Ezen a ponton már biztosra vehető, hogy a pandémiává vált koronavírus-járvány hatásai a 20. század nagyobb válságaiéval összemérhetők, és ez komolyan meg fogja változtatni az életünket. Az utóbbi hetekben rengetegen gondolkodnak azon, melyek lesznek azok a területek, amelyek valószínűleg a betegség lecsengése után sem térnek már vissza a korábbi normális kerékvágásba, hanem hosszú távon átalakulnak.
Mivel a kimeneteket egy sor jövőbeli esemény is alakítja még, ezek az előrejelzések egyelőre nem többek puszta spekulációnál. Ugyanakkor van köztük jó pár olyan, ami mellett komoly érveket lehet felsorakoztatni, ebben a cikkben ezekből mutatunk be néhány fontosat.
A kapitalizmus története elválaszthatatlan a globalizáció történetétől, a világgazdasági rendszer az évszázadok során több hullámban terjesztette ki csápjait a bolygó lakott részeire. A legutóbbi ilyen hullám az 1970-es évek végétől kezdődően tart, az elmúlt évtizedek során a termelés és a fogyasztás, a kereslet és a kínálat a korábbi szintekhez képest elképzelhetetlen mértékben globalizálódott.
A koronavírus viszont érzékeny pontokon vág oda a sokak szerint amúgy is döglődő globalizációra alapozott világrendnek, ezért sokan spekulálnak arra, hogy
a járvány következtében eljöhet a részleges relokalizáció, vagy legalábbis az általunk ismert globalizáció végének kora.
A multinacionális vállalatok, amelyek az amerikai–kínai–európai kereskedelmi villongások miatt eleve az ellátási láncaik újraszervezésén gondolkodtak, most újabb lökést kapnak ahhoz, hogy központjukhoz közelebb telepítsék az egységeiket, csökkentve ezzel a kitettségüket egy a mostanihoz hasonló helyzetben. Ez az átrendeződés végső soron biztonságosabb ellátási láncokat eredményezhet.
Ha viszont ez bekövetkezik, annak meglesz az ára:
a termelés nem véletlenül települt egyre távolabb a centrumországoktól, ahol jóval olcsóbb a munkaerő, és részben ez a folyamat okozta az infláció aránylag alacsony szinten maradását az elmúlt pár évtizedben. Ha a dolgok előállítása újra közelebb jön, nőni fognak a gyártási költségek is, amit vagy a tulajdonosok profitja, vagy a vásárlók pénztárcája meg fog érezni.
Lassan inkább kevesebb, mint több olyan iparágat tudunk felsorolni, amit nem érint hátrányosan a koronavírus, de a vesztesek toplistáját egyértelműen az utazáshoz kapcsolódó szektorok vezetik. Az egy dolog, hogy a globális GDP és foglalkoztatás kb. tizedéért felelős turizmus egyik pillanatról a másikra totálisan padlót fogott (a légitársaságok sorra dobják be a törölközőt, esdekelnek állami mentőövért, a nagy óceánjárók üzemeltetői kivonódtak a forgalomból, stb.), még csak az sem biztos, hogy a járvány elmúltával az ágazat teljesen felgyógyul.
Egyrészt a mostani helyzet elhúzódása miatt eleve sok szereplő csődbe mehet még a különféle állami csomagok ellenére is, ami a szolgáltatások palettájának átmeneti szűkülésével járhat. Másrészt a járvány tapasztalata beivódik az emberekbe: ahhoz ugyan nem fér kétség, hogy továbbra is szeretnének majd vakációkra járni, de az már korántsem biztos, hogy a most halmozódó rossz tapasztalatok (repterek kockázati faktora, probléma esetén akár többnapos szívás különféle terminálokon, anyagi bukta a jegyeken stb.) után feltétlenül külföldre akar majd mindenki utazni.
A járvány könnyen elhozhatja a repülő nélkül megközelíthető, közelebbi célpontok, akár a belföldi turizmus reneszánszát,
ami természetesen nagyon rossz fejlemény lenne a légiközlekedési iparnak és olyan kapcsolódó ágazatoknak, mint az olajipar (viszont annál jobb a klímaváltozás elleni küzdelemnek).
Békeidőben a gazdaságban általában markánsabbak azok a hangok, amelyek szerint a piac a problémák többségét megoldja, lehetőség szerint ne nagyon piszkáljunk bele a működésébe. Válságok idején ez menetrendszerűen megfordul; amikor 2008-ban ki kellett menteni a nagy bankokat, akkor nyilván ők sem ágáltak az állami beavatkozás ellen, most is hasonló forgatókönyv zajlik épp a világban. Az államok és a jegybankok minden idők legnagyobb mentőcsomagjait osztják ki a gazdasági szereplőknek különféle hitelek, vissza nem térítendő támogatások és közteher-elengedések formájában.
