Bosznia-Hercegovina egy éve képtelen kormányt alakítani, mert az államalkotó bosnyák, szerb és horvát nemzet politikusai nem jutnak konszenzusra. 25 évvel a véres boszniai háború után is még mindig a népek konfliktusáról szól itt minden. A muszlim többségű jugoszláv utódállam hiába meseszép, a gazdasági helyzet nagyon rossz, a helyiek békés együttélése pedig nem egyszerű.
Több mint egy éve tartottak általános választásokat Bosznia-Hercegovinában, de a mai napig nincsen központi kormányzata az országnak. A lakosság eközben vészesen fogy, aki csak tud, elmenekül innen. Ám még így sincsen munkája a 3,4 millió helyinek, a munkanélküliség európai csúcstartónak számít a maga 33 százalékával.
Ennyi rossz mutató hallatán azt gondolhatnánk, hogy Bosznia-Hercegovina egy reménytelen hely. Talán az is, de a világpolitika, vagy a globális tőke a mai napig lát benne fantáziát. A baj csak az, hogy miután az EU teljesen leállította a balkáni államok csatlakozási folyamatát, a helyiek már nem bíznak az unióban. Befolyásszerzési céllal viszont ott vannak mások,
A szerencsétlen balkáni állam azonban ma még nem igazán vonzó befektetési célpont, még mindig szinte minden a háborúról szól. Arról a boszniai háborúról, amelyről, ahhoz képest, hogy időben (1992–1995-ről van szó) és térben (4-500 kilométer) is milyen közel volt hozzánk, viszonylag keveset tudunk.
A véres háború Magyarországról nézve már a legújabb kori történelem része, de
Boszniában vannak olyan helyek, ahol a mai napig súlyosan benne ragadt a levegőben a borzalom.
A sebek úgy természetesen nehezen gyógyulnak, ha a mai napig szabadon él egy rakás tömeggyilkos, miközben azért, mint arról a Balkan Insight is nemrégiben beszámolt, perek is zajlanak, az elmúlt napokban, október végén is elítéltek egy kegyetlen gyilkost.
Radomir Susnjar, a már korábban lekapcsolt és elítélt két társával 31 bosnyákot (köztük egy mindössze két napos csecsemőt) terelt és zárt egy házba a festői Visegrádon (Boszniában is van ilyen „fellegvár” elnevezésű település). Előbb mindenkit levetkőztettek, majd az emberekre gyújtották a házat.
Aki menekülni próbált, azokra kívülről lőttek géppuskával.
26-an meghaltak, de még így is megmenekült öt túlélő, Hágában így születhetett terhelő vallomás a férfira, aki 20 évet kapott.
A délszláv háború kirobbanásakor ez a település kétharmad részt még bosnyák volt, a többségüket (háromezer embert) kiirtották, akit nem, az elmenekült. Ma ez a település teljesen szerb, a Boszniai Szerb Köztársaság része, nem utólagos belemagyarázás, de valahogyan érezhetően depressziós hangulatú városka.
Ha Belgrádból autóval tartunk Szarajevóba, kifejezetten érdemes egy kicsit hosszabb, de gyönyörű utat választani, amely Szerbián belül Topolát (a szerb királyi dinasztia, a Karagyorgyevics család temetkezési helyét), Čačakot (Csacsakot) és Užicét érinti, és közben különböző magas hegyek és gyönyörű folyók (elsősorban a Nyugat-Morava nagyon szép) között bolyong, majd az említett Visegrádnál lép be Boszniába. Visegrádból Szarajevóba pedig az M5-ös vezet, amely a Drina fölött, hatalmas hegyek között tekereg, ma már modern út vagy 80 alagúttal, de pár éve még a világ egyik legveszélyesebb autóútjának tartották ezt a kétirányú, de nagyon szűk szerpentint.
Egyetlen ilyen szörnyűség leírásából is érthető talán, hogy bár Bosznia-Hercegovina több mint egy éve, 2018 októberében tartott általános választást, miért nincsen az országnak azóta sem kormánya, mert a három fő államalkotó nemzet, a bosnyák, a szerb és a horvát képtelen megegyezni a kormányzati posztokról, emberekről, illetve alapvető országstratégiai kérdésekről, például arról, hogy
Bosznia-Hercegovina igyekezzen-e csatlakozni a NATO-hoz.
