Létezik egy óriási bank, ahol kevesebb pénzügyes dolgozik, mint mérnök. A luxemburgi székhelyű Európai Beruházási Bank (EIB) a következő években hatalmas, több százmilliárd eurós erőforrásait az Európai Unió ambiciózus klímacéljainak szolgálatába állítja.
Az EIB, vagyis a luxemburgi székhelyű Európai Beruházási Bank vélhetően nem annyira ismert itthon, mint például a Világbank, vagy az EBRD, pedig valójában az EIB mérete háromszorosa a Világbanknak és tízszerese az EBRD-nek. Társintézményeivel, elsősorban az Európai Befektetési Alappal (EIF) együtt nem profitorientált intézmények, hanem az Európai Unió céljait szolgálják. Négy fő prioritásuk van,
A következő években ez a bank a gigantikus erőforrásaival szinte teljesen az utolsó célra, vagyis a klímavédelemre, az emisszió-csökkentésre szeretne fókuszálni.
Az EIB a világ első olyan bankja, amelyik kimondta, hogy nem lehet semmihez köze, ami egyszer használatos műanyag, fosszilis tüzelőanyag, nukleáris energia, vagy műtrágyaipar, vagy bármilyen szinten is erdőirtással jár.
A negatív lista mellett van pozitív is, elsősorban az favorizált, ami emisszió-csökkentéssel jár, mert a következő években
az EIB szép fokozatosan „klímabankká” alakul, már pár éven belül forrásai 50 százalékét klímaprojektekbe invesztálja.
Luxemburgban, illetve a miniállam „o” betűvel kiegészített fővárosában, Luxembourgban jártunk, az Európai Unió rendkívül fontos, de mégis Brüsszel mellett kissé elfelejtett jogi és pénzügyi központjában.
Ha azt mondjuk, hogy az Európai Unió fővárosa, akkor ma mindenki Brüsszelre gondol, hiszen itt van az unió politikai „szívcsakrája”, Brüsszelnek szoktak a magyarok is „üzenni”.
Pedig tényleg rengeteg fontos intézmény található itt, az említett EIB és EIF mellett az Európai Bíróság, az Eurostat, vagyis az uniós statisztikai hivatal, az Európai Számvevőszék, illetve az Európai Stabilitási Mechanizmus is, de a parlament, illetve a bizottság egyes részlegei, például sok fordító is itt dolgozik. Kirchberg, a háromnegyedrészt külföldiek által uralt, a város magjától elkülönülő üzleti negyed a székhelye az uniós intézményeknek is. A városrész kilenctől ötig pezseg, majd este, illetve hétvégén teljesen kiürül.
A több tízezer itt dolgozó ember nagy része nem a negyedben, de még csak nem is a városban lakik. Ahogy az uniós munkatársak mesélik, Luxembourg iszonyatosan drága, egy 80 négyzetméteres lakás akár 800-900 ezer euró (260-300 millió forint is lehet, de bérelni is 2 ezer euró (670 ezer forint). Ezért nagyon sokan járnak be a közeli városokból a francia Metzből és Thionville-bál, a német Trierből, vagy a belga Arlonból.
Ezekben a városokban harmad-, negyed- ötödannyi a lakások bérleti díja, ezért például csak Németországból 60 ezren indulnak meg reggelente dolgozni a luxemburgi fővárosba. Ráadásul szombaton, ha lehet még nagyobb a dugó, ekkor ugyanis megindulnak a bevásárló-turisták, Németországban 30 százalékkal olcsóbb az élelmiszer, míg Luxemburgban az alacsony adók miatt megéri tankolni és alkoholt venni, így a forgalom ekkor is óriási.
De miért van egyáltalán ennyi uniós intézmény ebben a kicsi városban? Ha egy pillanatra visszarévedünk a múltba, kiderül, hogy a rajtnál, az ötvenes években Luxembourg sokkal közelebb volt ahhoz, hogy az unió egyedüli és valódi fővárosává váljon.
