2020-ban szinte mással sem foglalkozunk, mint a minket fenyegető veszélyek méricskélésével, miközben folyton szorongunk a kockázatok miatt. Ehhez ad újabb adalékot a Világgazdasági Fórum (WEF) 15. Globális Kockázatok riportja, amelyben különféle területek szakértői gyűjtötték össze és rangsorolták a mostani gazdaságra és világrendre leselkedő legfélelmetesebb kockázati tényezőket.
Egy héttel a davosi Világgazdasági Fórum előtt megjelent a WEF éves kockázati riportja, amelyben a világunkra leselkedő veszélyeket elemzik a szervezet által felkért szakértők. Az anyag idén éri meg a 15. kiadását, de most fordul elő először, hogy
az első 5 legvalószínűbben bekövetkező kockázati tényezőből mind az 5, a legnagyobb hatású 5 kockázatból pedig 4 az éghajlatváltozással kapcsolatos.
Ha a gazdasági rendszer a gyakorlatban még nem is mutatja drasztikus átalakulás jeleit, ebből azért sejthetjük, hogy már világgazdaság meghatározó szereplői is tartanak a várható klimatikus-természeti összeomlás következményeitől, és az apokaliptikus borítóképpel ellátott kiadványban nem is nagyon kertelnek a kockázatok megvilágításakor.
Az ökológiai és klímaválság pár év alatt lett a Risk Report abszolút szupersztárja (2015-ben még csak egy ilyen téma szerepelt a legnagyobb hatású ötben), ami azért rámutat, hogy a szakértői értékelést jócskán befolyásolja a globális köz(pánik)hangulat, hiszen a terület kutatói kb. az 1970-es évek óta pontosan tudják, mit csinálunk a klímával, és ennek mi lesz a vége, korábban mégsem tarolt ennyire a téma.
A legfontosabb témákat külön kifejtő öt fejezetből kettő az emberi tevékenység káros ökológiai hatásaival foglalkozik (az egyik a klímaváltozást, a másik az aktuális fajkihalási hullámot tárgyalja), egy az ingatag társadalmi kohéziót és a gazdasági stabilitást elemzi, egy a technológiai fejlődés járulékos hatásait, egy pedig az egészségügyi rendszerekre nehezedő fokozódó nyomásról szól.
A kiadvány rögtön az elején leszögezi, a zűrzavar, a turbulencia az új normalitás a világban, mivel repedeznek azok a nemzetközi intézmények, amelyek a II. világháború utáni időszakban kialakult a világrendet összetartották. Az elmúlt három évtized dinamikái egy sor államot arra ösztönöztek, hogy újragondolják a geopolitikai szerepüket, és ezt sok esetben a gazdasági fejlődésük is megalapozza, hiszen az előrejelzések szerint 2050-re
a világ hét legnagyobb gazdasága közül hat a mostani fejlődő gazdaságok közül fog kikerülni.
Az egyre kiszámíthatatlanabb, zavarosabb viszonyok között sok ország már inkább látja akadálynak, mint előnynek a nemzetközi intézményeket és megállapodásokat, amit a IMF „bizalmi recessziónak” nevez. Ennek lehetünk tanúi sok egyéb mellett akkor, amikor a Világkereskedelmi Szervezet vitarendezési mechanizmusának lebénulásáról, a NATO működésével kapcsolatos aggályokról, az USA–Kína–EU kereskedelmi háborúkról, vagy a brexitről olvasunk.
A WEF kockázati riportjához megkérdezett szakértők 78 százaléka szerint a globális gazdasági konfliktusok tovább fognak eszkalálódni 2020 folyamán, és a nemzetállamokon belül is súlyos kockázatokat hordoz a – főként gazdasági egyenlőtlenségekre visszavezethető – állampolgári elégedetlenség, valamint a makroökonómiai törékenység.
A pénzpiacok remek évet zártak 2019-ben, de a globális gazdaság körül szaporodó aggodalmak mindazonáltal nem megalapozatlanok, ha például a külföldi működőtőke-befektetések alakulását nézzük meg hosszabb távon, akkor az eurozóna és az USA 2015 óta mélyrepülésben van, Kína pedig ugyan növekedni tudott 2017 és 2018 között, de csak csekély mértékben.
