Vasút Espresso és Cukrászda érkezőknek, indulóknak és sehova sem tartó sétafikálóknak, már amikor nyitva tart. Most, 1958 talán kora tavaszán, mondjuk egy délelőtt, éppen nem ez a helyzet. A rács és a kirakat sem néz ki túl biztatóan, pedig a Déli Pályaudvar környéke, ahol járunk, ekkor is forgalmas helyszín, jobbféle kínálattal.

Na és a boltok. Egyhangúak vagy változatosak? A nagy átmenőforgalom akkor is jelentős kereskedelmet indukált a környéken. Fodrász, papírbolt, játékbolt, könyves, konfekció: több akkori üzlet ma is hasonló profillal, ugyanott működik - meg lehet nézni, akár ha csak Google Mapsen is.

Ami igazán izgalmas, hogy mennyire vegyes ezeknek az ötvenes évekbeli szolgáltatásoknak a jellege. Az itt látható rövid utcaszakaszon ott van már a Csemege állami presztízsüzlete minőséginek számító élelmiszerekkel, vagy a Vas és Edény, de a szomszédban még hagyományosabb kisipari, kiskereskedelmi egységek lavíroznak.

Szabóságok, minőségi divatszalon - és általában véve az a maszek vagy félmaszek világ, amely valahogy túlélte a legkeményebb Rákosi-rendszert is. Az ezekben önállóként megmaradó mesteremberek zöme még egy másik korszakból származott: főként a világháború előtti kisipar nyomorgatott, időnként levegővételhez engedett emberei ők.

Bár 1945 után a kiskereskedelem élénkítése miatt még tömegével adtak ki új iparengedélyeket, hamarosan fordult a széljárás. Bár szavakban a kommunisták is védték a magántulajdont, hamarosan a kicsik szintjére is elért az államosítő vashenger. A kisegzisztenciákat nem is a tíz főt foglalkoztató üzemek 1949-es állami einstandolása fenyegette annyira, mint a rákövetkező rendelet, ami már legfeljebb csak három inast engedett.

Közülük sokan rögtön a rendszer által favorizált szövetkezetek valamelyikében folytatták az ipart. Hozták magukkal a régi kuncsaftokat, “a különbség jószerével annyi volt, hogy már nem Jucikához mentek varratni vagy Kovács úrhoz öltönyt csináltatni, hanem a Szabók Minőségi KTSZ-be”.

Főleg néhány hagyományos kisipari szakmában engedélyezték a további működést. Cipészek, ruhajavítással foglalkozó szabók, kárpitosok, asztalosok - az ő műhelyeik láthatók ezeken a bel-budai képeken is nagyobb számban.

Kovács György férfi szabó, és Csapilla József műköszörűs - olvasható a cégéreken. Utóbbiról “köszörű költőként” Tersánszky is megemlékezett: “A csapszék második szomszédja Csapilla József műköszörűs lakása és akkor még műhelye is volt. Csapillának egészen kitűnő versei jelentek meg a Pesti Hírlapban és más sajtószervekben is. Boldogult feleségem „Köszörűs költőnek” keresztelte el őt” - írta az ideje jelentős részét szintén a környék kocsmáiban eltöltő, legszívesebben ott harmonikázgató író.

Hasonló maszek szféra Jugoszláviában és Lengyelországban maradt meg még főleg a szocialista blokkban. Ők értelemszerűen minőségi alternatívát jelentettek a piszkos állami boltokkal és udvariatlan eladókkal szemben. “A közgondolkozásban a maszek cipész, szabó, kereskedő megbízhatóbbnak tűnt, s voltak olyan tevékenységi körök, ahol a szigorú szabályozás ellenére a magánszektor részesedése a forgalomból magasabb volt, mint az állami vagy szövetkezeti kereskedelemé” - írja Valuch Tibor társadalomtörténész.

Bár a maszekvilág ellen időről időre voltak azt kispolgári csökevénynek bélyegző kampányok (többek között a kékfényes Szabó László intézett kirohanásokat az úri fogyasztás káros maradványai ellen), a szocialista elit és a nómenklatúra életében is fontos szerepet játszott. Az előbb szövetkezetbe kényszerített, majd újra magánzó Rotschild Klára által vezetett Klára Szalonban sokan varrattak, Kádár Jánosnétól Koncz Zsuzsáig. Úri szabók, jó fagylaltosok máshol is siker magánpraxist tudtak vinni a Kádár-rendszerben évtizedeken át, gyerekeiknek is továbbadva aztán az ipart. Mások “úgy maradtak”, mint az a suszterbácsi, aki a mi környékünkön bütykölte a talpakat; bár már jött a későszocialista infláció, nála minden továbbra is annyi volt, mint hajdan. Nevetségesen bagatell, pár forintnyi összegeket kért el, azt mondta, szégyellt volna emelni - Isten nyugosztalja.