Luxemburgban az az ember érzése, hogy mindenki legalább négy nyelven beszél. A luxemburgi nyelv (lëtzebuergesch) mellett németül, franciául és angolul is mintha mindenki folyamatosan tudna. Igaz a mindössze 400 ezer ember által beszélt luxemburgi eléggé hasonlít a némethez (főleg annak Erdélyben, Délvidéken beszélt verzióihoz), de itt nagy sértés pusztán egy dialektusnak minősíteni a nyelvet, főleg, mert az országot időnként lerohanó németek amúgy sem túl népszerűek errefelé.
Az állam nagyon ápolja (noha az a magas költségek miatt az uniónak nem hivatalos nyelve), de az iskolában kötelező tanulni, sőt még bölcsőde, óvoda sem működhet úgy, hogy ne lenne a luxemburgit beszélő munkatárs. Ám egy olyan országban, ahol konkrétan többségben vannak a külföldiek, nehéz lenne hivatalosan is a kis nyelvet alkalmazni a hétköznapokban, arra viszont jó, hogy végképp megnehezíti az állampolgárrá válást a kötelező nyelvvizsga.
Az Európai Unió talán legfontosabb alapító atyja, Robert Schuman Luxemburgban született. Az már Luxemburg sajátos státuszának örök hátránya, hogy amennyiben egy rövid életrajzot olvasunk a politikusról, akkor abban azt találjuk, hogy német származású francia politikus, ezzel a kombinációval érthetően alkalmas volt, az újabb német-francia háborút megelőzendő Európai Szén- és Acélközösség vezetésére.
Zárójelben megjegyezhető, hogy ez a sztori nem egyedi, amire ma büszke lehetne Luxemburg, arra általában nem ő lesz büszke. A legjobb luxemburgi írók és költők nem az alig 400 ezer ember által beszélt luxemburgi nyelven, hanem németül, vagy franciául írnak, így aztán nem sokan tudják, hogy eredetileg ők luxemburgiak voltak.
Az említett Robert Schumant az államon kívül nem sokan kötik Luxemburghoz, bár Luxemburgban valóban megvan a „mi hősünk” kultusza, ráadásul eleve a legtöbben összekeverik a szinte teljesen azonos nevű híres német zeneszerzővel, aki meg nem, az franciaként tartja számon – halljuk a városban.
Mindenesetre, – Schuman révén – Luxembourg egykoron valóban majdnem az Európai Unió hivatalos fővárosa lett, de aztán az akkori katolikus érsek befeszült, nem akart tízezer idegent, veszélyben érezte a luxemburgi értékeket.
Végül kompromisszum született, nem az egész uniót, csak a jogi és a pénzügyi intézményeket látta szívesen a város. Ennek a felemás „vendégszeretetnek” ma is megvan a lenyomata, a több tízezer itt dolgozó európai uniós munkatárs zöme ilyen területről érkezett. Luxemburgról még lesz szó ebben a cikkben, de előbb nézzük meg, hogy
mit tervez az EIB, vagyis a jövő klímabankja.
Mint említettük, és ahogy az itteni intézmények vezetői is visszatérően hangsúlyozzák, Luxemburg a mai napig egy kicsit mindig a radar alatt marad. Nem ritkán még a tagállamok vezető politikusai, sőt, sokszor a brüsszeli bürokraták sincsenek tisztában azzal, hogy mire alkalmasak az itteni intézmények,
pedig legalább az illetékes politikusoknak jó lenne tudniuk, hogy mekkora eszköz van a kezükben
– mondja Werner Hoyer, az EIB német elnöke. És valóban, az EIB mérlegfőösszege közel négyszerese a magyar GDP-nek, és mivel a bank nem profitorientált (igaz nem is adakozik, hanem hitelez), a tagállamok által összeadott eurószázmilliárdoknak az a fő célja, hogy szolgálja az uniós célokat.