A világgazdaság növekedési üteme is lassul, 2019-re még nincsenek meg a végleges adatok, de az IMF 3 százalékos pluszt becsül a 2018-as 3,4 százalékkal szemben. Az OECD üzleti bizalmi indexe 2017 óta masszívan hanyatlik, 2019 őszére leért a 2010-es (vagyis válság alatt mért) szintjére. Mindeközben a világ 20 legnagyobb gazdasága csúnyán el van adósodva, 2024-re a WEF becslése szerint
a G20 összesített államadóssága eléri majd a GDP 95 százalékát.
A nem túl rózsás kilátásokat megfejeli a világszerte tapasztalható társadalmi elégedetlenség, ami számos különféle formát öltött 2019 folyamán, de gyakran (pl. Chilében, Hongkongban vagy Franciaországban) részben vagy egészében gazdasági okokra volt visszavezethető. Az egyenlőtlenségek a válság éveiben sok országra megszorító politikákat kényszerítő IMF szerint is összességében rossz hatással vannak a gazdasági aktivitásra és az országok stabilitására. A WEF szakértői nem is túl optimisták ebben a kérdésben, a kockázatok rangsorában szerintük
2020-ban a második legvalószínűbben bekövetkező a „nemzeti politikák szélsőségesedése”,
míg 2019-ben ez még csak a 9. helyen szerepelt. A szintén ide kapcsolódó „kormányzati szabályozásbeli kudarcok” kategória is jön felfelé, a kiadvány a 6. helyre sorolja azok között a tényezők között, amik a következő évtizedben ronthatják az üzleti lehetőségeket világszerte.
– ezt a címet viseli a klímaváltozás elleni fellépéssel foglalkozó fejezet, amely rögtön az elején leszögezi: egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezt a csatát elveszítsük. A klímaváltozás minden másnál fenyegetőbbnek tűnik, a szerkesztők szerint ez az a terület, ahol nem lehetünk megalkuvók, habár a reális helyzetértékelésen alapuló pesszimizmus sajnos indokolt: a kiadvány rangsora alapján
az éghajlatváltozás elleni harc elbukása hosszú távon a legfenyegetőbb, és a bekövetkezés szempontjából a második leginkább valószínűbb kockázati tényező.
Az elmúlt évek minden rekordot megdöntő hőségcsúcsai után és a pusztító ausztrál bozóttüzek közepette talán senkinek nem kell agyonmagyarázni a helyzet súlyosságát, ettől függetlenül mostanáig csak minimális eredményeket sikerült felmutatni ezen a téren. A legutóbbi, madridi klímacsúcson már az évszázad végére 3 fokos felmelegedéssel számoló forgatókönyvet mutattak be, holott a klímatudósok szerint 1,5 fok alatt kellene tartanunk a melegedést ahhoz, hogy elkerüljük a legborzalmasabb következményeket, és aránylag menedzselhető legyen a változás. Ehhez képest, mint a jelentés kiemeli, a jelenleg érvényben levő klímavállalások finoman szólva is elégtelenek, az eredmények pedig kiábrándítóak; ezt jól illusztrálja önmagában az az adat is, hogy
2018-ban globálisan rekordot döntött az energiaigény növekedése,
2,3 százalékkal volt nagyobb, mint az előző évben. Miközben a zöldforradalom az energetikában nem dübörög úgy mindenhol a világon, ahogy kellene.
A gazdaság már most megszenvedi a kezdődő éghajlatválságot, 2018-ban világszerte 165 milliárd dollár anyagi kárt vagy veszteséget okoztak természeti katasztrófák. Előrejelzések szerint az USA-ban a század végére már a GDP 10 százalékát emésztheti fel a klímával kapcsolatos gazdasági kár. A világ 200 legnagyobb cégének a számítások szerint ezermilliárd dollárjába kerülne, ha nem cselekedne időben, a cselekvés viszont (bár szintén megvannak a költségei) eddig kiaknázatlan lehetőségeket is felvillant számukra. Jelentős kockázat viszont a magánszférában az, hogy
a most jellemző finomkodó klímapolitika azt eredményezheti hosszabb távon, hogy a jövő kormányai fognak hirtelen drákói szigorral lecsapni
és lehetetlen helyzetbe hozzák a gazdasági szereplőket a fokozatos átállás segítése helyett. Számítások szerint már 2030-ra a munkaerő olyan mértékű termelékenység-romlását fogják okozni a hőhullámok, mint ha 80 millió teljes munkaidős dolgozót kivennénk a világ munkaerőpiacáról. A pénzpiacok, a bankszektor és a központi bankok a maguk módján próbálnak adaptálódni a helyzetből adódó zöld befektetői igényekhez, de ez annyira friss fejlemény, hogy eredményességéről és hitelességéről egyelőre keveset tudunk.
