Bár manapság Donald Trumptól Orbán Viktoron át az új baloldali sztárokig politikusok és szakértők sora riogat a globalizáció káros hatásaival, valójában a globalizációt leíró gazdasági mutatók a 2008-2009-es válság óta stagnálnak: megállt a kereskedelem bővülése, összezuhant a tőkemozgások értéke, a migráció szinte elhanyagolható. Ettől függetlenül egyes elemzések szerint napjaink digitális globalizációja még súlyosabb társadalmi kihívásokkal járhat, mint az a formája, amit eddig ismertünk.
Manapság a populizmus világszerte az egyik legsikeresebb politikai stratégia, a populista politikusok pedig a jobb és baloldalon is jellemzően a globalizáció egyes folyamatai elleni hadjárat által ígérik elhozni a Kánaánt.
Ahogy Donald Trump amerikai elnök a kereskedelem, Orbán Viktor magyar miniszterelnök a bevándorlás letörését ígéri, úgy a másik oldalon a görög Sziriza a külföldi adósság, a dél-koreai Mun Dzsein a mindenkit letaposó nagyvállalatok legyőzésének jelszavával jutott hatalomra (és ez csak egy nagyon szűk merítés a globalizációellenes populisták népes táborából).
Hogy a globalizációellenes vagy -kritikus lózungok közül melyik mennyiben megalapozott, arról évek óta folyik a vita. Az viszont gyakran elsikkad ebben a vitában, hogy a világ messze nem olyan globalizált, mint azt az átlagos választók vagy akár üzleti vezetők gondolják, a globalizáció egyes, klasszikus folyamatai pedig már jóval a populista hullám előtt, a 2008-2009-es válság idején lelassultak.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a globalizációt, azaz a nemzetközi gazdasági, politikai és társadalmi interakciók és tranzakciók növekedését a populistáknak sem sikerült megtörniük. Inkább arról van szó, hogy a globalizáció átalakulóban van, és bár a hagyományos gazdasági mutatók alapján stagnál, valójában a megállítása is egyre irreálisabb.
A globalizációt amilyen gyakran emlegetik, olyan problémás a pontos definíciója (jellemző, hogy a globalizációról szóló magyar Wikipedia-szócikk bevezetője elég távol áll a bevett angolszász meghatározástól). Mindazonáltal a dolog lényege gazdasági szempontból azért egyértelmű: az áruk, a tőke, az emberek és az információk nemzetközi mozgása, amit részben a technológiai fejlődés hajt, részben pedig a kereskedelemmel, befektetéssel és migrációval szembeni politikai-adminisztratív akadályok lebontása.
Bár a legtöbben ezt az utóbbi néhány évtizeddel azonosítják, a kereskedelem és tőkeáramlások felfutásának első hulláma a 19. század második felében indult, részben az ipari forradalom jelentette technológiai előrelépések köszönhetően, részben mert a brit birodalom fegyveres erővel és pénzügyi-gazdasági eszközökkel kikényszerítette a szabad kereskedelmet és tőkeáramlást. (De vannak történészek, akik szerint a globalizáció gyökerei a 13. századig nyúlnak.)
A második, ismertebb hullám a II. világháborút követően, már amerikai vezetéssel (a fegyveres erő mellett nemzetközi intézmények által keretbe fogva) zajlott, ám azóta sokat változott. Eleinte elég egyszerű volt: jellemzően nyersanyagokat, hazai késztermékeket és kölcsöntőkét adtak-vettek egymás között.
Az 1980-as évektől azonban már nemcsak a termékek mozogtak, hanem a gyárak is: megindult a termelés nemzetközi kiszervezése.
Ezt az tette lehetővé, hogy az infokommunikációs technológiák fejlődésével kivitelezhető lett a gyárak távolból való irányítása, a szállítási költségek csökkenésével rentábilissá vált a termékek messze(bb) utaztatása, a fejlődő világ országai pedig (részben nyugati nyomásra, részben saját elhatározásból) elkezdték beengedni, majd kifejezetten csalogatni a nyugati tőkét.