Egyre több ország vezetése (még a brit konzervatív kormányzat is) próbálja ki élesben azt a korábban elképesztően radikálisnak tűnő forgatókönyvet is, hogy gyakorlatilag bért fizessen a dolgozóknak a bajba jutott ágazatok munkáltatói helyett. Ez már elég közel van az alapjövedelem koncepciójához, ami bár az utóbbi években gyakran került elő a főáramú diskurzusban is, nagyon komolyan még kevesen vették fontolóra.
A koronavírus hatására ugyanakkor ebben is állhat be változás, ugyanis a járványügyi szakemberek véleménye szerint nem egyszeri balesetről van szó, hanem a következőkben kisebb-nagyobb rendszerességgel jöhetnek globális járványok (akár a koronavírus, akár más kórokozó miatt), amelyek hasonló leállásokat eredményezhetnek a világgazdaságban.
Mint látszik, ezt a fajta gazdasági katasztrófát a szokványostól eltérő eszközökkel, hatalmas pénzmennyiség bemozgatásával lehet csak tompítani, ami
felerősítheti azt az igényt, hogy általánosságban átálljunk válságállóbb, biztosabb struktúrákra a munkaerőpiacon is
a kizárólagosan bérmunkáért kapható fizetés helyett. Az alapjövedelem vagy a negatív jövedelemadó valamely változata akár ilyen lehet, ezért ha ott még nem is tartunk, hogy tömegével próbálgassák ezt államok, a koncepció hívei lassanként több befolyást szerezhetnek.
Hangosabbá válhatnak azok is, akik szerint a mostaninál több forrást kell a nagy állami rendszerekre, ezen belül is kimondottan az egészségügyre fordítani, és nem megoldás az, ha hagyjuk lerohadni az állami kórházakat, miközben akik megtehetik, egyre többen mennek át a magánba. A globális járványhelyzethez hasonló krízisek kezelésére alkalmatlan a magánegészségügy,
a koronavírus sokakat ráébreszthet a közpénzből fenntartott ellátórendszer erősítésének fontosságára.
Ugyanígy már az is látszik, hogy a fiskális fegyelmet máskor nagyon komolyan vevő EU elengedte a gyeplőt, Brüsszelben kénytelenek voltak belátni, hogy a járványhatást képtelenek leszünk orvosolni a fennálló korlátok között. Ez most még csak egyszeri eset, de ki tudja, mi lesz, ha a költségvetési hiány és az államadósság szellemét kiengedik a palackból – a koronavírus után mindenesetre sokan arra számítanak, hogy ismét és még hangsúlyosabban előkerül a nagyobb, aktívabb állam koncepciója, és teret nyerhetnek bizonyos nem szokványos megoldások.
Az állam azonban nemcsak a gazdaságban lehet aktív, hanem a sokkal több morális problémát felvető területeken is. Ilyen például az állampolgárok megfigyelése, ami a járvánnyal újabb szinteket lép, és ez akár a későbbiekben is velünk maradhat.
Bizonyos országokban (még liberális demokráciákban is) már a telefonjuk helymeghatározó funkciója alapján követik le azokat az embereket, akik kapcsolatba kerültek fertőzöttekkel. De az autoriter kínai rendszer hatékonysága a járvány megfékezésében (a kezdeti hátráltatás után) is kecsegtető példa lehet bizonyos vezetők szemében.
Nem nehéz egy olyan jövőt elképzelni, ahol a kritikus helyeken monitorozzák az emberek testhőmérsékletét, követik a kockázatosnak minősített polgárok mozgását, és ugyanebbe bele kell egyeznünk például a repüléshez is.
És nem is csak az államok kötelezhetnek minket arra, hogy korábban magánügynek tartott információkat megosszunk, bizonyítani tudjuk, hogy be vagyunk oltva egy-egy betegség ellen, simán elképzelhető, hogy a jövőben mozik, szórakozóhelyek is bekérnek tőlünk erre vonatkozó adatokat, mielőtt beengednének.