Nemzetstratégiai kérdésről eleve nehéz ott beszélni, ahol a népek ennyire mást akarnak. A világ egyik legbonyolultabb és legtehetetlenebb politikai rendszerében, ahol kényes etnikai egyensúlyokra ügyelve próbálnának konszenzust teremteni azon politikusok között, akik általában éppen a radikalizmusukkal sikeresek a választóik előtt, minden közös metszet megtalálása hatványozottan nehéz.
Frissítés: Cikkünk megírása óta pozitív előrelépés történt a kormányalakításban, amelyről itt olvashat.
Az ország csak azért nem működésképtelen, mert az egyes országrészeknek van vezetése, csak közös nincsen. Magát a bonyolult struktúrát nem is kíséreljük meg leírni, de a lényeg, hogy egy mesterséges egyensúly megteremtésével minden kis régióban, városban, pozícióban bosnyák, szerb és horvát helyek vannak leosztva. Ez különösen érdekes ott, ahol például valamelyik nemzetből nem nagyon élnek. Ám a bosnyák és a szerb, de még a horvát politikusok sem tudnak közösködni a többiekkel, így például Bosznia-Hercegovina nemzetközi külképviseletein az épület külön részeiben dolgoznak a szerbek és a bosnyákok.
Az sem akármilyen probléma, hogy Bosznia-Hercegovina egyes állampolgárai, például a romák és a zsidók számára lehetetlen bizonyos posztok betöltése, mert minden a szerb, a bosnyák és a horvát emberek között van kimatekozva. Ezért két boszniai állampolgár, a roma Dervo Sejdić és a zsidó Jakob Finci be is perelte az államot, a per régóta húzódik az európai bíróságokon.
Boszniában mindenhol olyan emberek élnek, akik elveszítették a párjukat, a gyermeküket, a szüleiket, a testvérüket. A három éven át tartó háború nagyon kegyetlen volt. Egy nagyon leegyszerűsített háborús kronológia alapján a délszláv szakadás után
A 100 ezer halálos áldozat döntő többsége bosnyák civil volt, két és fél évtizede a közvetlen szomszédságunkban tömegesen végeztek ki embereket származásuk, etnikai hovatartozásuk miatt.
Szarajevóban az alagút mellett a másik kihagyhatatlan, bár természetesen tragikus múzeum a háborúról szól gyermekszemmel. Egy alapítvány munkatársai ezer egykori gyermek visszaemlékezéseiből írtak könyvet, és évente változó tartalommal mutatják be az egykori gyerekek emléktárgyait. A megrázó kiállítást természetesen nehéz visszaadni, naplók, játékbabák, a három éves ostrom alatt egyedüli édességként elfogyasztott csoki papírja, vagy az elesett édesapa parfümös üvegcséje, amit még évekig szagolgatott a család, csakhogy visszaidézzék az édesapa emlékét.
Különösen sokat szenvedett Szarajevó, a völgyben fekvő bosnyák főváros, amit három évig lőttek a környező hegyekből az elszakadás ellen küzdő boszniai szerbek úgy, hogy a 300 ezres várost télen-nyáron teljesen elzárták a bevezető utaktól, a víztől, az áramtól.
Az ENSZ-misszió által védett szarajevói reptérről bejuttatott kevéske humanitárius csomag mellett három évig egyetlen, 800 méter hosszú, alacsony alagúton keresztül küldték be a bosnyákok a városközpontba az élelmiszert, gyógyszert, tüzelőt és ivóvizet.
Megdöbbentő, de ahogyan anno egy bátor magánember szervezte meg, hogy a házából alagút vezessen Szarajevóba (a projektben résztvevő bosnyák bányászok jutalma egy doboz cigaretta volt egy napi ásásért, amit nem feltétlenül szívtak el, de ez volt a háborús fizetőeszköz), úgy a Sarajevo Tunnel, a város talán legfontosabb emlékhelye, ma is száz százalékban magánműködtetésű múzeum.
Egész Boszniában rengeteg állat csavarog Az utcákon. Az ostrom egyik szomorú következménye volt, hogy a háború után 12 500 kóbor kutya kószált a városban, mára azért sikerrel csökkentették a számukat, és még csak nem is kell likvidálásra gondolni, nemzetközi állatvédő szervezetek menedzselték a nagyszabású programot.
