Marokkó, Oujda városa az algír határ mellett 1935-ben. Életkép berberekkel a medina egyik kapuja előtt

Marokkó ebben az időben francia protektorátus alatt állt – tudja ezt mindenki akár a történelemkönyvekből, akár a Rejtő-regényekből. Az album rá a tanú, hogy a névtelen fotós személyesen is megnézte magának Marokkót. Egyszer állítólag Rejtő is készült oda. 1931-es, valószínűleg hírverésre használt, zavaros eltűnésekor azt nyilatkozta Az Estnek, hogy Bécsbe indult, „mert onnan Afrikába akart menni.” A győri vasútállomás restijében azonban rendőrök igazoltatták, és visszahozták Budapestre. Viszont holokauszt-túlélő apja legendagyártó interjújában azt mondta, hogy Rejtő fogadásból eljutott Algériába – de nem lett légionista, csak dokkmunkás.

Algéria, Sidi Bel Abbes. Matrózok az elesett légiósok emlékműve előtt 1935-ben

Sidi Bel Abbes a Francia Idegenlégió katonáinak gyűjtőhelye volt: a „piszok bleu”-k, vagyis az újoncok szállítmánya hetente kétszer érkezett Marseille-ből. Bár Gorcsev Ivánt a szerelem sodorta a légióba, a legtöbben a törvény keze vagy a gazdasági válság elől rukkoltak be. Az 1930-as években a lapok rendszeresen cikkeztek a magyar légionisták sorsáról. Az Est szerint 1931-ben összesen 350-400 magyar harcolt az idegenlégióban.

Kemény volt az élet, Verdier őrmester csak ironizált A tizennégykarátos autóban, amikor „elaggott, vidéki levélkézbesítők, lóápolók és reumás nyugdíjasok kényelmes otthonának” titulálta, ahol „teljesen hülyék számára kedvezmény, különleges elbánás, altiszti rangban sürgölődő szárazdajkák” tartoznak még az alapellátáshoz.

Gyaloghintó valahol Afrikában, 1935

A „Versenyfutás Afrikáért” vagyis a gyarmatosítás egyik győztese pihen a helyiérdekűn. Rejtő így írt Budapestről a nagyhatalmak kis afrikai játékairól: „Semmi kockázat. Látszatát sem az erőszaknak. A katonák csak a gyarmatbirodalom védelmét szolgálják, és bennszülött rablótörzseket szállnak meg, de nem akarnak hódítani.”

A Teide vulkán déli lejtője Tenerifén, 1933

Ha a harmincas-negyvenes években lett volna olvasói igény sci-fi regényekre, akár ezen a holdbéli tájon is játszódhatott volna (évtizedekkel később itt forgott a Star Wars és A majmok bolygója). De a magyar olvasók a detektív- és kalandregényeket falták. Így lett Rejtőből P. Howard vagy éppen Gibson Lavery. A kiadók ugyanis rájöttek, hogy a külföldi könyvek magas jogdíja miatt egyszerűbb, ha ezeket a regényeket Pesten írja egy magyar szerző – angolszász hangzású név alatt.

Casablanca nyomornegyede (Bidonville), 1936

A névtelen fotós Casablancában is elhagyta az elegáns, koloniális belvárost és az előkelő villanegyedeket, hogy megnézze magának az ezer és ezer hulladék-kunyhóból álló bádogvárost. A szemétből épült hatalmas telepet a harmincas években főleg a nagyvárosban munkát kereső berberek lakták.

Las Palmas (Kanári-szigetek), Szent Katalin-móló 1935-ben

A fotós „kikötők és dokkok a világ körül”-sorozatának egy darabja. A kikötői életet Rejtő is több helyen megírta. Apja szerint Algírban ő maga is pakolt ládákat és gyűjtött élményeket kikötői kocsmákban faragatlan asztalok és ugyanilyen vendégek között.

A mi névtelen emberünk ugyan nem futott össze sem Vanek úrral, sem Fülig Jimmyvel, de egy hozzájuk hasonló rejtői figurával igen. És neki még a nevét is ismerjük az albumból! Ez az Uhrin Jóska nevű fiú érettségi után színészettel próbálkozott Pesten, de a kaland jobban vonzotta, mint valami kis protekciós állami hivatal. Amikor az ismeretlen nevű fotóssal találkozott itt a Kanári-szigeteken, térképezésből élt és selyemöltönyben járt, derekán cserkészövvel („a csatja, ott, ahol a 'Légy résen!' meg a liliom van, jó nagy és kemény vas. Lehet vele alkalomadtán verekedni, s éppen a hasamon van a csat, ami jól jöhet esetleg.”).

Hajózás az Albatrosszal

Ez a vitorlás nem a névtelen fotósé volt, hanem egy Krist/Christ Berti nevű makói matrózé. Úgy tűnik, a fotós kizárólag kalandos életű fiatalemberekkel pajtáskodott. Nem tudjuk, Bertinek sikerült-e Makótól Jeruzsálemig jutnia, de hogy bejárta a világot, az biztos. Az első világháború utolsó éveiben egy ausztrál internálótáborban időzött, 1933-ban Albatrosz nevű vitorlásával világkörüli útra indult. Christ, Uhrin és a névtelen fotós valószínűleg Las Palmas-ban találkozott, innen indultak hosszabb-rövidebb vitorláskalandokra.

A Tanger és Gibraltár közötti hajóút utasai a fedélzeten 1933-ban

A fotelben ülő férfi valószínűleg az album tulajdonosa. Nem tudjuk, mivel múlatták az időt utazás közben, de például Gorcsev Iván hasonló körülmények között Nobel-díjat nyert (egy makaó nevű kártyajátékon). 

A romániai Konstanca kikötője, 1927

Az album névtelen tulajdonosa az 1920-1930-as évek után is folytatta kalandozásait. Hogy mikor halt meg, nem tudjuk – az utolsó beragasztott fotó 1950-ből származik. Rejtő Jenőt 1942 telén hurcolták el a kórházi ágyból egy feljelentés miatt, sapka sem volt a fején. A büntetőszázadban hamar feladta. „Nem húzok kesztyűt, hadd fagyjon meg ez a kéz, ha már nem írhat”– mondta társainak, akik halála köré is legendát szőttek. „Nem halt meg a Howard úr, mert azt ígérte, hogy megír bennünket!”