Aztán ez a modell is elkezdett finomodni: az exportált gyárakból összetett termelési hálózatok nőttek ki. Leegyszerűsítve az utóbbi bő 30 évet:
A világkereskedelem bővülése kéz a kézben zajlott a tőkeáramlás bővülésével: a pénz egyre szabadabban áramlott a világban, ami egyrészt lehetővé tette a fent leírt működőtőke-befektetéseket, másrészt jó néhány pénzügyi válság kialakulásához is hozzájárult.
Ugyanakkor hiába folyt az elmúlt három évtizedben a csapból is a globalizáció, ha pusztán a három fő megnyilvánulását, az áruk, a pénz és az emberek áramlását nézzük, akkor
EGYES KUTATÓK SZERINT A 19. SZÁZADBAN NYITOTTABB VOLT A VILÁG, MINT AZ EZREDFORDULÓN: A NÉPVÁNDORLÁS SOKKAL NAGYOBB ÉS RENDEZETLENEBB VOLT (CSAK EURÓPÁBÓL 60 MILLIÓAN VÁNDOROLTAK KI), AZ ÁRUFORGALOM NAGY RÉSZE VÁMMENTES VOLT, A TŐKEMOZGÁSOK RELATÍV MÉRTÉKE JELENTŐSEBB VOLT (FŐKÉNT MERT A BRITEK ÉS FRANCIÁK JELENTŐS PÉNZEKET FEKTETTEK BE GYARMATAIKON).
Ahogy az is igaz, hogy felmérések szerint az emberek jóval erősebbnek gondolják a globalizációt, mint annak valós mértéke. A DHL például minden évben csináltat egy kutatást, amelyben hatezer menedzsert kérdeznek meg hat fontos gazdaságból, hogy tippeljenek meg egyes, a globalizációt leíró adatokat – a valós és tippelt adatok között jelentős a különbség.
A kutatók pedig azt is kiemelik, hogy a globalizáció globális jellege is kevésbé markáns, mint az emberek hiszik. A globalizációval azonosított folyamatok egy jó része valójában csak regionális szinten erős (a 20 "legglobalizáltabb" gazdaságból 14 európai, amelyek leginkább egymással vannak összefonódva). Egy másik részük pedig eleve illúzió: különösen a tőkemozgásokra igaz, hogy gyakran nem valós gazdasági kapcsolatok állnak mögöttük.
Ráadásul a fenti adatok nemcsak alacsonyabbak a véltnél, napjainkban stagnálnak.
A grafikonokon ugyanakkor az is látszik, hogy a globalizáció megtorpanása valójában jó hat-nyolc évvel megelőzte a populisták előretörését. A talán legszélesebb körben használt globalizációs mutató, a zürichi ETH egyetem konjunktúrakutató intézetének gazdasági globalizációs indexe 2007 óta stagnál.
Hogy ennek mi az oka, az a pénzügyi téren a legtisztább: a domináns narratíva szerint 2008-as válságot a nemzetközi tőkeáramlások elszabadulása előzte meg (és okozta), azóta viszont a határokon átnyúló pénzügyi spekuláció és az európai nemzetközi banki hitelezés jelentősen visszaszorult. Ez szakértők szerint egyébként alapvetően jó tendencia: a 2007 előtti állapotok nem voltak egészségesek, ma jóval kiegyensúlyozottabb és válságtűrőbb a pénzvilág, még ha kevésbé globalizált is.
Bonyolultabb kérdés a kereskedelem megtorpanása, potenciális magyarázatból mindenesetre van néhány:
Ez utóbbi kapcsán manapság fősodorbeli narratívává vált, hogy a globalizációval csak a gazdagok jártak jól: a termeléskiszervezés miatt rengeteg nyugati munkás vesztette el az állását, az ipari foglalkoztatás leépülése és általában véve a nyugati reálbérek stagnálása pedig jogos elégedetlenséghez vezetett a globalizációval szemben, ami miatt egy sor populista jutott hatalomra, akik a maguk brutális eszközeivel, de lebontják a globalizációt.
Hogy ez mennyiben és hogyan fedi a valóságot, arról még szakmai körökben is késhegyre menő viták folynak. Gazdasági szempontból az egyik legvitatottabb pont, hogy mennyiben felelős a nyugati ipari munkahelyek eltánéséért a politika, és mennyiben a technológiai fejlődés: egyes kutatások szerint a liberális gazdaságpolitikák szerepe jóval kisebb, mint pusztán a technológiáé.