A népek közötti gyűlöletből a boszniai városokat járva azért nem sok minden látszik. Boszniában az állam nagyon erősen küzd azért, hogy egységet mutasson, nincsenek például belső határok, ha az ember a szerb részről átlép a bosnyák-horvát részre. A szerb területeken is vannak mecsetek, a bosnyák részeken is maradtak ortodox templomok.
A helyiek persze biztosan pontosan tudják, hogy melyik város, melyik városrész, melyik utca bosnyák, szerb, vagy éppen horvát, de idegenként lehetetlen az arcokat, a falvakat megkülönböztetni.
A latin betűs (bosnyák, vagy horvát) és a cirill betűs (szerb) városkiírások közül azért gyakran át van satírozva az alsó, vagyis a kisebbségi nemzet felirata.
A különböző múzeumokban pedig, ha például a háború boszniai szakaszát lezáró daytoni békekötés képei vannak kirakva, jó eséllyel alaposan meg lesz karistolva Slobodan Milošević szerb vezető, háborús bűnös feje.
De egy utazónak eléggé kiszámíthatatlan, hogy amennyiben egy-egy emlékhelyről, múzeumról, vagy városról érdeklődik, akkor az érdeklődésért cserébe hálás bátorítást, esetleg kimért, láthatóan kevésbé lelkes útbaigazítást kap.
A hétköznapokban nem mindig kitapintható ellentétek ellenére, a mostani politikai patthelyzet mégis teljesen feloldhatatlannak tűnik.
Az ellentétek kívülről nehezen mérhetők fel, de azért a hétköznapokban is erősen érezhetők. Magam például csak Boszniában vettem észre, hogy
a bosnyák konvertibilis márka bankjegyeiből is címletenként kettő van.
Amelyiken a cirill betű van felül, azon egy szerb író arcképe látható, amelyiken a latin betű van felül, azon egy bosnyák író díszeleg.
Arra azért figyeltek a bankjegyek kitalálói, hogy legalább ne politikusokat, vagy hadvezéreket tegyenek a bankjegyekre, hiszen azok szinte biztosan a másik náció ellenében érték el a sikereiket.
Bosznia-Hercegovina leghíresebb épített műemlékei hidak, de sajnos ezek is szinte kivétel nélkül arról hírhedtek, hogy fő funkciójukkal ellentétben nem összekötnek, hanem inkább elválasztanak.
Szarajevó híres Latin hídja például korábban a Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásával az I. világháborút is kirobbantó Gavrilo Princip nevét viselte. Ő boszniai szerb volt, és mivel az ő nacionalista politikájának az volt a célja, hogy Boszniát Szerbiához csatolják, máris kirajzolódik az emlékezetpolitikában minden mai konfliktus. Szerbiában Princip egy hős, több szobra is van, és például Emir Kusturica, az ismert filmrendező is fanatikus rajongója. A szerbek lakta Kelet-Szarajevóban is állítottak neki egy szobrot, ám a bosnyákok utálják, természetesen ma már nem is így nevezik a szép belvárosi gyaloghidat.
A másik, még ismertebb mostari Öreg híd pedig a horvát–bosnyák ellentét áldozata volt. Mostar a legnagyobb horvátok lakta város, ám ők csak a Neretva egyik partján élnek, ezért egy esztelen horvát parancsnok lerombolta a hidat. Nemzetközi összefogással, török építészek segítségével négy évig tartott az újjáépítése.
Végül Visegrádban található Bosznia-Hercegovina talán leghíresebb műemléke, a Szokoli Mehmed pasa hídja még arról is híres, hogy Ivo Andric boszniai szerb író a Híd a Drinán című könyvéért 1961-ben irodalmi Nobel-díja kapott. A mű valóban a hídról szól, illetve leginkább arról, hogy miként ütköznek évszázadokon keresztül a keleti és nyugati nagyhatalmak érdekei a szerencsétlen Boszniában.