Az EIB mai feladatai között sok még nem közvetlenül a klímához kötődik, hanem az Európai Unió versenyképességének megteremtéséhez. Az akadályok lebontása és a közös európai gazdaság kialakítása még mindig égető, hiszen hiába komoly piac az 500 milliós Európa, hiába lehetne egyenrangú nemcsak a 400 milliós Észak-Amerikával, de akár az 1,4 milliárdos Kínával, de nagyon sok területen ez a régió még mindig töredezett. Az elnök például az európai webkereskedelmet említette, amely ma is szinte teljesen nemzeti keretek között zajlik.
Hasonló uniós cél az egyes uniós országok közötti különbségek csökkentése, és ez a kiegyenlítő szerep még az unión kívüli Európára is igaz. A bank hitelezési képességének 10 százalékával, a ma még nem uniós államok fejlődését támogatja.
Az Index kérdésére Werner Hoyer megerősítette, hogy bár a még nem uniós európai államok (elsősorban a nyugat-balkáni országok) csatlakozása lelassult, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az EIB csökkentené a nyugat-balkáni aktivitását, sőt, inkább annak erősítését tervezi. A bank programjain között emellett meghatározó még a kis- és középvállalatok támogatása és az infrastruktúra fejlesztése is.
Ám fentieken túl a következő pár évben a leghangsúlyosabb program mégis a klímavédelem lesz. Az EIB úgynevezett zöld kötvény programot indított, amelynek kapcsán Hoyer úgy vélte, hogy
nem elég egy értékpapírt zöldre festeni és azt mondani, hogy ez egy zöld kötvény, hanem műszaki paraméterekkel kell bizonyítani a zöld célok megvalósulását. A mi bankunkat meglepő módon nem annyira bankárok, pénzügyesek lepik el, hanem mérnökök, fejlesztő szakemberek
A klímaváltozás, a globális felmelegedés természetesen nem pusztán európai probléma, de arra büszkék lehetünk, hogy az Európai Unió a legeltökéltebb az emisszió-csökkentésben. Ahogy az EIB szakemberei elmesélték, ma már az EU csak a szén-dioxid teljes emissziójának 10 százalékáért felel, de az komoly felelősség, hogy a világ eddigi összes kibocsátásának 25 százaléka szárad a lelkünkön.
Pár éve az eurót szinte temette a világ – meséli Klaus Redling, az Európai Stabilitási Mechanizmus elnöke, de az utóbbi egy évben a nagy európai kötvénykibocsátásokat rendkívül alacsony kamatokkal és igen szórt befektetői portfólióval (ázsiai és angolszász intézményi befektetőkkel) jegyzik le az európai papírokat. Ugyanakkor a bizalom, a kereskedelmi bankok hitelezési kedve azért még ma sincsen a 2008 előtti szinteken. Ez ellen lép fel a másik nagy EIB-hez is kapcsolódó európai kezdeményezés, az úgynevezett Juncker-terv. A kereskedelmi bankokat bátrabb hitelezésre serkentő garanciarendszer (EFSI) ötletgazdája, Jean-Claude Juncker, a bizottság korábbi elnöke is luxemburgi, bár azt mindig, minden európai vezető elmondja, hogy az uniós posztokon már csak európai érdekek vannak és nem játszhatnak szerepet a nemzeti karakterek.
AZ EIB megközelítésében vannak szennyező iparágakat kizáró tiltólisták és van egy rakás „pro” program (megújulók, energiahatékonyság, emisszió-csökkentés, illetve emellett digitalizáció, kutatás-fejlesztés, egészséget segítő vakcinák).
Mint megtudtuk, az energia-előállításban az olyan projekt támogatható, amelynek a szennyezési szintje egy kWh áram előállításánál alacsonyabb, mint 250 g szén-dioxid. Ugyanakkor a teljesen karbonsemleges nukleáris energia például tiltott, mert a bank megközelítésében a tagadhatatlan emissziómentesség és a látszólag olcsó áram mellett olyan hosszú távú adófizetői költségek merülnek fel, amely miatt az atom is inkább káros.