Az erőforrások szűkösebbé válása az országok közötti erőszakos konfliktusok melegágya lehet a jövőben, de paradox módon még az új erőforrások megjelenése is:
a sarkvidéki jég felolvadása révén elérhetővé váló területek, nyersanyagok az amúgy is feszült világpolitikai hangulat további eszkalációját idézhetik elő, kvázi új frontot nyithatnak a nagyhatalmi villongásban.
De nyilván nem ez a legrosszabb az egészben, hanem például a már 2050-re taksált víz- és élelemválság, amit a terméshozamok drasztikus visszaesése okozhat, ha minden marad a mostani irányban. Talán sokan nem is gondolnák, de a harmadik legvalószínűbb globális kockázatként megjelölt pusztító természeti katasztrófák nagyon eltérően érintik a különféle korú és nemű embereket:
statisztikai alapon 14-szer nagyobb eséllyel halnak meg nők és gyerekek az ilyen események során,
mint felnőtt férfiak. Az idősek számára pedig akár egy szélsőségesen meleg nyár is végzetes lehet. A melegedés miatt emelkedő tengerszint és egyéb okok miatt a lakhatatlanná váló, vagy háborús pusztítás miatt élhetetlen világrészek pedig a globális migráció soha nem látott hullámát indíthatják el, ezért a kényszerű migráció is szerepel a legfenyegetőbb 2020-as kockázatok listáján.
Mindehhez egyébként nem csak az éghajlatváltozás, hanem a csak részben ehhez kapcsolódó, brutális fajkihalási hullám is hozzájárul. A már kihalt vadon élő emlősök 83 százalékának kihalásáért az emberiség a felelős (igaz, sokat ezek közül már több ezer évvel ezelőtt pusztítottunk ki). Az ökológiai rendszer rendkívül bonyolult, és a mostani működését olyan elemek kikerülése is felborítja, amelyekre hagyományosan nem gondolunk „hasznosként”, vagy fogalmunk sincs, mi a valós jelentőségük. Közismert példa a méhek szerepe a beporzásban, de azt is érdemes észben tartani, hogy
a modern gyógyszerek fele növényi alapú, vagy hogy az oxigén 80 százalékát a világtengerek állítják elő,
emeli ki a WEF kiadványa. Előrejelzések szerint 2030-ra 1,7 milliárd emberrel több fog élni városokban, ezért háromszor akkora terültet fognak városok borítani, mint 2000-ben, ami az élővilág további visszaszorulásával jár. Ezzel párhuzamosan 2050-re megduplázódik az élelmiszerigény, aminek a kielégítéséhez intenzív mezőgazdaságra lenne szükség – ez ma rendkívül környezetterhelő, rombolja a talajt, sok vegyszert juttat a környezetbe, és visszaszorítja a természetes élővilágot.
A mezőgazdaság, az erdőirtások és a vizes élőhelyek felszámolása együtt az emberiség összes szén-dioxid-kibocsátásának 23 százalékáért felelősek. Az összes mezőgazdasági terület 70 százalékát állattartáshoz használjuk, többek között emiatt sürgősen szükség van a húsfogyasztás visszaszorítására a WEF-jelentés szerint. Ebben egyébként gyakorlatilag minden éghajlatváltozással vagy ökológiai lábnyommal foglalkozó szakmai szervezet egyetért, és a piac is egész gyorsan reagál rá, manapság az húsalternatívák egyre szélesebb skálája érhető el.
Az elégtelen fellépés borzalmas következményekeit még hosszan sorolhatnánk, de erről elég helyen lehet olvasni, úgyhogy jöjjön inkább az, ami a WEF szerint azért reményre adhat okot.
A kiadvány új, „zöld társadalmi szerződést” sürget,
amelynek létrejötte szempontjából biztató elem a zöld politikai pártok és mozgalmak látványos globális előretörése az elmúlt néhány évben.