A bosnyák városok etnikai besorolása olykor még ma is vegyes, de sajnos általában már sokkal letisztultabb. Ráadásul, csakhogy még bonyolultabb legyen az ország közigazgatása, van egy körzet, Brčko és környéke, ahol szinte ugyanannyi bosnyák, horvát és szerb lakik, ez a város és környéke ma is „ország az országban", még az ENSZ is közvetlenül részt vesz a város irányításában.
Amúgy, ha az egyes népek legnagyobb városait említjük, akkor mindenkinek megvan a maga fővárosa
Egy ideig a focit is külön szervezték meg, de ma már az erőltetett békülés jegyében Bosznia-Hercegovinának egységes focibajnoksága van.
Ám a foci nem összeköt, hanem inkább csak különbségeket épít. Amikor 2014-ben Bosznia-Hercegovina legnagyobb focisikerét elérve kijutott a brazíliai világbajnokságra, Szarajevóban megőrültek az emberek, az egész város az utcákon nézte a meccseket, Banja Lukában viszont senkit nem érdekelt a bosnyákokkal teletűzdelt csapat sorsa.
Természetesen a futballszurkolóknak – és Boszniában tényleg nagyon sok az ultra – még etnikai különbség sem kell, hogy nagyon utálják a riválisaikat, vagyis a drukkerekre különösen igazak Dopeman örökbecsű szavai
ha azt hitted volna, hogy rasszista vagyok, tévedsz te barom, én mindenkit utálok.
A két szarajevói nagy csapat, az FK Željezničar Sarajevo vasutascsapat és az FK Sarajevo derbijein is pokoli a hangulat, de ha a „szerb” csapat, a Borac Banja Luka, vagy a horvát Zrinjski Mostar (itt játszott anno az aranylabdás Luka Modric is) a bosnyák csapatok ellenfele, akkor mindez hatványozottan veszélyes.
A balkáni futballütközetek képsorai olykor egészen félelmetesek, ehhez képest szerencsére egész kevés volt eddig a halálos áldozat.
Aki szeret igazán fanatikus szurkolókat nézni, az elmerülhet a balkáni háborút közvetlenül kirobbantó 1992-es Dinamo Zagreb–Crvena Zvezda, egy 2005-ös Szerbia–Bosznia és Herecgovina vébéselejtező, vagy akár csak egy Borac Banja Luka– Željezničar meccs képsoraiban.
A boszniai kilátások nem igazán jók. Az ország népessége folyamatosan apad. Aki csak tud, elmenekül, eddig leginkább a horvátok mentek el, nekik nem csak, hogy van anyaországuk, de az érdemben gazdagabb is, mint Bosznia. A szegény Szerbiáról ugyanez már nem mondható el.
A háború kirobbanásakor mindenesetre 4,3 millióan laktak az ország területén, ma már csak 3,4 millióan. A bosnyákok még a jugoszláv időkben is ismert vendégmunkás-kibocsátók voltak, azóta ez csak erősödött. A lakosság a mai napig csökken, érdekes adat, hogy Szarajevóban állítják ki a legtöbb német vízumot.
A vendégmunkások hazautalásai egyébként komoly részt jelentenek a GDP-ből.
A kommunista időkben a bosnyák–szerb–horvát lakosság aránya leegyszerűsítve 40–30–20 százalék volt (a többi a „maradék”, például a magukat „jugoszlávnak” mondók), ma ez az arány 52–30–15.
Boszniában is jelentős a migráció. Bár mostanában sok képsor érkezik a hírekben a boszniai Bihács településen összegyűlt menekültekről, de a szomorú az, hogy itt a migráció nagyrészt országon belüli menekülést jelent. A kifüstölt bosnyákok egy másik településen beköltöznek az elzavart szerbek házaiba és fordítva, így persze kevés a kevert település.
Bosznia-Hercegovina gazdasága is depressziós, de a globalizált világban ma már egy nagyon szegény államban is árubőség, benzinkút- és bankdömping tapasztalható. Természetesen itt is minden az etnikumok szerint, a horvát részeken az INA partnercégei hódítanak, a szerb részeken a szerb cégek dominálnak, és vannak bosnyák társaságok is.
A bosnyák gazdaság elég furcsa is olykor, döbbenetes képződmények vannak, például jártunk olyan benzinkútnál, amely alatt (!) motel, borospince, játékbarlang és egy kaszinó is helyet kapott.