Az energia-előállítás ugyanakkor csak az üvegházhatású gázok kibocsátásának 25 százalékáért felel, így a bank a mezőgazdaságra, az épületekre, az iparra és a közlekedésre is fókuszál, illetve a szén-dioxid megkötésére is (erdőtelepítéssel és vegyipari folyamatokkal).
Az Európai Unió pénzügyi intézményeinek visszatérő büszkesége, hogy 11 éve, a Lehman Brothers csődje után nagyon sok segítséget tudtak nyújtani a sérülékeny tagállamoknak (Spanyolország, Ciprus, Írország mellett főleg Görögországnak).
Az Indexnek több európai vezető is megerősítette, hogy a luxemburgi pénzügyi intézményeknek vannak tartalékai egy esetleges válsághelyzetre, sok olyan forrás van, amely mozgósítható és még nincsen kihelyezve, de külön nem készülnek válsághitelezésre. A proaktív megközelítés szerint az innováció a high-tech segítésével, Európa versenyképességének javításával tudják a legtöbbet tenni a válság ellen.
Magukat a luxemburgiakat amúgy – a sok dugó miatt – leginkább az infrastrukturális kérdések érdeklik, nemrég adták át a város első villamosvonalát, a metró itt szóba sem jön, óriási szintkülönbségek vannak a fennsíkokra, völgyekbe épült különös városban. Ahogy a helyiek mesélik, a híradókban itt sokkal nagyobb arányt képvisel a külpolitika, mint otthon.
Talán ezzel is magyarázható, hogy a luxemburgi politikusok nagyon sokszor töltenek be fontos nemzetközi posztokat. Jean-Claude Juncker, Viviane Reding, vagy Jacques Santer neve itthon is ismerősen cseng. A mostani miniszterelnök, Xavier Bettel vállaltan meleg politikus, aki mindenhol a francia házastársával jelenik meg. Ez a muszlim államokkal nehezíti a kapcsolattartást, de a luxemburgiakat egyáltalán nem zavarja.
A körülbelül kétezer fős helyi magyar közösségnek vannak ugyan programjai, de azért akikkel beszéltünk, ők nem érzik úgy, hogy nagyon összetartó lenne a csapat. Olykor akadnak programok, egy előadás-sorozat keretében nemrég több standupos is járt kint, Kőhalmi Zoltán, Aranyosi Péter, Badár Sándor is tartott előadást. Tragikusan korai halála előtt Térey János adott nagy sikerű irodalmi estet, de járt itt Cserna-Szabó András és Kemény István is, és olykor zenei koncertek is vannak. Gyakran fellép egy helyi magyar zenekar is, a Toldi Mike. Részben önállóan, részben világzenei eseményeken, mert az intenzív kulturális életet élő Luxembourgban elég sok világzenei programot szerveznek.
Érdekes egyébként, hogy a 300 ezer külföldi között még ma is a legtöbben a portugálok vannak. Ők még acélipari munkásként érkeztek az ország déli, ipari részébe, de mára mindenütt sok a portugál család. El lehet képzelni a „luxemburgi” tábort a nemrég megrendezett Luxemburg – Portugália meccsen, ahol Cristiano Ronaldo 99-ik válogatott góljával a portugálok bebiztosították eb-részvételüket. Ezt a meccset egyébként még a Luxembourg központjában található Josy Barthel stadionban rendezték (a névadó amúgy nem focista, hanem az 1500 méteres síkfutás, 1952-es – Helsinki - olimpiai bajnoka). Az ódon stadiont lassan lebontják, helyére valami modern iroda, vagy lakópark kerül (Luxemburgban rengeteg építkezés zajlik, mindenhol daruk láthatóak). Már majdnem készen van az új, 10 ezer fő befogadására alkalmas nemzeti stadion is, érdekes módon a stadionépítés még itt is elég „magyarosra” sikeredett, komoly társadalmi felzúdulás lett a jelentős időbeli és költségtúllépésből.