Az volt a kisebbik baj, hogy a magyar nevét alig találták: „Amit máshol boulevardnak neveznek, t. i. széles és díszes utczát, kétszeresen kettős fasorokkal, e lüktető ereit a kereskedelemnek és közlekedésnek, két oldalt elvonuló palotákkal és palotaszerű épületekkel, e boulevardokat nálunk, jobb név hiányában hirtelenében öv-utaknak nevezték” – írta a Vasárnapi Ujság 1870-ben.

Nagyobb akadály volt, hogy az építkezések megkezdése egybeesett a kiegyezkedés utáni első nagy gazdasági válsággal. A kortársak szerint olyan komoly volt a helyzet, hogy a pénzügyminiszter a hidak vámos-házikóiban felgyűlt négykrajcárosokat hordatta fel szekérszámra a várba, hogy ki tudják fizetni a miniszteri tisztviselők havi járandóságait. De lehet, hogy ez is csak olyan városi legenda, mint az, hogy a Dunakorzón azért fúj a szél, mert elfelejtették bezárni a Vaskaput, vagy hogy a Lánchíd oroszlánjai az Alagútban töltik az éjszakát. Tény, hogy 1872 és 1875 között mindössze 12 épületet húztak fel a Nagykörúton, köztük az Octogon téri négy sarokházat (melyek a Körút legöregebbjei közé tartoznak) és az 1875-ben befejezett Népszínházat.

Köszönet tehát Podmaniczky Frigyesnek és semmi sem igaz Kosztolányi Dezső megfigyeléseiből: „Kármin, sáfrány, körúti nők,/selyem harisnyák, rossz cipők.”

Budapesti Czim- és Lakásjegyzék 1900-as évfolyama szerint ezen kívül további 24 kávéházban ihatta meg pikoló kávéját a főváros közönsége. És ezek csak a kávéházak, a kisebb és kevésbé előkelő helyek, a kávémérések külön szerepeltek. Komoly munka vezetett idáig, nem kis része volt ebben a József körúton született Molnár Ferencnek: „Az, amit ma éjjeli életnek nevezünk, és ami egy világváros életéhez éppúgy hozzátartozik, mint akár a villamos vasút, körülbelül húsz-harminc pesti embernek az életébe, az egészségébe, a karrierjébe, sőt a vagyonába került. […] A dolog valahogy úgy kezdődött, hogy néhány újságíró, színész és művészember elkezdett egy hihetetlenül vad és erőpazarló életet élni. Ezek voltak azok, akik reggel hétig, nyolcig, kilencig ültek a kávéházban, eleinte csak azon az áron, hogy a kávés az epéjét kiadta  dühében, amért nem akartak hazamenni, aztán úgy, hogy akadt egy kávés, aki az ő kedvükért nyitva tartotta a kávéházat reggelig. […] ha ez a néhány ember megokosodott volna, és – nem mondok sokat – három órakor lefeküdt volna aludni, akkor ez a mostani fényes és undorító kávéházi éjszakai élet, ami van, ami megvan, sehol sem volna. [….] a maga kicsiny csoportjával oly erősen tudjon belefeküdni egy város életébe, hogy ennek nyoma, mégpedig ekkora nyoma maradjon. ”

A legtöbb bérház földszintjét a körút felől üzletek, kávéházak és azok raktárai foglalták el. A „bolttalan” városi úri lak az előkelőség netovábbja volt. A bérházak kapui napközben nyitva voltak, s a bejáratnál tábla hirdette, hogy házalás, koldulás és kintornázás szigorúan tilos. A földszinten, az udvar sötét zugában volt a házfelügyelő úr lakása. Neki kellett gondoskodnia róla, hogy a bérház kapuja télen esti 9 órától reggeli 6 óráig, nyáron pedig esti 10 órától reggeli 5 óráig zárva legyen, a duhajoktól pedig őt illette az 5-10 krajcáros kapupénzt. A körúti bérházak közöl nem egy még az 1890-es években is úgy épült, hogy a földszintre kocsiszínt, istállót, nyeregkamrát rajzolt a tervező. A lótartás tehát sokáig nem szorult ki a Belvárosból, de azért a tehéntartásról és disznótorokról az 1840-es évek óta sikerült leszokni a pesti polgároknak.

Világvárosiasodás ide vagy oda, a Nagykörút sok házában nem volt fürdőszoba, vécé – csak közös, a folyosó végén. Vagy csak az utcai lakásokban. A mosást a közös mosókonyhán végezték, beosztották, hogy mikor melyik lakásban szolgáló cseléd használhatta.

Utóbbiak, illetve postások, küldöncök, hordárok, bolti szolgák csakis a melléklépcsőt használhatták. A hierarchia másba is megmutatkozott, az utcai lakók tekintélyesebbek voltak az udvari lakóknál, az első emeletiek a második emeletieknél és így tovább.

A körúti házbirtokosok fekete zászlókkal, a lakók masnikkal, fekete drapériával díszítették ablakukat, néhol a perzsaszőnyegeket is kirakták dísznek. Az üzletek zárva tartottak, annál is inkább, mert a boltok ajtai, ablakai át voltak alakítva páholyokká. Most sokan nem bánták, hogy volt még pár üres telek az Erzsébet körúton, mert a temetés alkalmából tribünöket állítottak oda, és egyébként is minden helyet kihasználtak: kétágú létrákból, asztalokból, szekerekből tákoltak kilátót, az útszéli fákat gyerekek lepték el. Állítólag a házak kéményéről is nézők lógtak. Akik látták a nagy gyászt és komor pompát, unokáiknak is mesélték: „Az egész család hozzánk jön menetet nézni. Egy ablakot mama bérbe ad idegeneknek, tíz forintot fizetnek érte, hogy odaállhassanak az ablakhoz, de azt beszélik, olyik helyen még ötven forintot is elkérnek egy ablakért vagy kis erkélyért” – emlékezett Harmos Ilona, akkor Erzsébet körúti kisasszony, később Kosztolányiné.

Háttérben balra a Ferenc körút díszes bérháza, jobbra a József körút saroképülete, alatta a Valéria kávéházzal.