A fiatalok erős bázist jelenthetnek az ilyen típusú politizálásnak, ugyanakkor az önmérsékletre építő zöld politikának komoly kihívást jelenthet, hogy sok választó a rövid távú gazdasági érdekeit (például a munkahelybiztonságot, a megélhetési költségeket) az ökológiai célok elé helyezi a személyes rangsorában. Mivel a klímaváltozásban már benne élünk, a jelentés praktikusan arról is szót ejt, hogy a
2020-as éveknek az alkalmazkodás éveinek kell lenniük, hiszen a jelen helyzetben már bármennyire is összeszedjük magunkat, nem kis mértékű adaptációra lesz szüksége az emberi civilizációnak ahhoz, hogy nagy veszteségek nélkül élje túl a következő időszakot.
A kiadvány arra a kockázatra is felhívja a figyelmet, hogy amennyiben továbbra is sikertelennek bizonyul a nemzetközi együttműködés klímafronton, akkor egyes országok jó ötletnek gondolhatják inkább bevetni a saját fejükből kipattant, ad hoc geomérnöki megoldásokat, mint például aeroszolok sztratoszférába juttatása – az ilyesmik azonban kellő elővigyázatosság nélkül inkább az ökoszisztéma további pusztulását idézhetik elő.
Manapság a világ népességének több mint a fele internethasználó, nagyjából 1 millió új ember csatlakozik naponta az online térhez, ami a lehetőségeken túl a digitális kockázatok volumenét is jócskán megnöveli. A 4. ipari forradalomhoz kapcsolódó szektorok (pl. mesterséges intelligencia, önvezető autók) 2030-ra 14 százalékkal pörgethetik fel a globális növekedést, de megvannak a maguk árnyoldalai is, amelyek szerepelnek a kockázati riportban. A globális kockázatok rangsorában
2020-ban az ötödik helyet a létfontosságú infrastruktúra ellen irányuló kibertámadások foglalják: az energiaszektor, az egészségügyi intézmények, a közlekedés és társaik veszélyeztetetté váltak,
és mind a magán-, mind az állami szférának van félnivalója. Technológiai fronton beindult egyfajta új "fegyverkezési verseny" az országok között, az ebben lemaradók ellen egyre valószínűbb, hogy konfliktus esetén fognak bevetni új típusú kiberfegyvereket, és egyelőre semmiféle nemzetközi szabályrendszer nem létezik ennek meggátolására. A 4. ipari forradalomba való bevonódás várhatóan még tovább mélyíti majd a szakadékok az országok fejlettsége között, különösen Afrika és Latin-Amerika veszélyeztetett lemaradás szempontjából, és a jelentés szerint ezzel párhuzamosan beavatkozás nélkül az országokon belüli egyenlőtlenségeket is növelni fogja a soron következő technológiai ugrás.
De a magánszemélyek is egyre nagyobb kockázatot vállalnak az IoT (dolgok internete) terjedésével: azzal, hogy sokféle eszközzel vagyunk jelen a neten és hozzáférést engedünk ezeknek az eszközöknek az adatainkhoz, nő a kitettségünk a kibertámadásokkal szemben. Ugyanígy az adatok felhőben tárolása is nagyon kényelmes, de folyamatosan kockáztatjuk vele, hogy az adatokat ellopják, vagy csak simán visszaélnek velük a cégek – a jogi környezet fejlődése pedig döcögősebben megy, mint a technológiai fejlődés, lásd pl. a GDPR-ral kapcsolatos aggályokat, a különféle szabványok túlburjánzása pedig még nehezebbé teszi a szabályozók dolgát.
A jelentés megemlíti a technológiai fejlődés lehetséges disztópikus hatásait is az egyén szintjén,
,például hogy közbeavatkozás nélkül elterjedhet a durva és következmények nélküli online zaklatás, vagy privát szféra teljes hiánya, illetve a manapság is feljövőben levő totális munkahelyi megfigyelés.