A másik kérdés a munkahelyveszteséget illeti: egyesek szerint a globalizáció végső soron több munkahelyet teremt a fejlett világban, mint amennyit kinyír, a probléma csak az, hogy az új munkahelyek nagyobb képzettséget követelnek, ezért a munkanélkülivé vált gyári melósoknak esélyük sincs betölteni azokat.
A technológiára összpontosító érvrendszer szerint a globalizáció megállítása nem használ. Sőt, még a globalizáció munkahelygyilkos hatásairól írók is azt mondják, hogy a Trump féle protekcionista törekvéseknek nincs értelmük. Korábban lehetett volna kezelni a problémát, de 2019-ben már túl késő visszaforgatni az idő kerekét, az ipar nem fog visszatérni.
Napjaink technológiai fejlődése kapcsán pedig egyes kutatók azt hangsúlyozzák: hiába a kereskedelmi stagnálás és a tőkeáramlások visszaesése, a globalizáció egyáltalán nem állt meg, csak átalakult. Eddig a globalizáció az áruk, a tőke és az emberek mozgásáról szólt, manapság viszont egyre inkább a szolgáltatások és az információk, adatok áramlásáról.
Más szóval: a globalizáció ma már úgy képes folyni, hogy ahhoz sem embereknek, sem áruknak nem kell átlépniük az országhatárokat, és gyárakat sem kell építeni hozzá.
Hanem pusztán emberek számítógépeknél ülve végeznek munkát globális cégek számára, ahogy például Budapesten végzik egy sor amerikai nagyvállalat könyvelését vagy írnak világszerte használt szoftvereket. Nem véletlen, hogy a világ legnagyobb értékű cégeinek többsége nem fizikai termékekben utazik (Microsoft, Amazon, Alphabet, Facebook, Tencent, Alibaba).
Ez, kiegészülve a robotok és a mesterséges intelligencia térnyerésével és a termelés egyre jelentősebb automatizációjával, potenciálisan sokkal összetettebb társadalmi-politikai-gazdasági kihívásokat fog jelenteni, mint az eddigi, fizikai termékeken alapuló globalizáció: világszerte egyszerre fogja érinteni a kétkezi munkásokat és az eddig a globalizációból inkább profitáló irodai dolgozókat.
Eközben pedig hiába torpantak meg, azért a globalizáció a klasszikus formáit is nehéz szétverni, ahogy azt Donald Trump kereskedelmi háborúja is mutatja. Plasztikus példa, hogy nemrég az Apple megpróbálta visszavinni Amerikába egy számítógépe gyártását, de egyszerűen nem tudott hozzá helyben olyan csavarokat szerezni, mint Kínában, ezért hagyta az egészet. Az utóbbi két-három évtizedben létrejött nemzetközi termelési láncok a jelek szerint túl összetettek ahhoz, hogy Trump (vagy bármely más populista) csak úgy szétverje őket.
Ahogy az is csökkenti a globalizációellenesek lendületét, hogy ma már a világkereskedelem és nemzetközi befektetések egyre jelentősebb része a fejlődő világból érkezik, ahol jóval jobb a globalizáció megítélése, mint nyugaton. Ha pedig nem csak a gazdasági adatokat, hanem általában véve a globalizációt mint tágabb társadalmi-politikai folyamatot nézzük, akkor már említett zürichi globalizációs index is növekszik, még ha az előző évtizednél lassabb ütemben is. Ahogy a DHL már említett indexe szerint is az a helyzet, hogy egyre jobban összefonódnak a világ gazdaságai.
Ha elhisszük azt az állítást, hogy a globalizációt elsősorban a technológia hajtja, akkor az a helyzet, hogy a dolog nem állt meg, csak átalakult, és bizonyos jelek szerint a következő verziója ugyanolyan felforgató lesz, mint az előzőek. A dolog önellentmondása pedig az, hogy a technológia hajtotta globalizáció megállításához vagy csupán vadhajtásai kezeléséhez globális politikai lépésekre lenne szükség. Miközben a globalizáció megállítását hirdető populisták egyik fő üzenete a nemzetközi politikai együttműködés elvetése és a nemzeti szuverenitás hangoztatása.