Ha ilyenné alakul a világ, ahhoz is hozzá fogunk szokni, ugyanúgy, ahogy korábban hozzászoktunk a terrorizmus miatti szigorúbb szabályokhoz és ellenőrzésekhez, és ahogy önként és dalolva felajánlottuk adatainkat a netes óriáscégeknek. Valószínű, hogy a legtöbben a társasági élet, a nyaralás és a kényelem oltárán inkább áldozzák fel a szabadságuk újabb szeleteit, mint hogy lemondjanak ezekről a dolgokról, ami érthető is. De ettől még szinte biztos, hogy a vírus után sok országban, sok ember számára még kevéssé lesz szabad hely a világ, több ellenőrzés jön.
A munka világát azon túlmenően is átalakíthatja a vírus, hogy teret nyerhetnek a bérmunka alternatívái. A járvány globálisan az otthoni munkavégzés fejlesztésére kényszeríti a cégeket a fehérgalléros munkakörökben dolgozó alkalmazottaik esetében, márpedig ha ezt egyszer jól kialakítják, akkor kérdés, mennyire tér majd vissza a munkavégzés a megszokott, irodai kerékvágásba.
A home office-t bizonyos mértékig a munkavállalók is favorizálják a felmérések szerint, a cégeknek pedig maximum az lehet a baja vele, hogy úgy érzik, kisebb a kontroll a dolgozókon, és ettől csökkenni fog a produktivitás.
A home office világméretű tesztjével most kiderül, mennyire jogos ez az ódzkodás, a munkavállalók mekkora része tud így is hatékony lenni, és hogy mik az otthonról dolgozást segítő legjobb módszerek.
A végeredmény akár az is lehet, hogy kevesebb irodahelyre lesz szükség,
mert nem kell mindig mindenkinek bent ülnie a munkahelyen. Ugyanez az oktatásra is vonatkozik, a digitális tanórákkal hirtelen olyan mély vízbe dobták be az iskolákat az államok, amelybe normál körülmények között sosem merték volna, de a válsághelyzetből könnyen kieshetnek olyan gyakorlatok, amelyek aztán hosszú távon is velünk maradnak.
A járvány várható utóhatásaként egyre többen hozzák fel a világrend, a globális hatalmi szerkezet foszladozását is. A koronavírus okozta válság kiélezi az amúgy is meglévő ellentéteket, felszínre hozza a törésvonalakat, nagyon direkt módon mutatja meg, mik a nyerő és nem nyerő stratégiák, kik az alkalmas és alkalmatlan vezetők. Az Európai Unió a brexit, a migrációs nyomás és az illiberális nyomulás által amúgy is megtépázott szövetsége egyelőre a járványban sem vizsgázik a legjobban,
a szolidaritás éles helyzetben inkább tűnik retorikai elemnek, mint valóságnak.
Ráadásul az egész szövetség egyik sarkalatos pontját képező mozgásszabadság elvét komolyan próbára teszik a határlezárások. Néhány héttel ezelőtt még elképzelhetetlen forgatókönyv volt, hogy a szintén uniós állampolgár románokat, bolgárokat, akik nyugatról tartanak hazafelé, humanitárius folyosón engedje át a magyar kormány, ma már ez a valóság.
Az is kérdés, mi lesz a schengeni zónával, ha a mostani határzárások hosszabb ideig fennállnak. A járvány mindenesetre felszínre hozza az EU alapvető konfliktusait, szakértők szerint a közösségnek komoly stratégiaváltásra van szüksége (ami eddig sem volt másként, de a koronavírus mindezt egyre elkerülhetetlenebbé teszi).
Sokan vetítik előre az évtizedek óta egyre több kihívással szembenéző amerikai hegemónia végnapjait is.
Egyes elemzők szerint a mostani járvány lehet az utolsó lökés, ami végleg pályára rakja a már korábban elindult, USA-központú helyett Kína-központú globalizációs folyamatot. Ezt a nézetet erősítik azok az elemzések is, amelyek szerint a mostani egy jó alkalom lett volna az USA számára, hogy a nemzetközi intézmények gatyába rázásával, az ezekben betöltött vezető szerepének potens kihasználásával és a világméretű koordináció megszervezésével megerősítse globális vezető pozícióját. Csakhogy a Trump-kormányzat elbukott ezen a vizsgán, az USA ahelyett, hogy a megoldás kulcsa lenne, lassan inkább a járvány új gócpontjává válik, a szövetségi állami rendszer úgy tűnik, nem hatékony egy ilyen helyzetben.
A járvány miatt elszenvedett – már most is hatalmas, de a közeljövőben még nagyobbra növő – társadalmi és gazdasági veszteségek mindenesetre biztosan komolyan el fogják gondolkodtatni a világ vezetőit. Nem lenne meglepő, ha ezután alapvető változásokat látnánk a nemzetközi szövetségi rendszerekben és az egyes országok stratégiáiban is.
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)