Bankból pedig azért van végtelenül sok, mert mindenki idejött, az orosz, a török, az osztrák, illetve a görög bankok, de vannak helyiek is, ráadásul a nemzetközi nagy bankoknak gyakran két licencük van, bosnyák és szerb, ahogy egyébként Szarajevónak és Banja Lukának külön tőzsdéi is vannak.
Bosznia most tényleg nincs a topon, november elején nem nagyon voltak turisták a városban, a szarajevói bazárban sem tülekedtek a vásárlók, az árusok inkább egykedvűen cigarettáztak kicsi üzleteikben, ahogyan egyébként ebben a dohányos-paradicsomban a boltokban, a plázákban, a zárt sportcsarnokok lelátóin, vagy a vendéglőkben is teszik.
Az államban többségben vannak a muszlimok, ami azért olykor az öltözékeken is látható. A helyeken nem jellemző a sertéshús, vagy az alkohol, de a boltokban van minden, és azért messze nem itt a legnagyobb az iszlám vallásúak aránya Európában, Törökországban, Albániában és Koszovóban például sokkal magasabb.
Európai összehasonlításban nagyon olcsó az ország, a GDP-listák, vagy a vásárlóerő alapján azért nem a legcsóróbb állam Európában, Albánia, Ukrajna, Moldova és Koszovó is szegényebb.
Ám Boszniának semmiképpen sem a gazdaság a legneuralgikusabb pontja, hanem az, hogy van-e reális esély a szerbek és a bosnyákok együttélésére úgy, hogy a mai napig mindenütt láthatók golyónyomok, sokfelé vannak elaknásított földek, és rengeteg az emberi sérülés.
Olyan ez az egész közös állam-működtetési küzdelem, mint a Holló Színháznak a „Tudnak-e a hollók a víz alatt repülni, vagy megfulladnak?” című jelenete:
Ilyen a bosnyák államiság, a népek sem tanultak, nem tanulhattak meg együtt élni, kormányozni. A politikai ösztönzők a nacionalista erőknek kedveznek. Mindenki a saját pecsenyéjét süti, az anyaországok, Horvátország és Szerbia intenzíven beleszól a belpolitikába.
Emmanuel Macron francia államfő (és részben Hollandia) balkáni ámokfutása, vagyis a balkáni államok csatlakozási reményeinek teljes és drasztikus levágása után a bosnyák politikusok az EU-tól már nem remélnek semmit. Eddig lehetett azzal érvelni, hogy érdemes közeledni, ha a boszniaiak jó fiúk lesznek, akkor egyszer majd eljuthatnak az unióba.
Miután Szerbia, Észak-Macedónia és Albánia sem közeledhet érdemben, Bosznia-Hercegovina illetve Koszovó még távolabbi integrációja reménytelenül a partvonalra került.
Vannak ugyan érdekes és jószándékú ötletek, például egy osztrák elképzelés, amely szerint nem az államot, hanem annak egyes intézményeit (vasutat, adóhatóságot, rendőrséget) kell integrálni az európai szervezetekbe, de minden távoli, minden eléggé reménytelen.
Macron, aki valami furcsa németellenes attitűd révén tényleg kifejezetten rombol mindent, ami előremutató lenne a Balkánon, nemrég még azzal is előállt, hogy Boszniába tömegesen térnek vissza a dzsihadisták. Amiben természetesen lehet igazság, de a szélsőséges iszamisták francia problematikáját ismerve, a "bagoly mondja verének, hogy nagyfejű" ismert szólás alighanem igencsak megállja a helyét.
A legismertebb boszniai zenekar, a Sziget nagyszínpadán is fellépő Dubioza Kolektív boszniai antifasiszta folk-ska zenekar társadalmilag érzékeny szövegeket ír, egyik számuk szerint ma a boszniai fiatalok előtt két út maradt a boldogulásra, ha megnyernek egy valóságshow-t, vagy ha már úgy köszönhetnek egymásnak, hogy Auf Wiedersehn!
Igaz, ebben a számukban azt is leszögezik, hogy valójában a Balkánról nincs igazi menekvés.
(Borítókép: Egy bosnyák mesterlövész próbál kilőni egy szerb mesterlövészt egy épület 20. emeleti lakásából 1992-ben. Fotó: David Turnley / Getty Images Hungary)