskacsaj kávéházban és az Esplanátó Szállóban időztek. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
A skorbut és az általános gyengeség mellett azonban súlyos járványok tizedelték a foglyokat, közülük is a legsúlyosabb, a kiütéses tífusz, ami már a fogság első évében felütötte a fejét. Az eltemetett halottaknak emelt 1916-os emlékmű négy oldalán négy nyelven – magyarul, németül, törökül és oroszul – állt a felirat: „Álmodjatok a szép magyar hazáról, amelyért meghaltatok – 1916”. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
A hadifogolylét ugyan sorsközösséget is teremtett, hatalmasak voltak a táborlakók között a társadalmi távolságok. A rendi, anyagi különbségek itt legalább annyira megjelentek, mint odahaza. A legénység és a tisztek egészen más életet tapasztalhattak meg: míg az utóbbiak sokáig megkapták zsoldjukat, és élvezhették azokat a jogokat, amelyeket a nemzetközi konvenciók biztosítottak számukra, külön szakácsuk volt, teniszeztek, és igyekeztek társadalmi rangjukhoz illő életet élni, előbbiek jó, ha tizedannyi rubelecskéből vegetáltak. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
A nagy anyagi különbségek ellenére nem volt ritka, hogy a fátum közelebb hozta egymáshoz a foglyokat, de inkább csak az azonos nyelvűekkel. A szibériai táborokban ugyanis, ahogy persze a k. u. k. hadseregben is, a Habsburg Birodalom minden nemzetisége és felekezete jelen volt. Muszlim, zsidó, katolikus, protestáns – de a nemzetiségi csoportok is legalább annyira elkülönültek egymástól, mint otthon. Nem véletlen, hogy a forradalom után a cseh hadifoglyokból alakult Cseh Légió kegyetlen háborút folytatott a magyarok és németek ellen. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
Az 1917-es forradalmak felforgatták a tábori életet is. Előbb ínség és szigor, majd névleges felszabadulás és polgárháború következett – hogy ebből kit mi és hogyan érintett, leginkább talán szerencse dolga volt. Előbb Kerenszkijék ideiglenes kormányát kívánták a pokolba a megvont zsold és a rossz ellátás miatt a táborlakók, majd az önkényeskedő, a maradék ellátmányt felzabáló kozákok miatt nem bánták annyira a rákövetkező bolsevik vircsaftot. Ebben a foglyokat – a tisztek egy részének kivételével – egy tollvonással szabadnak nyilvánították, de a kelet-ázsiai táborok túl messze voltak ahhoz, hogy onnan is meginduljon a hadifoglyok hazautazása. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
Miközben a magyar foglyok között az otthoni felfordulásokról szóló hírfoszlányok keltettek vitákat és feszültséget, és a Monarchia összeomlása és a trónfosztás után lekerült a koronás címer a sportmezekről, a nemzetközi fórumokon a hadifoglyok ellátásának összeomlása lett a téma. A forradalmak utáni káoszban a Nemzetközi Vöröskereszt és egy amerikai segélyszervezet vette őket a szárnyai alá, így a távol-keleti táborokban 1919-ben fél évre amerikai katonák vették át az oroszok helyét. Tőlük a jobb élelmezésen kívül 17 dollár költőpénz is járt, de a fogság ötödik évében az ilyen intézkedések ellenére egyre több fogoly idegrendszere mondta fel a szolgálatot. (Fotó:
Fortepan)
A visszaemlékezések szerint ekkorra már nagyon sok bolondot ápoltak a kórházban, az emberek egyre kevésbé bírták a politikai bizonytalanságokat. Egy újabb impériumváltással aztán Szibériában az ideiglenes amerikai jelenlét után megjelentek a japánok is. Bár a szökések megakadályozására példát statuáló kivégzések miatt ők nem voltak népszerűek a foglyok között, 1920-ban végül is sokan japán hajókon tértek haza Európába. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
Akik ekkor hazajutottak, megúszták a kintlét legkegyetlenebb hónapjait. „Az éhség Oroszországban leírhatatlan nagy arányokat öltött. 1921-ben és 1922-ben nem lehetett összeszedni az utcára kitett holttesteket. A verébnek és a varjúnak piaci árfolyama volt, és emberhúsból készült kolbászféléket is árultak...” Propagandisztikus túlzásnak is lehetne tartani, amit a harmincas években kiadott Hadifogoly magyarok története a polgárháborúba és káoszba zuhanó birodalom viszonyairól írt, de a borzalmakat az újabb források is megerősítik. (Fotó:
Fortepan)
Sok magyar hadifogoly azonban még ezután is hosszú ideig maradt a Szovjetunióban. Volt, aki önszántából, családot alapítva, új életet kezdve, mások azonban hiába szerettek volna, évekig nem térhettek még haza. A távolság, az útiköltség, az adminisztratív nehézségek miatt sem (többek szerint a magyar hatóságok is tartottak a „bolsevik eszméktől megfertőzött” hadifoglyok tömeges hazatérésétől), de tiszteket túszként is tartottak kint – Rákosi javaslatára, zsarolási potenciálként, cserealapként a budapesti proletárdiktatúra Moszkvának kiadandó népbiztosaiért. (Fotó:
Fortepan / Fortepan)
Eddigre azonban Lőw Márton egy francia lobogó alatt hajózó német tengerjáró fedélzetén már hazatért. Az Indiát megkerülő hajóút, melyen 32 napon át sárgaborsót ettek, Triesztben ért véget. A magyarok itt, az ünnepélyes fogadtatásukon szembesültek vele, hogy egy-két dolog megváltozott távollétükben, például az ország határai sem pont ugyanott vannak, mint korábban. (Fotó:
Fortepan)
Egy visszaemlékezés szerint: „Triesztben a magyar kormány két megbízottja fogadott bennünket, akik az üdvözlések után kiterítettek a fedélzeten egy Magyarország-térképet, melyen a trianoni határok színes ceruzával voltak berajzolva. Közölték, hogy a megcsonkított haza kormánya minden magyart szívesen lát, aki továbbra is magyar fennhatóság alatt akar maradni, de akinek a szülőföldje vagy otthona megszállt területre esik, oda is visszamehet. Megrázó jelenetek robbantak ki erre a kijelentésre. Világlátott emberek, harcedzett katonák sírtak, zokogtak: hát ezért kockáztattuk testi épségünket, életünket, egészségünket annyi nehéz csatában?” (Fotó:
Fortepan)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