A WEF-jelentés végül az egészségügyre leselkedő globális kihívásokkal foglalkozik részletesebben, hiszen a népesség jó állapota alapvető fontosságú a gazdaság prosperitásához. A szakértők állítása szerint az egyik fő kockázati elem az egészségügyi terület fejlődésének lelassulása. A 19. század óda rohamtempóban javult a népesség egészségügyi állapota, várható élettartama és életminősége, kifejlesztették egy rakás súlyos betegség gyógymódját, védőoltását, az elmúlt években azonban az látszik, hogy mind a fejlett, mind a fejlődő országokban lassul a várható élettartam az egészségesen leélt évek számának növekedése. Sőt, megdöbbentő módon
a világ egyik legfejlettebb országának számító USA-ban 2017-ben 3. éve zsinórban csökkent a születéskor várható élettartam, ilyen az első világháború és a spanyolnátha pusztítása óta nem fordult elő.
Az országok és közti különbségek pedig változatlanul óriásiak, egy hongkongi 85 éves, míg egy közép-afrikai köztársaságbeli 52 éves átlagos élettartamra számíthat. A társadalmi rétegek közti hasonló megosztottság pedig növekvőben van olyan országokban, mint az USA vagy az Egyesült Királyság.
Ahogy a népesség öregszik, a fertőző betegségek helyét átveszik az öregségből, egészségtelen életmódból adódó kondíciók az egészséget fenyegető tényezők között, például
minden évben 10 millióval több embert érint az időskori leépülés (demencia).
A világon 2010 és 2020 között 47 ezer milliárd dollárba került összesen a nemzetgazdaságoknak az ilyen krónikus állapotok (pl. rák, cukorbetegség, demencia, mentális betegségek) kezelése és a belőlük származó kár, ez az összeg a most következő évtizedben nőni fog. Az idősgondozás megnövekedő jelentősége közben óriási terhet ró az erre felkészületlen egészségügyi rendszerekre és a családokra, a hosszú, de várhatóan nem egészségben töltött élet pedig arra ösztönözheti az államokat, hogy erre költsenek például ahelyett, hogy oktatásra, klímaadaptációra vagy infrastruktúrára áldoznának.
Mindeközben a klímaváltozás a melegből adódó kellemetlenségek mellett új egészségügyi kihívásokat is támaszt, például növelheti a fertőző betegségek terjedési területét (lásd nyugat-nílusi láz vagy a malária megjelenése aránylag északi helyeken). Ráadásul új, járványokat okozó kórokozók is felüthetik a fejüket, miközben egy friss, 195 országot vizsgáló kutatás arra jutott, hogy
minden ország egészségügyi rendszerében alapvető gyengeségek vannak, és egyikük sincs felkészülve egy potenciális világjárvány kezelésére.
A terápiás módszerek közben persze fejlődnek, például egyre több súlyos, korábban gyógyíthatatlannak gondolt állapotra érhető el génterápia,
ezek azonban rendkívül drága eljárások, és felvetik például annak kérdését, kinek kellene megfizetnie az árukat,
mekkora összegig elvárható ez a juttatás a tb-rendszeren belül. Ez a vita Magyarországra is beköszönt már pl. az SMA-s gyerekek esetében, de míg belőlük annyira kevés van, hogy igazából sokat nem kockáztat az állam a gyógyításuk fizetésével, ugyanez a rákosokra és küszöbön álló drága rákgyógyszerekre nem mondható el. A mesterséges intelligencia (MI) alkalmazása a betegségek kezelésében, diagnosztizálásában óriási eredményekkel járhat, ugyanakkor óriási kockázatot is rejt: az emberek legbizalmasabb adatainak kezelése mellett az is gond, hogy az MI "fekete doboz jellege" miatt nehezen értjük, hogy jut következtetésekre, és míg ha egy orvos valamit rosszul állapít meg, az csak egy pácienst érint, a mesterséges intelligencia térnyerésével sokkal súlyosabb következményekkel járhat egy hiba.
Az egészségügyi rendszereknek nemcsak Magyarországon, hanem világszerte szembe kell nézniük azzal a kihívással is, hogy várhatóan globális szintű munkaerőhiány lesz a területen.
Az Egyesült Királyságban már most 94 ezer betöltetlen állás van kórházi és szociális területen, ráadásul ezekben az ágazatokban fokozottan fenyeget a kiégés miatti pályaelhagyás veszélye. A mentális egészség terén is lesújtóak a számok, a világ népességének több mint a fele él olyan országokban, ahol minden 100 ezer főre jut 1 pszichiáter.
Borítókép: Fabrice Coffrini / AFP